Áldozat

Lustán fordította el a kulcsot a zárban. Egész délután ilyen fáradt volt, fájt a feje, szédült, ezért is kéredzkedett haza korábban.
Belökte az ajtót, és belépett. Volt valami furcsa a nappalijában, de csak harmadjára tűnt fel neki igazán. Talán azért, mert a világ egy kicsit összemosódott a szeme előtt.
Egy angyal ült a kanapén.
Egészen pontosan a háttámláján, lábait az ülésen pihentetve, szárnyaival maga mögött kavarva a levegőt. Ruhája tépett volt, valamikor fehér, de ma már szürke a piszoktól. Szőke haja fésületlenül, koszosan-kócosan omlott a hátára. Sápadt bőrét vörös sebek és sötét véraláfutások csúfították.
Valahogy nem lepődött meg az angyalon. Talán nem volt ereje hozzá.
Bezárta az ajtót, intett neki, az angyal pedig követte – nem csak szárnyai, de mozdulatai is árulkodtak arról, hogy mi is ő. A fürdőszobába vezette, de a nő-lény csak állt ott, arcán semmi nem látszódott. Nem mosolygott, nem volt fáradt, unt, nem érzett fájdalmat, egyáltalán, meg se mozdította, csak pislogott néha.
„Ilyen lehet a nihil szobra” gondolta magában a férfi, és elfordult.
De az angyal csak állt a fürdőszobában, és nem mozdult.
– Kimenjek? – kérdezte. Elfintorodott, mert eddig észre sem vette, hogy be van rekedve.
…És az angyal csak állt, állt, kifejezéstelen arccal. A férfi kis zavarral nyúlt a lény ruhájához, és megoldotta rajta a fűzést, hogy susogva hulljon le a ruhadarab.
Akaratlan utánanézett, és elakadt a lélegzete: az angyal tele volt vágásokkal, sebekkel, nem egy még vérzett. A lény úgy fordította el a fejét, mintha megütötték volna, de még mindig nem mutatott érzelmeket. Halk suhogással megfordult, és behúzta a zuhanykabin függönyét.
A férfi némán hátrált ki.
***
Az angyalra úgy simult a törülköző, mint egy ruha, és úgy látszott, tökéletesen fedettnek érzi magát ennyi textília alatt. Víztől csöpögő hajjal ült le oda, ahol a férfi először megpillantotta: a kanapé háttámlájára.
A férfi letett elé egy bögre kapucsínót, és kíváncsian méregette az egyik fotelből.
– Hogy hívnak? – kérdezte. Nem kapott választ, az angyal még a bögrét sem emelte fel.
– Honnan jöttél?
– Miért vagy itt?
– Miért nem iszol?
De akárhány kérdést tett fel, az angyal nem válaszolt, csak ült, és meredten nézte a falat.
Kénytelen volt feladni, és elmenni aludni. Úgy is hasogatott a feje.
***
Reggel az angyal még mindig ugyanott ült, és bámulta a falat. Egy idő múlva, amikor a férfinek végre kitisztult a látása, észrevette, hogy újabb sebek vannak rajta, amik eláztatták a fűzős ruhácskát.
– Gyere! – vett elő elszoruló mellkassal egy doboz ragtapaszt.
Az angyal semmitmondó arccal ment hozzá, hogy ellássák sebeit.
– Mi a neved? – kérdezte a férfi. A lény nem válaszolt. – Az enyém Márton. Elnevezlek, mert csak így szólongatni kellemetlen. Hm… Angelusnak foglak hívni. Az az angyal latin megfelelője.
Az angyal elfintorodott egy pillanatra, valószínűleg nem találta ötletesnek a nevét, de pár másodperc múlva már megint nem látszódott rajta semmi.
– Szombat van. Segítesz vasalni? – az angyal bólintott.
***
Kábán ébredt, fájó fejjel, zúgó füllel és homályos látással; sírás, nyögések verték fel álmából. Kikászálódott az ágyból, a nappaliban az angyal remegett a kanapé háttámláján, bőre, szárnyai véresek voltak, szeméből a könny hullott, és fel-felbúgott a fájdalomtól.
