Lustán fordította el a kulcsot a zárban. Egész délután ilyen fáradt volt, fájt a feje, szédült, ezért is kéredzkedett haza korábban.
Belökte az ajtót, és belépett. Volt valami furcsa a nappalijában, de csak harmadjára tűnt fel neki igazán. Talán azért, mert a világ egy kicsit összemosódott a szeme előtt.
Egy angyal ült a kanapén.
Egészen pontosan a háttámláján, lábait az ülésen pihentetve, szárnyaival maga mögött kavarva a levegőt. Ruhája tépett volt, valamikor fehér, de ma már szürke a piszoktól. Szőke haja fésületlenül, koszosan-kócosan omlott a hátára. Sápadt bőrét vörös sebek és sötét véraláfutások csúfították.
Valahogy nem lepődött meg az angyalon. Talán nem volt ereje hozzá.
Bezárta az ajtót, intett neki, az angyal pedig követte – nem csak szárnyai, de mozdulatai is árulkodtak arról, hogy mi is ő. A fürdőszobába vezette, de a nő-lény csak állt ott, arcán semmi nem látszódott. Nem mosolygott, nem volt fáradt, unt, nem érzett fájdalmat, egyáltalán, meg se mozdította, csak pislogott néha.
„Ilyen lehet a nihil szobra” gondolta magában a férfi, és elfordult.
De az angyal csak állt a fürdőszobában, és nem mozdult.
– Kimenjek? – kérdezte. Elfintorodott, mert eddig észre sem vette, hogy be van rekedve.
…És az angyal csak állt, állt, kifejezéstelen arccal. A férfi kis zavarral nyúlt a lény ruhájához, és megoldotta rajta a fűzést, hogy susogva hulljon le a ruhadarab.
Akaratlan utánanézett, és elakadt a lélegzete: az angyal tele volt vágásokkal, sebekkel, nem egy még vérzett. A lény úgy fordította el a fejét, mintha megütötték volna, de még mindig nem mutatott érzelmeket. Halk suhogással megfordult, és behúzta a zuhanykabin függönyét.
A férfi némán hátrált ki.
***
Az angyalra úgy simult a törülköző, mint egy ruha, és úgy látszott, tökéletesen fedettnek érzi magát ennyi textília alatt. Víztől csöpögő hajjal ült le oda, ahol a férfi először megpillantotta: a kanapé háttámlájára.
A férfi letett elé egy bögre kapucsínót, és kíváncsian méregette az egyik fotelből.
– Hogy hívnak? – kérdezte. Nem kapott választ, az angyal még a bögrét sem emelte fel.
– Honnan jöttél?
– Miért vagy itt?
– Miért nem iszol?
De akárhány kérdést tett fel, az angyal nem válaszolt, csak ült, és meredten nézte a falat.
Kénytelen volt feladni, és elmenni aludni. Úgy is hasogatott a feje.
***
Reggel az angyal még mindig ugyanott ült, és bámulta a falat. Egy idő múlva, amikor a férfinek végre kitisztult a látása, észrevette, hogy újabb sebek vannak rajta, amik eláztatták a fűzős ruhácskát.
– Gyere! – vett elő elszoruló mellkassal egy doboz ragtapaszt.
Az angyal semmitmondó arccal ment hozzá, hogy ellássák sebeit.
– Mi a neved? – kérdezte a férfi. A lény nem válaszolt. – Az enyém Márton. Elnevezlek, mert csak így szólongatni kellemetlen. Hm… Angelusnak foglak hívni. Az az angyal latin megfelelője.
Az angyal elfintorodott egy pillanatra, valószínűleg nem találta ötletesnek a nevét, de pár másodperc múlva már megint nem látszódott rajta semmi.
– Szombat van. Segítesz vasalni? – az angyal bólintott.
***
Kábán ébredt, fájó fejjel, zúgó füllel és homályos látással; sírás, nyögések verték fel álmából. Kikászálódott az ágyból, a nappaliban az angyal remegett a kanapé háttámláján, bőre, szárnyai véresek voltak, szeméből a könny hullott, és fel-felbúgott a fájdalomtól.
– Hát veled meg mi történt? – akarta feltenni Márton a kérdést, de összeesett. Nem tudta mi történt, lábai egyszerűen összecsuklottak, nagy kortyokban nyelte a levegőt a padlón feküdve. Szárnysusogást halott, aztán a feje az angyal ölébe került, ráestek a könnyei… Ragacsos, sötét könnyek, fémes illattal… Vér. Megszédült.
– Vért könnyezel Angelus? – krákogta, aztán egyik kezével felnyúlt, hogy megsimítsa az angyal arcát. Remegett a keze, nagy erőfeszítés volt felemelni, és végighúzni azon az ártatlan arcon, elmaszatolni egy vér-könnycseppet. – Ne sírj… – és hirtelen, rádöbbenve az igazságra kimondta: – Ne siras_distincts…
Az angyal az ajkához húzta a kezét, és megcsókolta, aztán finoman felnyalábolta a férfit.
***
Reggel már csak halvány álomköd volt Mártonnak az éjszakai élmény. Mindenesetre jobban volt, bár néha elakadtak a mozdulatai. Olyankor az angyal megérintette az arcát, és elsírta magát, csorogtak a vörös cseppek hamvas-fehér bőrén, kifejezéstelen arcán.
