Aki késik, az nem múlik

Szereplők: Kocsis Zsolt
Kis Judit
Tordás István
Balogh András
Igor
Útonálló
Újságárus
Kovács Gáspár

Kocsis Zsolt és Kis Judit egy alig megvilágított kamrában ülnek, szorosan összebújva. Arcukon feszültség, egymásból próbálnak erőt meríteni.
Zsolt (bizonytalanul): Judit, azt hiszem, cseberből vederbe kerültünk.
Judit: Igen, Zsolti, de a cseberről legalább tudtuk, hogy micsoda!
Zsolt: Olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna minden, pedig csak néhány napja kezdődött.
Judit: Az utolsó késéssel…
Zsolt (közbevág): Igen, a késéssel!

Szórakozóhely moraja hallik, a háttérben lüktető technozene.
Zsolt: Azt hiszem, ideje lenne mennünk Judit, az urad a lelkemre kötötte, hogy időben vigyelek haza!
Judit (panaszos hangon): De mikor olyan jól érzem magam!
Zsolt (türelmesen): Tudom, de folyton elkésünk, szerintem már az őrületbe kergetjük, Pistát. Esküszöm, féltékenységet láttam a szemében!
Judit: Na, ez az, amit végképp nem értek: ő maga kért meg rá, hogy gondoskodj a szórakoztatásomról, mert nem ér rá az üzleti ügyeitől. Ezer éve barátok vagytok; még suliba is együtt jártatok, nem? Folyton azt hajtogatja, mennyire bízik benned, közben meg eszi a fene?
Zsolt (bölcsen): Az emberi természet már csak ilyen. Húzzunk el innét, mielőtt a vőlegényed bánatában benyugtatózza magát! Már kölyökkorában is igazi mimóza volt, nem szeretném, ha bekattanna!
Judit (sóhajtva): Hát, jó! Menjünk!
A háttérben tompábbá válik a zene dübörgése.

Judit: Igen, mintha te már akkor érezted volna, hogy baj van.
Zsolt: Hát, persze! Megint késésben voltunk, mint mindig, de valami megsúgta, hogy ez más; most túlfeszítettük a húrt.
Judit: Hittem is meg nem is, de arra nem számítottam, ami ránk várt.
Zsolt (megborzongva): Elhiheted, hogy én sem. A legvadabb rémálmaim öltöttek testet, amikor megláttam Istvánt az ágyon vérbe fagyva! Ha tudnád, mi minden viharzott át akkor rajtam: kétségbeesés, szégyen, csalódás, fájdalom, önutálat, amit csak el tudsz képzelni! Úgy éreztem, megfulladok, ha csak egy pillanattal is tovább maradok ott. Borzalmas volt!
Judit (egyetértően): Elhiszem. Úgy elviharzottál, mint akit démonok kergetnek. Tudom, hogy magadat vádoltad, de akkor is szörnyen ostoba voltál, amikor magamra hagytál abban a helyzetben.
Zsolt (szégyenkezve): Utólag már magam is belátom, de akkor nem tudtam józanul gondolkodni. Csak az dübörgött az agyamban, hogy hosszú hetek óta láttam a jeleket Pistán, amiket képtelen voltam komolyan venni. El tudod képzelni, milyen lehetett a tudat? A legjobb barátom, Tordás István öngyilkos lett miattam! Ez olyan nyomasztó teherként nehezedett rám, mint valami hatalmas szikla. Azt hiszem, meg is őrültem kicsit. Fogalmam sem volt, mihez kezdek magammal, és hogy hogyan fogok másnap reggel a tükörbe nézni. A saját lelkiismeretem űzött-kergetett az éjszakában, valamiféle delíriumban égtem, és közben meggyőződésemmé vált, hogy nem vagyok többé méltó az életre.
Judit: Így támadt az a gondolatod, hogy végzel magaddal.
Zsolt (egyetértően): Igen, de hamar rájöttem, hogy ez nem olyan könnyű, ahogy az ember elképzeli. Egyfajta végső elszántság kell hozzá, amelyet hiába kerestem magamban a sokk és a kín ellenére.
Judit: És akkor eszedbe jutott a Balogh Andris.
Zsolt: Hát, igen őt még Pista mutatta be, mint olyan valakit, aki a törvényes kereteken túl is el tudja simítani a dolgokat.
Judit: Vérbeli gengszter, nem is tudom, István hogyan tehetett szert ilyesfajta ismeretségre. Na, jó persze értem, hogy egy itthoni üzletembernek szüksége van kapcsolatra az alvilággal, de akkor is…
Zsolt (közbevág): Nem az a lényeg, hanem az, amit kieszeltem, hogy bosszút álljak magamon. Akadt némi megtakarított pénzem, és úgy döntöttem, Baloghot használom fel közvetítőként, hogy felbéreljek magam ellen egy bérgyilkost, aki záros határidőn belül eltesz láb alól. Kedvenc kocsmájába, a Rozsdásba indultam, miközben a mobilom úgy csörgött, mint a végítélet, de útközben behajítottam az egyik park bokrai közé, mert azt hittem te hívsz, hogy lebeszélj róla, bármi őrültséget forgatok is a fejemben… Balogh úgy ült a törzsasztalánál, mint valami nagyranőtt pók, én pedig habozás nélkül megcéloztam a felségterületét.

