Nagyapám a barátom volt. Ezt azért fontos mindjárt az elején megemlíteni, mert, mint megtapasztaltam, ez nem mindig és nem mindenhol ennyire tapintható, inkább csak halovány mása a létező, élő barátságnak. A nagyapák azok nagyapák, az unokák meg unokák, és ami összekötné őket, az egy olyan híd, amelyet olykor és helyenként ritkán látogatnak. Arra a hídra – kinél szélesebb az, kinél keskenyebb, egyiknél hosszú, máshol rövidke, íves, ívetlen, esetenként csak egy libegő kötélalkotmány – mintha legtöbbször csak a rendkívüliség bírná ráemelni a lábakat, amelyek kicsit máris idegenben érzik ott magukat, megszűnik a megszokás, a magától értetődés természetessége, mert a híd alatt ott tátong a nemzedékek közti mély szakadék, és azt lehetetlen nem észrevenni, nem belebámulni nagy, bizonytalan csillogású szemekkel.
Magyarország a gyermekközpontú családok hazája. Egy Ausztráliában élő, világlátott tanárember jegyezte meg nemegyszer, hogy azért szeret itthon és azért vágyik mindig a szülőföld után, mert – bejárva a fél világot, most már tudja, és ki meri jelenteni – itt van család. Megrendítő vallomás, számomra egy vödör hideg víz ébresztő erejével bír, és igyekszem is soha el nem felejteni. Mi itt, ebben a kis országban, amit enyves marokkal igyekszik még inkább összezsugorítani a nagyvilág, tehát őrzünk még valamit. Valamit, ami igazi érték. S ennek tudatában még fokozottabb módon fölértékelődik előttem: nagyapám a barátom volt. Mert az, hogy vannak nagyapák és vannak unokák, már átesett a magától értetődés kevésbé egészséges térfelére, s egyre inkább ott akar túlsúlyra törni. Fog is. Tesznek róla a számítógépek, az internet, a XXI. század – a hidak egyre ingatagabbak lesznek, idegenül veszélyesek, ingerlőek, kötélszerűek, elszakadnak, beleomlanak a nemzedékek között tátongó szakadékba. S ettől az a szakadék mintha csak még mélyebbnek és szélesebbnek hatna.
A mi hidunk erős volt, masszív, gyakorta jártunk rajta, örömmel tettük, sohase fáradtan, nem is híd volt már, inkább az otthon különleges előszobája, amely két hídfőjén két világot olvasztott egybe. Számomra mindkét vége ugyanott volt, ugyanazt jelentette, hétköznapok nélkül, de mindig természetesen. Nagyapám hófehér üstöke sosem tévedt ki szem elől, ő volt a híd őre, ahol sohasem kellett vámot fizetni, egyetlen volt a követelmény: jönni-jönni, sohase menni. Sosem láttuk egymás tarkóját, azt sem tudtuk, milyen az. Hát így voltunk mi nagyapámmal barátok.
Egy napon aztán bajtársak is lettünk, s én, mind a négy esztendőm hatalmas tapasztalatával, ezt meg is értettem és a helyén tudtam kezelni magamban. ’80-ban történt, nyári napon, forróságban. Nagyapámnak a Mályi-tó volt a második otthona – vagy az első, ki tudná megmondani –, így abban a boldog időszakban nekem is. Akkoriban értettem meg, mekkora hatalmas ember Ő. Mert Ő nem akármilyen csodát hagyott a világra; sok nagyember épít felhőkarcolókat, de mire jó, ha csak összezsúfolja az emberszardíniákat és ugyanazt az álarcot húzza mindenkire, mások parlament-palotákat építenek, de oda a világ legunalmasabb emberstréberei járnak unalmaskodni, van, aki iskolát, kórházat, stadiont épít, de mit sem ér, eltörpül az én nagyapám eposzi alkotmányának árnyékában. Az én nagyapám ugyanis a világ legtöbb érdemmel és értelemmel bíró létesítményét alkotta meg, minden építmények legjelesebbjét: a strandot! Na, ezzel merjen vitába szállni bárki emberfia; négy évnyi szilárd hitemet miféle kísértménnyel is ingathatták volna meg.
