Alloka az Allosaurus

I.
Az Allosaurus

Az Allosaurus ( fragilis) a Jura időszakban, mintegy 140-150 millió évvel ezelőtt, Utah állam területén élt. Az állat a Dinosauria törzsbe, a Saurischia osztályba, a Therapoda rendbe, a Tetanuae családba, a Carnosauria nemzetségbe, és az Allosauridae fajba tartozott. Nevének jelentése „különös gyík”
E hatalmas állat magassága elérte a 3-4. 5 métert, hosszúsága a 7-12 métert, és súlya pedig az 1-5 tonnát. Feje 1 méter hosszú volt, szájában 70 görbe, fűrészes, hátrafelé hajló foggal, mely a hús szaggatására kiváló volt. Pofájában hatalmas izom kötegek találhatóak, amelyek az állkapocs mozgatását szolgálták. Ezek a koponya belső feléhez tapadtak. Száját olyan szélesre tudta nyitni, hogy felső állkapcsát egyetlen éles fogként tudta használni. Fején dudorok láthatók, amelyek talán egymás felismerésében, és a hierarchia eldöntését voltak hivatottak ellátni. Látása nem volt kitűnő, mivel keskeny binokuláris volt a látómezeje. Ezzel leginkább az aligátorokhoz hasonlított.
Nyakát 9 csigolya tartotta. Nyaka ívelt, a hozzátapadó izmok, pedig elég erősek ahhoz, hogy súlyos koponyáját tartsák.
Farkát 50 csigolya tartotta. Félelmetes ostor lehetett, és amellett ellensúlyként is szolgált.
Hátsó lábaik erősek voltak, és négy ujjban végződtek. Ezekkel a lábakkal futás közben elérte a 30 km/h sebességet. Rövidtávon minden bizonnyal gyors lehetett.
Zsákmányai közül Stegosaurusok, Camptosaurusok, Camarasurusok és más Sauropoda-félék kerültek ki. Természetében félig az oroszlánra, félig a krokodilra emlékeztet.
Élőhelye Európa, Észak-Amerika, Tanzánia, Kína és Ausztrália volt. Az első állat maradványait Utah államban fedezték fel 1877-ben.
Ezek a csodálatos lények 138 millió évvel ezelőtt pusztultak ki. Nem tudjuk miért, talán, mert a Mezozoikumban gyorsan váltakoztak a faunák, és ezekhez nem tudtak olyan gyorsan alkalmazkodni.