Balogh (unottan): Szevasz, Kocsis! Mi a pálya, cimbora?
Zsolt (zaklatottan): A Pista meghalt!
Balogh (kétkedően): Biztos vagy benne, cimbora?
Zsolt (határozottan): A legteljesebb mértékben, Bandika! A saját két szememmel láttam a tetemét, vérben úszott körülötte minden…
Balogh (közbevág): Hát, aztán?
Zsolt (keserűen): Én vagyok az oka mindennek! Ha legalább most az egyszer hazavittem volna a menyasszonyát, talán nem borul ki annyira, hogy megölje magát!
Balogh (bizalmaskodó hangon): A Kis Jutka, mi? Helyre kis spiné, én egy percig se bíztam volna rád, az tuti. Kecskére a káposztát, még mit nem!
Zsolt (idegesen): Semmi sincs köztünk, abban biztos lehetsz, de nem ez a lényeg. Úgy döntöttem, magam mérem magamra a büntetést, de képtelen vagyok megtenni!
Balogh (érdeklődve): És akkor?
Zsolt (izgatottan): Tudom, hogy neked vannak kapcsolataid. Azt akarom, hogy keríts valami gazembert, aki jó pénzért a saját anyját is megölné! Azt akarom, hogy ez a valaki holnap reggel hidegre tegyen engem!
Balogh (elhűlten): Mi van veled, ember, sok szamuráj-filmet néztél?
Zsolt (dühösen): Komolyan beszélek! Van a bankban egymillióm, az csak elég lesz?
Balogh: Naná, ennyiért bármikor leakasztok neked egy ukránt, abban biztos lehetsz!
Zsolt: Akkor intézkedj!
Balogh: Adj pár percet, amíg lebonyolítok néhány telefont, de biztos vagy benne?
Zsolt: Igen. Azt akarom, hogy ne tudjam meggondolni magam!