Én hát abban a boldog időben folyvást a strandon éltem, barnára sültem, főtt kukoricát kaptam, ettem azon melegében és takarítottam a sétányt, összeszámoltam hány csikk cigarettát szedtem össze, tökélyre fejlesztettem a kavicskacsáztatást, nyakasan kifogásoltam, miért hordanak a kislányok bikini-felsőt, amikor semmivel sem másabb a mellük, mint az enyém (négy esztendő az négy esztendő, kérem), és nagyokat sétáltam a tó körül, mert nagyapám annak is gondnoka volt, de nemcsak gondnoka volt, hanem szerelemmel imádta.
A múlt távola mindent szépítve tár elém, talán valóban százszor szebb is volt akkor minden, a tó, az ég, a víz, az ember, a szomszéd, az ígéret, a köszönöm, a kézfogás. Abban vagyok mindennél biztosabb, hogy nagyapám a víz partján óriássá nőtt, boldog, szelíd óriássá, hátratett kézzel sétáló, hófehér hajú gyermekké, s én, csetlő-botló tükörképeként, hátratett kézzel sétáltam mellette. S mivel négy esztendős voltam, azt hittem, minket itt mindenki ismer. Ez majdnem igaz is volt, de már akkor is voltak majdnemek, ahogyan mindig is voltak, amióta emberi lények fogyasztják az oxigént ezen a furcsa kis bolygón.
Azon a forró nyári napon, fűzórjások kedves árnyékában, a hullámtalanul csillogó élővíz északi partja mentén futó keskeny sétányon jártunk, akkor már egymást érték ott a barátságos kis nyaralók. Nagyapám mesélt, én pedig éltem a meséjét, így voltunk egyek. Aztán zavar támadt ebben az egységben, nagyapám meséje elakadt. Lefelé nézett, a meredek, szakadékszerű part tövébe, le a stégek, a nádas, fatőbozótos irányába. Nyakamat nyújtogatva néztem arra én is.
Fiatal társaság lébecolt ott valaki magánstégje mellett, egy eszkábált pecabot is szembenézett a vízzel, élőfáról letört, eleven ágason. De nem ez volt a legtöbb, amit nagyapám látott. A trió egyik tagja szembeállt azzal a víztömeggel, tiszteletlen testtartással, hanyagul, nyeglén, és szemérmetlenül fölfedve magát, belevizelt a hullámtalanul csillogó tisztaságba. Nagyapám hirtelen szólni sem tudott és hirtelen én sem. Azután nagyapám a vállamra tette kedves, vaskos tenyerét:
‒ Maradj itt, kisfiam – szólt hozzám, azután félig kézen, félig faron csúszva lezuhogott a meredek parton, porzott körötte minden. Én szót fogadtam, pedig szerettem volna magam is ugyanúgy lefarolni a homokos-poros parton. De a nagyi otthon biztosan nem örült volna, ha elszakítom és bepiszkítom a szép pántos rövidnadrágomat vagy elhagyom a fél pár csatos szandált, amire pedig igen vigyáznom kellett. Izgatottan álltam immár a magasban, mert ahol én álltam, az most már nem a fűzfák árnyas sátorligete volt többé, hanem egy magas sánc, amelynek tövébe a nagyapám idegenekhez ereszkedett alá. Ezek hárman idegenek voltak.
17 hozzászólás
Szia Laca!
Nagyon élvezetem az igaz mesédet!
Várom a folytatást!
Ildikó
Szervusz, Ildikó!
Örülk, hogy élvezed az igaz mesét, és annak is, hogy várod a folytatást.
