Nagyapám megszólította a vétkest. Meg kellett szólítania, gondnoka volt a víznek, azonfelül szerelemmel imádta. A vétkes, kócos-loboncos fiatalember sértődött hangon vágott vissza, nem volt lényében semmi abból az évtizedekkel ezelőtti, akkori szépségből. Társai lapítottak, de vigyorogtak. Kinevették nagyapámat. Kinevették azt, aki ragaszkodott fogható, foghatatlan értékekhez, amelyekért tevékenyen aggódott, miként a tetterős kéz a test többi tagjáért, akinek az életében bizonyos dolgok szentnek számítottak és azokat óvni, ápolni is szent feladat volt előtte, kinevették azt, aki bátor volt, szólni mert, lefarolt a partoldalon. Akkor ismertem meg magamban a haragot, akkor csodáltam rá, hogy én tudok ilyent is érezni. Mentül erősebbnek hittem két karomat.
Néhány szó követte egymást, de én csak azokat a szavakat hallottam tisztán, amelyek között elhangzott a „vén hülye” meg a „hordja el magát” és nagyapám fájdalmas hangján a „kurva anyád!” Sosem hallottam még azt a szót, hogy hülye, azt se, hogy kurva, nem tudtam követni, hol tart a társalgás, csak azt tudtam, hogy nagyapám még sohase mondott előttem ilyet és sohase láttam, milyen az, amikor ráemeli valakire az öklét. Ráemelte. A fiatalember berepült a vízbe, épp oda, ahol a saját vizelete meggyalázta, megfertőzte a hullámtalan tisztaságot. Most már hullámok indultak meg a vízfelszínen, a tó belseje felé, neki a túlpartnak.
A fiatalember társai – akik mindeddig lapítottak – most felugrottak. Ekkor én leszánkáztam a meredek parton, összevertem, lehorzsoltam az oldalamat, bepiszkítottam a szép fehér ingnyakas pólómat, de dühödt csatakiáltással olyat rúgtam egyikük bokájába, hogy a fölém magasló ifjú ember beleingott a meglepetésbe. Ekkor hirtelen sokan lettünk. Barnára sült, vastag, fekete bajuszt viselő, komoly arcú férfi tört elő a bozótos mögül, magas volt és szőrös mellű, dús, fekete, göndör fürtökkel a fején, nyakában aranylánc medállal, mögötte még több felnőtt férfi, siettek, de a fürtöst egyikük sem igyekezett megelőzni. Láttukra megdermedtek a fiatalemberek.
‒ Mi történt, János bácsi? – lépett középre a bajuszos felnőtt, akinek tisztelettel teli hangja máris nyugtatta bennem a lázongó harcost; nagyapám mellé léptem és a kezéért nyúltam, hogy érezze, nincs egyedül. Azért a kedves vaskos kézért; az erős ujjak rázáródtak csöppnyi praclimra, éreztem bennük az ideges remegést, de énrám vigyáztak azok az ujjak.
A felnőttek megbeszélték, ami történt, a megütött fiatalembert kihalászták, tiltakozott, kiabált, kapott egy nevelő célzatú pofont egy fecskét viselő pocakos felnőttől, elhallgatott. A világ visszabillent az általam ismert állapotába. Most ismét fölfelé néztem nagyapámra, s minden eddiginél hatalmasabb volt fölöttem szép, fehérhajú alakja.
Odaállították elé a fiatalembert csapzottan, nyakába húzta a vállait, szeméből gyűlölet sütött, és intették: kérjen bocsánatot az idősebbtől. Dühösen rázta dacos, vizes-vizeletes fürtjeit. Intették újra, mire kitépte magát a vállát szorító marok nevelő fogságából és elfutott. Biztos távolból kiáltott csak vissza, fröcsögő hangon:
‒ Majd akkor kérek bocsánatot, ha rám szakad az ég!
***
‒ Jani, mi’ csináltál? – sopánkodott otthon a drága nagyi pufók arcát pufók kezei között ingatva. – Ki tudja, kinek a fia vót az. Üdvégyé, orvasé vagy párttitkáré. Még feljelentenek…
‒ Mit bánom én, ha az atyaúristen fia is! Jelentsenek csak! – rázta meg az öklét nagyapám, és tudtam, hisz láttam, az én hősöm nem csak úgy rázza azt a pörölyt a levegőben.