Judit: Ezt az őrültséget!
Zsolt: Tudom. Balogh az egyik közeli parkba irányított, amikor visszatért, de előtte aláíratott velem egy nyilatkozatot, melyben rendelkeztem arról, hogy amennyiben a közeljövőben bármilyen úton-módon elhaláloznák, őt illeti minden megtakarított pénzem. Azt mondta, így egyezett meg az Igor nevű ukrán bérgyilkossal, aki majd megkapja a részét a pénzből. Bandi ott helyben kerített két tanút, akik hitelesítették testamentumomat.
Judit: Esküszöm, nem vagy normális!
Zsolt: Miután lebonyolítottuk ezt a részét a dolognak, elmentem a parkba, ahová Balogh küldött, mert az ukrán kikötötte, hogy szemtől-szemben látni akar, mielőtt belefogna a dologba. A fickó már várt rám, de meghúzódott az árnyékban, csupán annyit láttam, hogy nagydarab. A nevem Kocsis Zsolt, mondtam neki, és azért vagyok itt, mert öngyilkosságba kergettem a legjobb barátom…
Igor (eltorzított, mély hangon): Holnap magának vége, Kocsis!
Judit (elborzadva): Iszonyú lehetett!
Zsolt: Az volt, de a java még csak ez után jött! Ahogy nem sokkal később kifelé tartottam a parkból, egy szakadt kinézetű, de jó erőben lévőnek látszó fickó ugrott elém, hatalmas tőrrel a markában.
Útonálló (rekedtes, kegyetlen hang): Ide a pénzzel, haver, vagy beléd bököm a kést!
Judit (rémülten): Jézusom!
Zsolt: Természetesen habozás nélkül odaadtam neki mindenem, azon bosszankodva, hogy komoly összeget ruháztam át azért Baloghra, amit aztán ingyen és bérmentve elvégez helyette egy útszéli csavargó. A támadó ugyanis egyáltalán nem úgy festett, mint aki megelégszik a pénztárcámmal.
Útonálló: Sajnálom, cimbora, de szerepelek a nyilvántartásban. Ha azonosítasz, jó hosszú időre bevarrnak!
Zsolt: Felemelte a kését, hogy belém vágja, ekkor azonban megmozdultak körülöttünk a bokrok. Csak egy halk pukkanás hallatszott, és az útonálló vérbe borulva összeesett. A bokrok közül egy emberi alak homályos körvonalai bukkantak elő. Igor volt az, az ukrán bérgyilkos! A kezében mintha alakot öltött volna a sötétség, aztán villanásnyi idő múlva rádöbbentem, hogy hangtompítós revolvert szorít az ujjai között!
Igor: Te már az enyém vagy, Kocsis!
Zsolt: Iszonyatos rémület fogott el, pedig egyelőre láthatólag nem akart bántani. Tudtam, másnap könyörtelenül kivégez, és bár én magam kívántam, mégis úgy száguldottam el, mintha démonok kergettek volna. Otthon sokáig forgolódtam, mielőtt álomba szenderedtem volna, de aztán mégis magába szívott a kábulat. Reggel aztán telefoncsörgés ébresztett, és amikor felemeltem a kagylót, megállt bennem az ütő…

István: Szia, Zsolt itt Pista!
Zsolt (elhűlve): De, hát te halott vagy!
István (vidáman): Egy frászt, öregem, csupán megtréfáltalak benneteket! Annyiszor késtetek Jutkával, hogy úgy döntöttem, borsot török az orrotok alá! Művért kentem magamra, mintha felvágtam volna az ereimet, és a szemhéjam alól lestem, hogy reagáltok. Jutkát sikerült megbékítenem, de téged se a mobilodon nem értelek el, sem otthon a vonalason, pedig jó sokat hívogattalak! Végül úgy döntöttem, ráérek ma reggel elmesélni, hogy csak egy tréfa áldozata vagy.
Zsolt (üvöltve): De még mennyire, hogy az vagyok, te idióta vadbarom! Ha tudnád, milyen igazad van!

Judit (izgatottan): És aztán? Mi történt?
Zsolt: Szétrobbant a kezemben a telefon, miközben az ablaküveg szilánkokra hullott körülöttem. Valóságos golyózápor zúdult a hálószobára, alig tudtam kimenekülni épp bőrrel. Kész szerencse, hogy ruhástól dőltem ágyba, így nem kellett öltözködéssel vesztegetnem az időt! Pánikszerűen menekültem a házból, egyenesen a Rozsdásba, hogy segítséget kérjek Bandikától. Menetközben nem ért több atrocitás, de felfogtam, hogy haza nem mehetek egy jó darabig. Reménykedtem, hogy Balogh talán meg tudja valahogy állítani ezt a tébolyt!