Üdv: Laca
Üdvözöllek Laca!
Azért rendkívül megtisztelő, mikor valamelyik alkotásomat méltatod, mert a fenti írásod is, csakúgy mint a többi, meglehetősen magasra teszi azt a bizonyos lécet. Saját gyereklétem hangulata, varázsa elevenedett meg bennem, miközben olvastalak. Hihetetlenül képi, az érdeklődést folyamatosan fenntartó stílusod mielőbbi folytatásért kiált. Türelmetlenül várom.
Üdv: István
Üdvözletem, István!
Nagy öröm számomra, hogy érdeklődésünk egymás alkotásai iránt kölcsönös és az olvasásélmény is egyazon hatást váltja ki mindkét oldalon.
A második részt már fel is töltöttem, remélem továbbra is benntart, és követeli majd a befejező részt.
Köszönettel: Laca
Szia Sas! Ígéretes kezdés! Jók a leírások a kapcsolatotokról, s tetszik a "tájkép" is. Kíváncsian várom a folytatást, mi lesz most?
Egyetlen megjegyzés: a "más" szót szerintem nem lehet fokozni, vagy lehet ugyan, de rosszul hangzik a "más", "másabb", "legmásabb". Nem mond ugyanis újat, többet, mint pl. a "szép", "szebb", "legszebb" fokozás esetén látjuk, ami más, mint másvalami, az egyszerűen más, és máshogy kell megmagyarázni, miért? Bocsáss meg, lehet, h nincs igazam, de így érzem! Üdv: én
Üdvözletem, Bödön!
Megfogtál ezzel a "más", "másabb" fölvetéssel. Ami azt illeti, az említett kifejezés helyességének és esztétikai megítélésének, megvallom, még soha nem néztem utána. Itt mifelénk ez egy általánosan használt formula, mindig is így mondtuk és írtuk, ezért természetes volt számomra, hogy így írjam, így jött elő belőlem. Persze az, hogy mifelénk ez széles körben használatos valóban nem jelenti azt, hogy helyes is, vagy esztétikus. Köszönöm, hogy szóvá tetted, gondolkodóba ejtettél, utána nézek.
Örömmel láttalak, várlak akkor a folytatáshoz. (Ott is lesz néhány furcsán megformált szó, de azok szándékoltan olyanok, a valóságnak megfelelően.)
Üdv: Laca
Szia! Egyoldalú, és reménytelen harcot folytatok a más, másabb, legmásabb ellen, hiszen, ha "kedvenc" riporternőm a TV-ben ilyet szól, hogy: "bravó, ez azért sokkal másabb ütés volt", e helyett: "bravó, ez az ütés azért más volt…", akkor sok fegyverem nem maradt…De járj utána Te is. Kíváncsi lennék mit mondanak a "nagyok"? Üdv.: én
Illetve pl. "egészen más volt" (mármint a szóban forgó ütés) 🙂
Üdvözletem Bödön!
Nos, kicsit utánanéztem és azt találtam, hogy a más-másabb témakörben számos nyelvész fejtegetése ugyanoda lyukad ki: a "másabb" is helyes, bár sokak nyelvérzékét valóban zavarja. Ebbe futottunk most bele. Kankalin fórumbejegyzését is megnézem majd, és itt én sem szaporítom a szót, nehogy fejmosás legyen a vége a nem helyén szólásnak. 🙂 Egy idézet csupán a témából, Grétsy Lászlónál találtam: "Párhuzamba vagy még inkább szembeállításkor nemegyszer okkal érezzük szükségét a középfok jelével is ellátott másabb formának, mivel a másabb helyett a más alkalmazásával nem állna össze egésszé, éppé a mondatunk."
Egy szó mint száz, örülök a fölvetésnek, mindig tanul az ember. 🙂
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca, megyek a folytatásáért ennek a megható történetnek.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Kedves Ica!
