Akarni szeretni

Sokszor mondták már rám, hogy olyan vagyok, mint egy szivacs. Beiszom magamba szoknak az embereknek a lelkét, akikkel találkozok. Ha meglát valaki és a szemembe néz, az első gondolata, titkos vágya az, hogy mindent elmondjon magáról, az életéről. Néha olyan erős ez a vágy, hogy egyszerűen nem lehet ellenállni neki.
Tél volt, amikor először találkoztunk. Jobban mondva, amikor először szót váltottunk egymással, hiszen többször megfigyeltem már, és valahányszor megláttam, gondolkodóba ejtett. Rendszerint a buszmegállóban állt, mint aki vár valamire. Nem tudtam eldönteni, hogy valakit vár, vagy csak utazni akar valahová. A feltűnő csak az volt, hogy soha nem szállt fel egyetlen buszra sem, és mindig egyedül maradt, amikor a busz kikanyarodott a megállóból.
Csak állt és várt. Néha topogott egy kicsit, az óráját nézte, vagy a templomtornyot a megállóval átellenben. Néha összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, aztán haloványan elmosolyodott. Mozdulataiban annyi megbabonázó asszonyi szépség volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
Aztán egy napon megszólított.
– Kutya hideg van, ugye? Melegebben kellett volna öltöznöm – mondta félénken, mint aki attól tart, visszautasítják a közeledést.
– Buszra vár? – kérdeztem a világ szerintem legtermészetesebb hangján, miközben furdalt a kíváncsiság, mit is csinálhat itt ebben a hidegben.
– Dehogy! Én itt lakom! – mutatott a háta mögötti épületre – De tudja, most nem mehetek haza.
– Hogy érti azt, hogy nem mehet haza? Elvesztette a kulcsot, vagy miért? – kérdeztem meglepetten.
– Tudja, a férjem otthon van a titkárnőjével. Valami fontos munkájuk van, és nem szeretik, ha zavarok. megkértek, hogy addig sétáljak egy kicsit, vagy menjek moziba. Már az összes futó filmet láttam, így most a buszokat nézem, meg az embereket.
– S maga ezt tűri? – kérdeztem.
– Ha nem tűrném, már rég nem lenne a férjem – mondta- Tudja, az én férjem azért szeret, mert mellettem mindent megtehet, amit akar.
Csodálkozva és megütközve néztem rá. Valamit megérthetett a nézésemből, mert mosolyogva csak ennyit mondott
– Tudja, szeretem az férjemet. Ha ez az ára, hogy megtartsam, hát megfizetem. Jó ember, és a titkárnője is kedves lány. Nincs bennem harag. Talán én vagyok az oka, hogy így alakult.
– Ezt hogy érti? – néztem rá elkerekedett szemmel.
– Valahol azt olvastam, hogy a házasságban nem a lelki rokonság a legfontosabb, nem is az érdekközösség, sokkal inkább a fiziológia. nagyon sok asszony, köztük talán én is, maga a bűnös abban, hogy a házassága kihűl, és a férje más asszony után szaladgál. Én is sokszor hibáztattam a férjemet és hallgattam meg az ismerőseim panaszait, de most már belátom, hogy bizony én voltam a hibás. Tudja, az a baj, hogy az ismeretség első percétől megcsaljuk a párunkat. Ne a fizikai értelemre gondoljon!
Megbabonázzuk kedves mosolyunkkal, bájosságunkkal, csinos álarcunkkal. Úgy szeret meg minket, amilyenek akkor vagyunk, az ismeretség kezdetén. Aztán persze, hogy elmegy, amikor már nem vagyunk olyanok, amilyennek akkor mutattuk magunkat.
Mert mit lát kevéssel az esküvő után? Egy slamposan öltözött, rántásszagú, fésületlen, fáradt asszonyt, aki legfeljebb idegenek miatt fárad azzal, hogy ismét elragadó legyen. A férje előtt nincs miért. Nem igaz? – mondta elmélázva, majd az órájára nézett, és sietve búcsút intett.
– Megyek, elkészítem a vacsorát. Biztosan megéheztek.
Aztán egy ideig nem láttam. Elmúlt a tél, lassan a nyár is, már el is feledkeztem róla, amikor váratlanul megint felbukkant.
Jókedvűen, mosolyogva fogadott, mint aki csak miattam jött ki a megállóba.
– Jó hírem van! Képzelje! A férjem asszisztensnőjének gyereke született! – hadarta egy szuszra.
– Ezt nem mondhatja komolyan. És maga ennek örül? – kérdeztem csodálkozva.
– Gyönyörű kislány – mondta, és elmorzsolt egy könnycseppet.
– Honnan tudja? Látta?
– Természetesen, ott voltam nála. Onnan jövök egyenesen. Törődnöm kell azzal a kis teremtéssel, hiszen az ő gyereke.
Azóta nem találkoztunk, de sokat gondolok rá azóta is. Az asszonyra, aki boldog akart lenni és elhatározta, hogy boldog lesz. Mert a boldogság csak akarás kérdése, és nagyon kevés embernek adatik meg a művészet, hogy akarni tudjon. Akarjon és tudjon szeretni.