Balogh (ridegen): Értem én a problémádat, testvér, de előbb kellett volna ezt meggondolni. Van egyáltalán valami fogalmad az ukránok természetéről?
Zsolt (tanácstalan hangon): Ugyanúgy nincs, ahogy a kínai vagy a kuala lumpuri brávók frazeológiájáról sem.
Balogh (tűnődve): Gondolom, ebben lehet valami. Akkor megsúgom neked, egy ideig keblemen melengettem a tervet, hogy alaposabban tanulmányozom az ukránokat. Csakhogy hamarosan arra a megállapításra jutottam, hogy ez még egy magamfajta fickónak is túl veszélyes foglalatosság. Azért egy valamit leszögezhetek velük kapcsolatban. Hajolj csak közelebb, tesó…(talányos suttogásra vált) Minden ukrán elmebeteg!
Zsolt (szárazon): Meglehetősen vékony tanulmány születne ebből, ha feljegyeznéd.
Balogh (önelégülten): De ez még nem minden ám! Az ukránok fanatikusok, teljesítik, amit vállalnak, akár az életük árán is. Becsületbeli ügynek tekintenek minden megbízást. Megkérni őket rá, hogy leálljanak, ahhoz mérhető, mintha a hurrikánt próbálnád rábeszélni, hogy forduljon másik irányba, mert nem akarsz lemaradni a híradóról. Igort csak a halál fékezheti meg. Az ukránok elmebetegek!
Zsolt (fásultan): Elő tudnád keríteni, ha akarnád?
Balogh: Bármikor. De nem akarom. Hosszú és boldog öregkort szeretnék megélni!
Zsolt (sértetten): Rohadt önző vagy!
Balogh: Inkább egoista, mint halott, testvér!
Zsolt (csalódottan): Hát, kösz a semmit!
Balogh: Nincs mit. Búcsúzóul egy jó tanács, akár tévedésből béreltetted fel Igort, akár nem, fuss, ha kedves az életed! Húzz el a városból, hagyd el az országot, sőt, ha teheted, ezt a bolygót is! Mostantól űzött vad vagy, Csikós, és én nem tehetek érted semmit!

Judit (megvetően): Micsoda egy patkány! Persze nyilván a pénzedből neki leeső rész is gondoskodott arról, hogy ne akarjon neked segíteni!
Zsolt: Naná, ha Bandika csak két forintot látott valamiben, rögtön igyekezett rávetni magát. Nekem viszont nem maradt más választásom, mint mókás kedvű vőlegényedtől segítséget kérni. Pista olyan meghatottan fogadott, mint a tékozló fiút…

István (lelkesen): Drága barátom, hát mégsem haragszol rám?
Zsolt (dühösen): Engem te ne ölelgess, hallod-e! Már hogyne haragudnék! Legszívesebben megölnélek, hogy ilyen bajba kevertél!
István (értetlenül): De, akkor mit akarsz?
Zsolt: Azt, hogy húzz ki valahogy a pácból, ha már belekevertél! Egy Igor nevű ukrán fenevadat béreltettem fel Bandikával, hogy végezzen velem, amikor azt hittem, én kergettelek halálba!
István (patetikusan): Számíthatsz rám, noha komoly kockázatot vállalok ezzel.
Zsolt (csodálkozva): Hogy érted ezt?
István (bizalmasan): Tudok egy-két dolgot az ukránokról, hajolj csak közelebb… (suttogva folytatja) Minden ukrán elmebeteg.
Zsolt (hörögve): Mhm…(fortyogva folytatja) hogy te miket nem tudsz!
István (elégedetten): És ez még nem minden! Az ukránok fanatikusok, teljesítik, amit vállalnak, akár az életük árán is. Becsületbeli ügynek tekintenek minden megbízást. Megkérni őket rá, hogy leálljanak, ahhoz mérhető, mintha a hurrikánt próbálnád rábeszélni, hogy forduljon másik irányba, mert nem akarsz lemaradni a híradóról. Igort csak a halál fékezheti meg. Az ukránok elmebetegek!
Zsolt (izgatottan): Ezt fejezd be! Ennyit én is tudok az ellenfelemről.
István (csillapító hangon): Jó, most pihenj egy kicsit, majd ebédidőben felkeltelek, addig elintézek, amit tudok!