Aznap el kellett intéznie egy telefont.
– Nem tudom. Igen, holnap elmegyek egy orvoshoz. Talán holnapután megyek. Köszi – tette le a telefont. Jó viszonyban volt a főnökével, talán, mert ő is barátságos volt, így nem csoda, hogy könnyen engedték betegszabadságra.
Végignyúlt a kanapén, lehet, hogy elszundított, de egyszerre azt vette észre, hogy az angyal pislog felette, kezében egy bögre teával. Felé nyújtotta.
– Köszönöm – nem volt nagy kedve inni, de Angelus szigorú pillantására az egészet felhajtotta.
Visszafeküdt, és a mennyezetet bámulta, míg a nő-lény finom ujjai végig nem szaladtak az állán, az arcán, óvatosan cirógatva, és akkor rájött, hogy nem ártana borotválkozni.
***
Álmából fojtott sírás rángatta ki. Nem nyitotta ki a szemét, mert hirtelen ráesett valami, aztán végigcsordult az arcán. Még egy csepp, és még egy… Angelus megint sírt. Fel akart nyúlni, hogy megérintse, de a keze felmondta a szolgálatot. Fájt, de nem tudta megmozdítani.
Végigcsorogtak az arcán az angyal vér-könnyei, és talán ettől sikerült ismét álomba szenderülnie…
***
Vidáman nyitotta ki az ajtót, és a vidámságra meg is volt az oka: az orvos egészségesnek ítélte. Kár, hogy ehhez kicsit meg kellett játszania magát, és elhallgatni, hogy a világra áttetsző, mindent összemosó vízfátyol borult.
Angelus a nappali közepén feküdt, és sírt. Eszeveszetten rohant hozzá, és a karjaiba emelte.
– Angelus, drága Angelus, mi a bajod, miért sírsz? Jól vagyok, ne siras_distincts… – potyogtak a könnyei az angyal arcára. Férfiember létére úgy tanították, hogy a sírás szégyellnivaló, de most akaratlanul is tisztára mosták lelkének sós bú-cseppjei Angelus vérkönnyes arcát.
– Emberfia… – az angyal zilált a karjaiban. Most először szólalt meg, hangja jádekő csillogásának tetszett, vagy inkább líra pendülésének, esetleg szellősusogásnak – Jól leszel. Elvettem a betegséged… Elvettem, hogy a mennybe juthassak… Megöltem egy embert, és a kapu bezárult, de… – köhögés – … ha feláldozom magam egy emberért, visszafogadnak… Ó, emberfia, búcsúzom, légy jó…
– Ne… – hajolt fölé Márton, és megcsókolta, egyik keze bontogatni kezdte az angyal keblén a fűzőt, de Angelus csak a mennyezetre mosolygott, aztán csillámmá omlott a kezében. Elvitte a ruhába és a törülközőbe száradt vérfoltokat is, csak a fehér ruhácska maradt hátra, meg egy ámuló, fájdalmas szempár.
5 hozzászólás
Szikra, nem tudom, hogy jól érzem-e, de mintha azt szeretted volna ábrázolni, hogy az alapvetően jó lelkű egyén bűntudata igen erős és fájdalmas tud lenni, sőt, gyötör – főleg, ha akaratlanul vétett; továbbá adni kell egy esélyt arra, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. És még valami: ha valaki menni akar, azt a szeretünk ellenére nem láncolhatjuk magunkhoz.
Én ezt láttam ebben az írásban 🙂
M. W.
Mindenki mást lát meg dolgokban.
A fejemben az angyalt nem is érdekli, hogy meggyógyul-e a férfi, vagy sem, ő csak minden eszközt megragad, hogy visszakerülhessen a mennybe, akkor is, ha ehhez meg kell halnia. Így ott az esély, de mint minden második lehetőségnél, le kell mondani valamiről, mind az angyalnak, mind a férfinek.
Köszönöm!
Jó, nincs ezzel semmi baj! Ez teljesen rendben van!
Igaz, hogy mindenki mást lát meg dolgokban, de ez így helyénvaló.
Annak idején, amikor még verseket és novellákat írtam (most "visszavonultam" egy jelentős tevékenység miatt, bár sokan szerették és elismerték, amit alkottam) én is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy emberről emberre más értelmet nyertek a műveim. Eleinte furcsa volt, de rájöttem, hogy ADTAM nekik valamit, amitől ők jobban érezték magukat. Ez fontos volt! Persze, éreztem úgy olykor, hogy "nem értettek meg"; de ott volt mellette az olvasó elégedettsége – ez pedig mindenért kárpótolt.
Egyébként Phoenix-szel is váltottunk pár szót erről – ha jól emlékszem, "Az éj" című novellája kapcsán…
Végül szívesen, és alkoss tovább, kitartással! 🙂
M. W.
Kedves Szikra!
Szerintem nagyon jól írsz. A történet megkapó és elgondolkodtató… Az angyal tette akkor is elismerést érdemel, ha nem egészen önzetlenül cselekedett:)
Üdv: Borostyán
Örülök, hogy így gondolod, és köszönöm a kritikát 🙂
Szikra