Alagút

– Nem mered, nyúl vagy!- ordította Gergő a Pohonyák vezére – Csak akkor veszünk be, ha végig mész az alagúton. – A célzott Zoli reszketve állt a bejárat ellőtt. Bentről halk morajlással kevert szellő nyaldosta arcát. Mintha a következő csemegét ízlelgetné.
Nyolcan álltak a bejárat előtt. Hét tag és Zoli ki be szeretne lépni az iskola legvagányabb tagjai közé. Azt mesélték neki, hogy mindenki átesett a beavatáson, de ö valamiért nem hitt ebben. Már nem is akart annyira Pohonyává válni. De ha nem teszi, akkor továbbra is ö marad az iskola „luzere” és ebből a szerepből már nagyon elege van.
– Nem vagyok nyúl! -reszketve egy lépést tett az alagút felé – Biztos hogy mindenki átment rajta?
– Persze-, felelte a csapat legmagasabb tagja létra névre hallgató – Pohonyák nevére esküszöm. De – közelebb lépet át ölelte Zoli vállát – mindenki félt elölte. Ne aggódj már 12 éves vagy! Ideje, hogy felnőj. Na ha elég lelki sütit kaptál, akkor nyomás.
Meglökte Zolit ki így már a bejárat előtt állt.- Nem maradok luzer! Megmutatom nekik!- Gondolta. Nagy levegőt vet behunyta szemét. Elindult. A Pohonyák arcára fagyot a mosoly. Nem hitték, hogy képes lesz, rá. Bent fél homály uralkodott. Előkotorta zseblámpáját, gyenge fénysugár vágta át a sötétet. Bátortalanul nézet hátra abban reménykedve, hogy ennyi elég a bizonyításból. Gergő keresztbe tett karokkal figyelte, fejével az alagút mélye felé bökött. Beljebb nyomult, araszolva haladt. Patkányok menekültek a zseblámpa fényétől. Szemük haragot sugárzott. Karmaik hangja a betonon, mint ördögi kuncogás.
– Nyugalom, nincs itt semmi. Nagy levegő. – Így is tett, nagyot szippantott az alagút dohos levegőjéből, amit azonnal meg is bánt. Valami a lábának ütközött, Fel ordított félelmében.- Na, jó. Nekem ennyi elég.- Visszafordult, a lábai elgyengültek. A zseblámpa fénye reszketni kezdett mikor észrevette, hogy nem látja a kiutat jelentő kis fény pöttyöt.- Lehetetlen nem haladtam ennyi! – homlokán izzadság, gyöngyözött. Patkányok felbátorodtak, kaparászásuk kacaja töltötte meg Zoli elméjét. Rohant, sírt ordított. Mögötte patkányok hada és valami. Aminek hangszálai a kaparászás, minek torka az alagút. Észrevette öt.
– Rég jártak már bennem Zolika! – kacarászták a patkányok-, Remélem, leszel olyan finom, mint az utolsó volt! – Nem figyelt a hangra, csak futott, rohant. Tüdeje meg telt a pohos levegővel. Könnyek folyékony tükrén átkémlelte a világot. Valamiben eleset, kezeivel tompította a zuhanást. Zseb lámpája elgurult. Úgy világított a semmibe. Négy kézláb menetelt az egyetlen fény felé. Egy szemfüles patkány magával ragadta azt is. Zoli egyedül maradt a sötétben azzal a valamivel. A kacarászás egyre erősödött. Valami az arcához súrlódott, belemart abba. Tehetetlenül gubbasztott védte magát, EZ ellen, ami már itt volt előtte. Érezte szinte látta, a sötétben megbúvó éj fekete foltot
– Meg vagy – ordította
– Neeeeeeeeeemm. – napsütés szúrta kialvatlan szemeit. Ágyában ült. Pizsamája verítéktől ázott. Csak álmodott, öt még, mint minden fiatalt, hatalmában tartotta az álmok rettegett démona.