Zsolt: Így hát ledőltem egy kicsit, amire szükségem is volt abban a felzaklatott kedélyállapotban. A viszonylagos biztonság idegnyugtatóként hatott rám, mert mély álomba merültem, és csak délben tértem magamhoz, amikor Pista egyik szolgája felrázott, hogy várnak az ebédlőben. Cimborám vörös hajú égimeszelő társaságában üldögélt a helyiségben…

István (joviálisan): Drága Zsolt, engedd meg, hogy bemutassam újdonsült testőrödet és védőangyalodat, akit magam szerződtettem biztonságod érdekében. Meg kell, mondjam, nagyon kemény fickó, nemrég hagyta el Izlandot, ahol kommandósként dolgozott évekig.
Gáspár (keményen, mint egy igazi macsó): Üdv, szólítson csak Gazsinak, Csikós úr!
Zsolt (zavartan): Hello… ö, nem rémlik, hogy hallottam volna bármiféle Izlandon lezajlott terrorcselekményről, Gazsi. Elmondaná, mégis kik ellen harcolt a világnak abban a csendes kis zugában?
Gáspár (nehézkesen): Nos… hát a jegesmedvék ellen, rettentő sok ott a jegesmedve!
Zsolt (kétkedő hangon): Érdekes, bár nem tudom, mennyiben hasonlítható össze egy ukrán bérgyilkos, akár tucatnyi jegesmedvével.
Gáspár (rátartian): Mit tud maga a jegesmedvékről?
Zsolt (némileg bizonytalanul): Hát, nem sokat.
Gáspár (átéléssel): Hát, pedig azok aztán ördögi fenevadak, csakis kegyetlen állati ösztöneiknek engedelmeskednek; vadásznak és ölnek. Megállásra bírni őket olyan, mintha a hurrikánt próbálná rábeszélni, hogy forduljon másik irányba, mert nem akar lemaradni a híradóról…
Zsolt (idegesen közbevág): Ezt hagyjuk, inkább arról beszéljünk, mi a terv!
István: Jutka kettőre érkezik, addigra jó lenne, ha ti ketten eltűnnétek innen, mert őt jobb lenne kihagyni ebből az egészből. Az osztrák határ közel van, nyugodtan elvihetitek a BMW-met. Gazsinál van egy bianco csekkfüzet, bármennyit levehettek vele az egyik folyószámlámról. Néhány óra Zsolt, és a sógoroknál bulizol, azt hiszem, erre áldomást is ihatunk!

Zsolt: Töltött magának a bárszekrénynél egy pohár italt, aztán egyszercsak elejtette, a torkához kapott, és összeesett. Az odaugró Gazsi remegő hangon jelentette be, hogy halott, valószínűleg megmérgezték, aminek csakis Igor állhat a hátterében. Két napon belül másodszor halottként viszontlátni a legjobb barátomat lesújtó élmény volt. Azt javasoltam újdonsült testőrömnek, legalább tegyük az ágyra, és takarjuk le. Ő a hónaljánál ragadta meg, én a lábánál. A házra szokatlan csend borult, mintha a személyzet egyszerűen elillant volna. Hirtelen elfogott a bizonyosság, Igor a házban van, és gondoskodott róla, hogy őket is eltávolítsa az élők sorából. És ekkor…
Judit (közbevág): És ekkor betoppantam, mint villámcsapás a derült égből!

Judit: Szia, Zsolti! Az úriemberben kit tisztelhetek?
Zsolt (zavartan): Ő Kovács Gazsi, Pista egyik jó barátja.
Judit: Üdv, Kis Judit vagyok! (némi szünet) És mi van a személyzettel? Mindegyik szőrén-szálán eltűnt!
Zsolt (síri hangon): Eltávoztak.
Judit: Hát, Pistába mi ütött? Felvette azt a szokást, hogy ebéd után szunyókál egyet? Negyvenévesen úgy fog kinézni, mint egy túlsúlyos mormota!
Zsolt (zavartan): Nem biztos, hogy megéli azt a kort, mindegy, mi épp menni készültünk.
Judit (érdeklődve): És hová, ha szabad tudnom?
Zsolt: Ó, hát csak gondoltuk, kiugrunk Bécsbe, kicsit körbenézni. Pista azt mondta, téged is vihetlek, mert később még megbeszélése lesz valakivel.
Judit: Hát, épp jöhetek, de mit keresel Bécsben?
Zsolt: Minek is megyünk Bécsbe, Gazsikám?
Gáspár (tanácstalanul): Ö… izé…