A hűs veranda, az árnyas szőlőlugas, a faházikó az első udvaron, a gyümölcsfák a középső és a hátsó udvarban, a fészer, a benzinszagú Pannonia motor… otthon voltam. Otthon voltam a híd mindkét végén, mindkét hídfő ugyanott volt és ugyanazt jelentette, a hídtest egybeolvasztotta a világ két pólusát. Nagyapám leült a középső udvaron a tőkére és Rodin Gondolkodójának másává merevült. Megjárta a Don-kanyart, éhezett, fázott, köveket hordott, nappal tömegsírba lőtték, de éjjel kihúzták onnan, hazajött gyalog, azután még tudott nevetni, sírni, fákat ültetni, strandot építeni. És akkor egy suhanc, aki nem járt a Don-kanyarban, talán a térképen sem találná, aki sohasem éhezett és fázott, aki nem hordott köveket, akit nem lőttek tömegsírba és nem húztak ki onnan, és aki nem jött haza gyalog, azt mondja az arcába: vén hülye!
Odaálltam elé, már meg voltam fürdetve. Fölnézett. Arca máris többet kapott az élet színeiből. Felém nyújtotta a kezét. Ránéztem a kezére, úgy tartotta felém, ahogyan a felnőtt férfiak felé szokta tartani, amikor találkoznak. Láttam, hogyan kezelnek a férfiak és iparkodtam hitelesen megutánozni, mert éreztem, hogy jelentős pillanat feszül közöttünk. Megszorítottuk egymás kezét, meg is ráztuk.
‒ Ma a bajtársam lettél – jelentette ki nagyapám és jól tudtam, ez, az ő szájából mondva, jelent is valamit. Annyira büszke voltam, hogy nem is kucorodtam fel az ölébe, egy férfiú nem tesz olyat.
13 hozzászólás
Kedves olvasók, ezt lábjegyzetként kellett volna csatolnom, de elmulasztottam, itt pótolom: Természetesen a "vót" = volt; az "üdvégy" = ügyvéd; az "orvas" = orvos.
Kedves Laca!
Ez annyira kerek így, hogy akár ezen a ponton be is lehetne fejezni. Türelmetlen érdeklődéssel várom az utolsó részt, éppen ezért. Az általad lefestett világ: "hűs veranda", "árnyas szőlőlugas", "Pannónia motor"…stb., a mi generációnk számára egy letűnt kor édenkertjének szimbólumai. Minden írás, amely vissza képes idézni azt a világot rendkívüli értékkel bír, s komoly üzenetet küld a mának. Ez egy ilyen írás, kötetben a helye.
Üdv: István
Kedves Laca!
Teljesen átéltem, mintha csak én is ott lettem volna a "HÍD-on-
Szeretettel: Ica
Kedves Laca!
Megvallom őszintén, végig bőgtem… Olyan hiteles szeretettel teli tollal írtad, hogy felidézted bennem az édesapám és a kicsi fiam barátságát, ami valami hasonló volt, mint amiről írsz, olyan három évtizeddel ezelőtt.
Azt is sejtem, kire szakadhatott rá az ég… Kíváncsian várom a folytatást.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves István, Ica és Ida!
Mindhármótoknak szívből köszönöm az olvasást és, hogy megosztottátok velem gondolataitokat, érzéseiteket. Mindez nagyon megtisztelő és nagyon sokat jelent nekem. Örömmel látlak titeket, és akkor szeretettel várok mindenkit a harmadik, befejező részhez is. 🙂
Köszönettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Ez a rész is tetszetős nekem. Az olyan szavakat nem is kell külön jelölni, az írásod közben zárójelben is lehet közölni az olyan furcsa szavakat. Sok helyen használnak olyan szavakat.
Kedves a történet, egy kicsi fiú és a nagypapa barátsága mindig kedves, és feledhetetlen szokott lenni.
