Álarc nélkül

A báli forgatag mindenkit megszédített. A hatalmas tükörfalak, az ezerfelé szikrázó kristálycsillárok, a valcer, a libbenő selyemszoknyák, a nők illata, az álarcos férfiak, frivol, könnyelmű bókjai, no és persze a gyöngyöző, napsárga pezsgő a karcsú, metszett poharakban.
A bálozók igyekeztek ismerősöket keresni a tarkabarka maskarák mögött. A jó szeretők meg a már egymásra ráunt, régóta együtt élő párok hamar megtalálták egymást. Kacarászva, tréfálkozva csoportosultak, összetartó kis szigeteket képezve a teremben.
A lány egyedül volt. Egy sarokba tolt asztalka mellett ült. Az embereket figyelte. Néha belepillantott a szemben lévő, hatalmas tükörbe. Idegennek látta magát, pedig rajta nem volt álarc. A fekete köpenyben, fekete kalapban szembetűnő volt a sápadtsága. A szeme körül a sötét karikák maszkszerűvé tették a teljesen mozdulatlan arcot. Az emberek, még a facér férfiak is, ösztönösen elhúzódtak tőle. Azok is, akik magányos nőkre vadásztak az álarc védőpajzsa alatt.
A lány nem tudta, hogy tulajdonképpen miért is van itt. Az érzékei küldte információk néha elakadtak a hosszú, labilis idegpályán, nem jutottak el az összerendező tudatig. Szétfolytak a megérzései, mint a föld repedéseiben a víz. Bárki kérdezte volna tőle, hogy miért jött éppen ide, annyit tudott volna válaszolni:
– Csak. Kellett.
A hatalmas tükörben megjelent egy ugyancsak későn érkezett maskara. Fekete köpenyes, fekete kalapos figura volt, a fejfedője mélyen a szemébe húzva. Sokáig állt a bejáratnál, látszott, hogy keres valakit. Aztán egyenesen a lány felé indult.
– Leülhetek? – kérdezte szinte suttogva, de lány a nagy zsivajban is remekül hallotta.
– Tessék.
A sötét alak leült. Letette maga mellé a kezében tartott furcsa szerszámot, a maskara kellékét, egy jókora kaszát.
– Pezsgőt? – kérdezte a lány.
– Nem, köszönöm, – súgta – nem azért jöttem.
– Jó a jelmeze.
Az idegen felnevetett.
– Nincs jelmezem. Ez én magam vagyok.
Megemelte a kalapját, elővillant a fehér koponyacsont.
– Mi csak ketten vagyunk itt álarc nélkül.
A lány kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfinak tűnő alakot. Az széthúzta mellén a fekete köpenyt. A bordacsontok ketrecében verdesett egy szokatlanul nagy, piros húsdarab. A szívó-pumpáló hang felerősödött, szinte elnyomta a bálozók zaját. A lány, ahogy a kezét hozzáérintette, nedves meleget érzett, a szív pedig visszahúzódott, mint egy mimóza vagy mint egy meghorzsolt lélek. A férfi összefogta magán a köpenyt, a dobogás is elcsendesedett.
– Elhiszi már, hogy én én vagyok? A végsőkig lecsupaszított igazság? Én nem keltek magában hiú reményeket, de nem is hagyom el soha. Ez nem alkalmi, kis kaland, ez örökre szól.
– Szerelem?
– Nevezze annak. Vagy szövetségnek. Vagy bármi másnak, aminek csak akarja. Csak magán múlik, hogy minek fogja fel.
A lány maszkszerű arca most először megmozdult. A bordák mögött élő hús érintése még mindig az ujjaiban bizsergett. Az érzés megindult felfelé, lefelé, betöltötte az egész testét.
– Szerelmem – mondta lázpirosra gyúlt arccal a férfinak – Régóta vártalak.
A férfi felállt, kezét nyújtotta a lánynak, felsegítette. Majd karonfogva, lassú méltósággal hagyták el a báltermet. Senki sem ismerte fel őket, pedig álarcuk sem volt.