Judit: Akkor esett ki az inas a szekrényből piros függönyzsinórral a nyakában!
Zsolt (egyetértően): Akkor, hát! Így Gáspár megúszta a választ.
Judit: Azt kérdeztem, mi ez, mire te közölted, hogy az inas. Erre persze Pistára is rákérdeztem, úgyhogy kitálaltál.
Zsolt: Mire te rögtön a rendőrséget akartad hívni, de rámutattam, hogy egy ukrántól nem óvnak meg, erre te…

Judit (elhűlten): Szent Isten, tudtad, hogy az ukránok elmebetegek?
Zsolt (fölényesen): Tudtam!
Judit: És azt is, hogy az ukránok fanatikusok, teljesítik, amit vállalnak, akár az életük árán is. Becsületbeli ügynek tekintenek minden megbízást. Megkérni őket rá, hogy leálljanak, ahhoz mérhető, mintha a… az izét…
Zsolt (segítőkészen): Mintha a hurrikánt próbálnád rábeszélni, hogy forduljon másik irányba, mert nem akarsz lemaradni a híradóról.
Judit: Ja, ja. És csak a halál fékezheti meg őket. Az ukránok elmebetegek.
Zsolt (unottan): Ezeket mind tudom róluk.
Judit: Ja, az más, akkor mehetünk!
Gáspár: Már elnézést, de a hölgy nem jöhet! Az ukránnak nem ő kell, hanem maga, minek vinnénk magukkal?
Zsolt: De ez egy ördögi fenevad, Gazsi, kegyetlen ösztönöknek engedelmeskedik; vadászik és gyilkol!
Gáspár (idegesen): Az a jegesmedve!

Judit: Akkor éreztük meg a füstszagot. Nagyon megijedtem, de te rögtön kimenekítettél, és tovább már Gazsi sem ellenkezhetett. Elszáguldottunk a BMW-vel, mögöttünk géppisztolysorozat verte fel a csendet.
Zsolt: Igen, és útnak indultunk az osztrák határ felé. A rádióban tisztán emlékszem, arról szövegelt a riporter, hogy épp azon a környéken újabban repülő csészealjakat vélnek látni a sógorok. A bemondó azzal viccelődött, biztos megártott nekik a sok snapsz.
Judit: És akkor kért Gazsi engedélyt, hogy telefonálhasson a betegeskedő nagyanyjának, annál a határ menti benzinkútnál. Te meg, amíg távol volt, egyszercsak kiszúrtad azt az újságárust, és állati ordítással űzőbe vetted.
Zsolt: Hát, persze, és sarokba is szorítottam, mivel ő volt az a bizonyos útonálló, akit néhány órája Igor a szemem láttára lőtt le a parkban…

Újságárus (riadtan): Ne, kérem, ne bántson!
Zsolt: Akkor beszélj! A parkban láttalak meghalni!
Újságárus: Az csupán tréfa volt. Egy nagydarab, kopaszodó fickó vett rá némi suskával. Olyan gengszteres kinézetű alak.
Zsolt (felhördül): Bandika!