Kiemeltem egyik szakaszból az alábbi részt, mert az nekem nagyon tetszik:
"kapott egy nevelő célzatú pofont egy fecskét viselő pocakos felnőttől."
szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy tetszik a történet. De azt be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy a nevelő célzatú pofonos mondatrész fog tetszeni bárkinek is annyira, hogy azt kiemelje. Ám ebből is látszik, milyen fontos szerepe van egy szövegben minden apró alkotórésznek. Nem lehet tudni, kinek melyik rész lesz fontos, kedves vagy emlékezetes, és főleg, hogy miért.
Köszönettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
A folytatás is hasonlóan olvasmányos mint az első rész.
Bevallom, azon elgondolkodtam, hogy ilyen mélységig, vissza tud-e emlékezni valaki a négyéves korában történt eseményekre? Nekem a legkorábbi emlékem, KB hatéves koromból van, de lehet, hogy azért mert már öreg vagyok.
A gyerek ragaszkodását annyira jól megírtad, hogy minden jóérzésű embert megindít.
Várom a végét, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Kevés emlékem van ezekből az évekből, de azok mind jól bevésődtek. Az eset '80 nyarán történt, én '76-os vagyok, júliusi születésű. De ugyanilyen tisztán emlékszem még sok fontos állomásra: közös kalandokra nagyapámmal, a kisnővéremmel (ez sem elírás), a strandra, a tóra, az erdőre, hegyközségre, viperás kalandokra, vagy a Széchenyi úti általános iskolára, amelynek padjaiban korábban édesanyám is ült, az iskola udvarán a kis faházikóra, ahová mi 76-osak a 80-81 tanévben (nem sokkal az eset után) előkészítőbe jártunk. Néhány történet van még bennem ebből a korszakból, és remélem, azokat is papírra tudom majd vetni, olvasható minőségben.
Köszönöm, hogy itt voltál és megtiszteltél figyelmeddel. 🙂
Üdv: Laca 🙂
Szia Sas! Elég izgalmas események! És egy különleges kapcsolat nagyapa és az unokája között! tetszik, ahogy írsz! Olvasmányos. Kíváncsi vagyok a folytatásra! Üdvözlettel. én
Üdvözletem, Bödön!
Hát én megfordítottam a sorrendet; véletlenül a befejezésnél kezdtem a válaszadogatást. De utólag is köszönöm, hogy itt voltál.
Üdv: Laca 🙂
Szia Laca! 🙂
Már jeleztem, hogy nagyon szeretem az írásaid, mert tisztító hatásuk van. 🙂
Az előző résznél megjegyzetteket folytatom.
Az első szakaszt picit egyszerűbben írtam volna le, mert az előzményekből sok minden következik.
Persze ez csak az én meglátásom, de így érzem valamiért.
Nagyon meghatott és elgondolkodtatott, amit a Don-kanyarral kapcsolatban írtál.
Igen, elég gyakori, hogy olyanok mondanak ítéletet mások felett, akiknek fogalmuk nincs se térképileg, se érzelmi szinten az átélésekről.
Nagyon helyénvaló ez a gondolatod, nem csodálom, hogy könnyeket fakasztott többünkből.
Aztán még valami, ami szöget ütött a fejembe: az emlékezés idő-intervalluma.
A saját példámból tudom, hogy bizony, komoly emlékek származhatnak akár csecsemőkorunkban is.
Nekem az első ilyen "kiságyas" koromból való, elég durva, mint ahogy a 3 éves koromban megélt is.
Viszont úgy elvittél, hogy elgondolkodtam azon, hogy én is írok a nagyapámról. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szervusz, Kankalin!
Észrevételeidnek mindig, így most is örülök. Gondolkodom azokon, amiket mondasz. Ami azt illeti, már így is az egyszerűségre törekszem, ennél jobban én nem tudnám megfaragni. Amiket fontosnak tartottam kiemelni, azokra szántam betűket, egyébbel nem kívántam terhelni az olvasót. Persze, ahány olvasó annyiféle fontossági értékrend.
Köszönöm gondolataidat, és örülök, hogy el tudott vinni az írás. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