Örülök, hogy egy ideje a prózáknál is látogatsz, köszönöm figyelmedet.
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca! 🙂
Novelládban világosan megmutatkozik látásmódod, ami már eddigi írásidban is tapasztalható volt. Konkrétan ez az értékek megélésére és közvetítésére vonatkozik, hiszen aki folyamatosan olvassa alkotásaid, annak körvonalazódik életszemléleted.
Nagyon tetszik a bevezetés és a kifejtés, amiben bemutatod az egyik legstabilabb emberi kapcsolat, a barátság fokozatait, lényegét.
Egyedi szóösszetételeid (emberszardínia, emberstréber…) gondolkodtatóak, mint ahogy a történet maga is az.
Tisztán írsz, választékosan, bent tartod az olvasót.
Az utolsó előtti rész záró mondatából kivenném a „nagyapám” ismétlését, mert nem szükséges, mivel az előző utalás egyértelműsíti az alanyt.
Láttam, hogy szóba került a „másabb”.
Nem ide, hanem a Fórum megfelelő részére másolom be, hogy a nyelvészek szerint miért helyes.
Jó írás, őszinte. Örömmel olvastam, olvasom a folytatást is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm véleményedet, örülök, hogy átcsúsztam a "Kankalin-vizsgán". 🙂 A nagyapám-szóismétléses észrevételt is köszönöm. Én ugyan nem éreztem zavarónak, de ha ez csak egy olvasónak is szemet szúr, akkor már valóban el kell gondolkodni rajta.
Köszönöm a gondolataidat, sokat jelentenek. Örülök, hogy a folytatásra is velem tartasz. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nekem nagyon tetszik, ahogyan írsz, ahogy fogalmazol, érthetően mégis különlegesen, még ha mások nem is úgy írnak, mert nem olyanok, mint ahogyan mások fogalmaznak. Nagyon érdekes, amikor egy apró négyéves a nagypapájával sétálgat, az ilyen kapcsolat örökre benne maradt a gyerekeknek és
sohasem fogadják elfeledni azokat az időket, amit együtt átéltek.
Az írásod azért is tetszik, mert más, nem egyszerű, különleges szavakat is használsz, de ez szerintem nem ront, hanem érdekessé teszi az olvasást.
A továbbiakat is majd igyekszem olvasni, érdekel a folytatása is.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Megtisztelsz, köszönöm a figyelmedet, szeretettel várlak a folytatásokhoz is.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Ez hiányzott míg nem voltál. Nagyon tetszett, szeretem olvasni írásaidat.
Én is szívesen írok emberi kapcsolatokról. Írásaimban összehozok, egymástól nagyon távoli (egzisztenciális értelemben) embereket. Az első regényemben nagyon idős magyar embert, huszonéves cigány fiatallal, a másodikban, pesti hajléktalan nőt, messzi vidéki informatikus fiúval, a harmadikban, meg egyszerűen apát a fiával.
Az unoka, nagyszülő kapcsolat mindenkinek különleges, már akinek van. Hasonló a kapcsolatom a legnagyobb unokámmal, mint ahogy itt leírod. Még egész kicsi korában alakult így, mert akkor többet volt nálunk. Sajnos a híd amiről írsz, mára már csak jeles napokon járható. Ha találkozunk, mindig megemlíti, sajnálja, hogy ilyen ritkán találkozunk. Én is.
Megyek olvasni a folytatást, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Hát én tényleg hátulról találtam előrefelé jönni, most látom, hogy ide is írtál. Örömmel látlak írásaimnál, mert a szíveddel olvasol, éppúgy, ahogy itt még jó néhányan.
Örülök, hogy te épp a "híd" jelentőségét emeled ki, amit ha lefaragtam volna, szerintem nem lenne egész a történet, én is fontosnak tartottam kiemelni.
Örülök, hogy itt voltál és azóta végig is kísérted a történetet. 🙂
Üdv: Laca 🙂