aki sír, nem jellemtelen…

csak a zongorát hallom… még mindig… azt a zongorajátékot… a háttérbe hegedű szól, vagy cselló… nagybőgő… mindez egyszerre… hogy milyen? csodálatos, lágy zene… szomorú… csöndes… és folyton ugyanaz ismétlődik… ugyanaz a pár ütem… én pedig csak nézek ki a fejemből, és hallom a zenét…

nincs semmi, megszűnt a világ… mintha megállt volna egy pillanatra és én bennragadtam volna ebben a pillanatban… és a zene egyre csak hangosabb lesz… már nem lágy, sőt lassan idegtépővé válik… szól, kiabál, bömböl, üvölt a zongora… és sír a hegedű… majd minden elhalkul, csönd van…

csak halk magas apró hangok vannak időközönként a levegőben… semmi más… nem zene, csak egy hang… ugyanaz… mindig ugyanaz, és ha végzett kezdi elölről! a legelején! és minden ugyanaz lesz, lépésről lépésre! mindig csak sír, mindig csak kiabál, és én nem hallom a zenét!!!

mert nincs zene… reszkető zúgás csupán amit hallok, és nincs más, csak ez… nem tudok belőle kilépni!

nem jellemtelen aki sír? hát akkor mi? egyáltalán miért sír? sír, mert az élet nem olyan mint a mesékben… nem olyan, mint amilyennek megtanították neki… és nem olyan, amilyennek elképzelte… falak sokasága áll előttem és egyre csak nő és nő ez az ár… semmi nem állítja meg… lehetsz boldog, vidám, a falak ott vannak, csak messzebb… nem szabadulhatsz belőle, mert körbe-körbe jár… körbe mint minden… mint a busz… oda vissza egy útvonalon… mint az eső, ami felszárad és újból leesik… és miért küzdenél, ha úgysem tudsz változtatni?

nem lehetsz más, hiába akarod annyira… mert ami te vagy az ott van benned, ha eltemeted akkor is ott van benned! és igen… félj tőle!!! …mint a szunnyadó vad, ami csak arra vár, hogy megkapja 100 évenkénti vacsoráját… ő az ellenséged… saját magad… nem az akire nagy naívsággal gyanakszol…

te vagy az… ne feledd!