– Hát veled meg mi történt? – akarta feltenni Márton a kérdést, de összeesett. Nem tudta mi történt, lábai egyszerűen összecsuklottak, nagy kortyokban nyelte a levegőt a padlón feküdve. Szárnysusogást halott, aztán a feje az angyal ölébe került, ráestek a könnyei… Ragacsos, sötét könnyek, fémes illattal… Vér. Megszédült.
– Vért könnyezel Angelus? – krákogta, aztán egyik kezével felnyúlt, hogy megsimítsa az angyal arcát. Remegett a keze, nagy erőfeszítés volt felemelni, és végighúzni azon az ártatlan arcon, elmaszatolni egy vér-könnycseppet. – Ne sírj… – és hirtelen, rádöbbenve az igazságra kimondta: – Ne siras_distincts…
Az angyal az ajkához húzta a kezét, és megcsókolta, aztán finoman felnyalábolta a férfit.
***
Reggel már csak halvány álomköd volt Mártonnak az éjszakai élmény. Mindenesetre jobban volt, bár néha elakadtak a mozdulatai. Olyankor az angyal megérintette az arcát, és elsírta magát, csorogtak a vörös cseppek hamvas-fehér bőrén, kifejezéstelen arcán.
Aznap el kellett intéznie egy telefont.
– Nem tudom. Igen, holnap elmegyek egy orvoshoz. Talán holnapután megyek. Köszi – tette le a telefont. Jó viszonyban volt a főnökével, talán, mert ő is barátságos volt, így nem csoda, hogy könnyen engedték betegszabadságra.
Végignyúlt a kanapén, lehet, hogy elszundított, de egyszerre azt vette észre, hogy az angyal pislog felette, kezében egy bögre teával. Felé nyújtotta.
– Köszönöm – nem volt nagy kedve inni, de Angelus szigorú pillantására az egészet felhajtotta.
Visszafeküdt, és a mennyezetet bámulta, míg a nő-lény finom ujjai végig nem szaladtak az állán, az arcán, óvatosan cirógatva, és akkor rájött, hogy nem ártana borotválkozni.
***
Álmából fojtott sírás rángatta ki. Nem nyitotta ki a szemét, mert hirtelen ráesett valami, aztán végigcsordult az arcán. Még egy csepp, és még egy… Angelus megint sírt. Fel akart nyúlni, hogy megérintse, de a keze felmondta a szolgálatot. Fájt, de nem tudta megmozdítani.
Végigcsorogtak az arcán az angyal vér-könnyei, és talán ettől sikerült ismét álomba szenderülnie…
***
Vidáman nyitotta ki az ajtót, és a vidámságra meg is volt az oka: az orvos egészségesnek ítélte. Kár, hogy ehhez kicsit meg kellett játszania magát, és elhallgatni, hogy a világra áttetsző, mindent összemosó vízfátyol borult.
Angelus a nappali közepén feküdt, és sírt. Eszeveszetten rohant hozzá, és a karjaiba emelte.
– Angelus, drága Angelus, mi a bajod, miért sírsz? Jól vagyok, ne siras_distincts… – potyogtak a könnyei az angyal arcára. Férfiember létére úgy tanították, hogy a sírás szégyellnivaló, de most akaratlanul is tisztára mosták lelkének sós bú-cseppjei Angelus vérkönnyes arcát.
– Emberfia… – az angyal zilált a karjaiban. Most először szólalt meg, hangja jádekő csillogásának tetszett, vagy inkább líra pendülésének, esetleg szellősusogásnak – Jól leszel. Elvettem a betegséged… Elvettem, hogy a mennybe juthassak… Megöltem egy embert, és a kapu bezárult, de… – köhögés – … ha feláldozom magam egy emberért, visszafogadnak… Ó, emberfia, búcsúzom, légy jó…
– Ne… – hajolt fölé Márton, és megcsókolta, egyik keze bontogatni kezdte az angyal keblén a fűzőt, de Angelus csak a mennyezetre mosolygott, aztán csillámmá omlott a kezében. Elvitte a ruhába és a törülközőbe száradt vérfoltokat is, csak a fehér ruhácska maradt hátra, meg egy ámuló, fájdalmas szempár.