Judit: Én közbe kisurrantam a kocsiból, és láttam, hogy Gazsi egy jegyzetfüzetbe irkál. Valamiért első pillanattól kezdve gyanús volt nekem, ezért meg is fogadtam, hogy alkalomadtán megszerzem azt a noteszt. Miután visszaóvakodtam a BMW-hez, te is megjelentél, és elmesélted mi történt.
Zsolt: Igen, és akkor már én is kezdtem gyanítani, hogy folyamatos átverések áldozata vagyok. Aztán Gáspár is visszatért, és legközelebb már csak annál a határhoz közeli motelban álltunk meg…
Judit: Ahol a testőr kidobta a szemetesbe a noteszét, én meg, amikor senki sem figyelt, kihalásztam.
Zsolt: Igen, akkor már összeállt a kép. Gáspár lejegyzetelte az egész tervet. Amikor Pista előadta a kis színjátékát, elsiettem Bandikához, aki felhívta őt, és elmesélte neki, miféle őrültséget eszeltem ki. Erre az én legjobb barátom, akit evett a féltékenység, azt javasolta, hagyjanak meg hitemben, és a Balogh béreljen fel valakit Igor, az ukrán bérgyilkos szerepére, hogy mihamarabb elhúzzak az országból. Bandika Gáspárnak adta ki a melót, és hogy még hitelesebb legyen a színjáték, felbérelt egy szakadt fickót is az útonálló szerepre, miután elküldött a parkba. Ott ez a kripli eljátszotta, hogy az ukrán kinyírta, aztán továbbutazott az osztrák határ felé. Másnap Gáspár tovább folytatta a froclizásomat Igorként, aztán megint felbukkant az életemben, mint testőröm. Pista újra előadta a hattyú halálát, mintha most már tényleg elpatkolt volna. Abban bízott, hogy jó időre eltűnök külföldön, és többé vissza sem térek.
Judit: Arról azonban szó sem volt, hogy én is veled menekülök, ezért utoljára azt parancsolta Gáspárnak, csaljon ki bennünket este az erdőbe, miután Bandika zűrzavart keltett egy megrendezett tűzvésszel a motelban, aztán végezzenek velünk.
Zsolt: Igen, mert túljátszotta a szerepét, és ahelyett, hogy szétválasztott volna bennünket, csak szorosabbra fonta közöttünk a szálakat. Ezért döntött úgy, hogy megszabadul tőlem, és tőled is, miután könnyen rájöhetnél utólag, hogy ő intézett így mindent. Úgy gondolta, ha már ennyire eltávolodtál tőle, akkor ne lehess az enyém sem. Ezért dobta Gáspár a szemetesbe a noteszét. Már nem volt szüksége többé utasításokra.
Judit: Ekkor támadt az a briliáns ötletem, hogy a saját fegyverével üssünk vissza Pistának. Másféle előre megrendezett darabbal, amivel keresztülhúzzuk a számításait. Emlékezetemben felködlött a rádióbemondó hangja, ahogy azon viccelődik, a sógorok a túlzott snapszfogyasztásnak köszönhetően repülőcsészealjakat vélnek látni a határszélen. Eszembe ötlött Tomika, a régi iskolatársam is, aki látványtervezőként keresi a kenyerét egy kisebb, vizuális effekteket gyártó cég élén. Azt mondtam neki, csak meg akarjuk tréfálni néhány barátunkat, ezért szervezzen meg egy hitelesnek tetsző produkciót, ami azt a benyomást keltheti a beavatatlanokban, hogy elraboltak, minket a földönkívüliek.
Zsolt: Nagyszerű ötlet volt, ráadásul minden tökéletesen összevágott; máig sem értem, hol siklottak ki az események. Kitört a tűzvész, Gáspár lázas tekintettel rángatott minket az erdő felé. Oldalról előrontott Bandika, és akkor fénybe borult minden…
Judit: Igen, Tomika tényleg apait-anyait beleadott, nem is tudtam, hogy ilyen technikát tud mozgósítani. Egy valódinak tűnő UFO szállt le közvetlenül mellettünk, és a belőle kirontó hibátlanul elmaszkírozott idegenek kegyetlenül elragadtak bennünket.
Zsolt: Az már igaz, hogy élvezet volt nézni Bandika és Gáspár elképedt arcát. Most viszont elbizonytalanodtam, és már egyáltalán nem tudom, mit kéne hinnünk. Pedig eleinte olyan remek murinak látszott az elrablásunk.
Judit (lehangoltan): Egészen addig a pontig, amíg Tomika rám nem csörgött, hogy sajnos defektet kaptak az úton, és nem fognak időben az erdőbe érni…