II.
A két időutazó

Veronica Sera és Giuditta Destra épp hazaindult az iskolából. Ma volt az utolsó tanítási nap és mindketten nagyon várták már a vakációt. Épp Veronica mesélte, hogy most Utah államba repül, és segít az apjának egy ásatáson. Beszéd közben a hátán lévő hátitáskájára bökött, amiben a hegymászó kötéltől kezdve a különböző szerszámokon át a bozótvágó késig minden volt. Befordultak egy kis sikátorba, ahol földbe gyökerezett a lábuk. Egy átlátszó gömb lebegett előttük. A gömbön túli világba épp lement a nap. Veronica közelebb lépett a gömbhöz, ami a következő pillanatban elnyelte. Giuditta követte.
A két lány a gömbön túl látott világba érkezett. Ez a késő-jura világa volt. A két lány egy tó partján tért magához. Ciprusfélék, mamutfenyők, kis hordószerű, talaj közelében növő szágópálmák álltak körülöttük.
– Hol vagyunk?- nézett körül Giuditta
– A késő-jura korban. Azt hiszem egy kis erdei tó partján kötöttünk ki.
– Nézzünk körül valami éjjeli menedék után. Sötétedik.
– Jó ötlet. De talán elég, ha valahol tüzet gyújtunk. Attól fél minden állat, bármekkora is legyen.
Veronica és barátnője hamarosan egy hatalmas, déli oldala felől odvas mamutfenyő belsejében egy kis tűz mellett ültek. A tüzet avar táplálta, és a lányok pedig megmaradt szendvicseiket ették.
– Egyikünknek fenn kell maradnia táplálni a tüzet. Az avar hamar elég.
Giuditta magára vállalta. Félhosszú, fekete, dús haját hátra rázta, majd barátnője zöldeskék szemébe nézett. Az is társa fekete szemeit vizsgálta.
– Ahogy akarod Giud – szólt csendesen.
Azzal nekitámasztotta a hátát a fenyő oldalának, és elaludt.
Hogyan állapította meg Veronica, hogy a múltba érkeztek, anélkül, hogy tudta volna, hogy időutazáson mentek keresztül, és 138 millió évet ugrottak? A tó partján álló Cycadeoidea szágópálmából. Ez a talaj közeli, hordótörzsű kis növény volt a segítség. Ugyanis Veronica édesapja paleontológus (= őslénytankutató) volt, és a lánya is szerette a régi, letűnt korokat. Négy óra múlva Veronica vette át az őrséget. Az éjszaka vész nélkül múlt el. Farkaséhesen ébredtek, és neki láttak valami ehetőt keresni a közelben. Giuditta rábukkant néhány tojásra, és mivel elég nagyok voltak, egyet elvitt. Veronica ez alatt felmelegített egy követ, és azon sütötték meg a reggelit. Csakhogy a tojással volt egy kis baj. Méghozzá az, hogy egy Ornitholestes-tojás volt, és az anya felfedezte a tolvajlást, s a tojása után indult. Meg is találta, persze már rántottaként. Dühösen sziszegett a lányokra, de Veronica hozzávágott egy égő fahasábot, ami elijesztette a kis dinosaurust. Ezután jobbnak látták elhúzni a csíkot, mielőtt még más kellemetlenségük is adódik. Visszamentek arra a helyre, ahol tegnap földet értek, és nagy meglepetésükre dinosaurusok kavalkádja fogadta őket. A lányok szájtátva nézték ezt a sokszínűséget. Giuditta szeme megakadt egy zöldes-vöröses színű, lomha állaton, ami két sor, háztető cseréphez hasonló kinövéseket hordott a hátán, és két pár csontszínű kinövést a farkán.
– Az egy Stegosaurus armatus. A farkán lévő tüskék a védekezésben, a lemezei pedig a hőszabályozásban segítették.
– Mekkora, s mivel táplálkozik?
– Hát 2. 7 méter magas, 9 méter hosszú és 2 tonna súlyú. Ártalmatlan növényevő, cikászokat eszik. A föld közelében növő Cycadeoidea szágópálmát -mutatott egy épp a közeli cikászokat legelésző állatra Veronica.
– A tüskéit hogy használta?
– Hát ez egy fajta buzogány volt. A ragadozó hasát célozta meg vele. Meglendítette a farkát, és hosszú, mély sebet ejthetett a támadóján.
Hirtelen Giuditta felsikkantott és a legelésző Stegosaurus mögé mutatott. Egy valódi óriás közeledett.
– Ez egy Brachiosaurus brancai. 20 méter magas, 6 méter hosszú és 10 tonna súlyú.
– Növényevő?
– Nem látszik?- nevetett fel Veronica, és rámutatott a sötétzöld színű, orrnyílásait a feje tetején viselő hosszú nyakú állatra, ami a közeli fenyőt kezdte „nyirbálni”. Mögötte egy kisebb nőstény tűnt fel, oldalán kicsinyével.
– Milyen édes- nézett a kölyökre Giuditta.
– Az, és veszélyes. Legalább is a mama és a papa.
Hirtelen a hátuk mögötti erdőből recsegés-ropogás hallatszott, néhány fenyőfa kidőlt, és egy csapat hosszú nyakú, hosszú farkú, homok színű állat lépett ki a kis tisztásra.
– Na, meg vagytok ti is, egyem a húsotokat!- morogta Veronica a furcsa állatoknak.
– Mik ezek, Ver?
– Ezek az állatok Diplodocus carnegii-k. A Jura „leghosszabb hüllői”.
– Hát ezek tényleg hosszúak. Mégis mekkorák?
Veronica úgy kémlelte az eget, mint a liba. Félrefordította a fejét, elgondolkodó arcot vágott, és már „köpte” is az adatokat.
– 27 méter hosszúak, 7 méter magasak és 20 tonna súlyúak.
– Bámulatos! Micsoda méretek!
Veronica elismerően bólogatott. Hosszú, világosbarna haja a szemébe lógott, így hátrarázta. Hamarosan tovább indultak, persze kihasználva a vándorló Diplodocusokat. Felültek egy állat farkára. Míg a potyautazást kihasználták, beszélgettek.
– Tulajdonképpen ezeknek az állatoknak a neve mit jelent?
– Hát a Diplodocus név jelentése „kettős gyík”, a Brachiosaurus „kar-gyík”, a Stegosaurus „fedeles vagy cserepes gyík”
– És a fajnevüket honnan kapták?
– A legtöbb fajnév az állat külsejét, jellemét írja le. De vannak olyanok, mint például a Diplodocus carnegii, hogy a felfedezőjéről, vagy éppen a bőkezű finanszírozóról nevezték el a tudósok, így hálálva meg a támogatást. Carnegie egy gazdag gyáros volt, aki finanszírozott egy ásatást, és az ott talált állatot róla nevezték el.
Hamarosan a lányok gyalog folytatták az utat, mert a Diplodocus-farok kényelmetlennek bizonyult.
– És milyen ragadozók élnek ezen a tájon?
– Hát Allosaurusok, Ceratosaurusok, Ornithotolestesek. Más, azt hiszem, nincs.
Hamarosan egy kis csapat Dryosaurust pillantottak meg.
– Dryosaurus altus. Ártalmatlan kis növényevő. 3 méter magas, 1,5 méter hosszú és 1 tonna súlyú.
– Mivel táplálkozik?
– Cikászokkal.
Vagy félórányi gyaloglás után egy csapat Camptosaurus bukkant elő a fák közül, amint egy kis tisztáson ették a páfrányfenyőket.
– Camptosaurus dispar. 7 méter magas, 2 méter hosszú, s 1 tonna súlyú. A kréta kori Iguanodonok előfutára, és közeli rokona.

III.
Alloka

A két lány a síkság végén egy nagy halomra lett figyelmes.
– Gyere. Ha ez, az, amire gondolok, jobb, ha a cikászosból figyelünk.
Azzal behúzódtak a közeli cikászosba.
– Mi ez a halom, Ver?
– Ez egy fészek. A krokodilok építenek ilyen fészket, úgyhogy lehet, hogy ragadozó állaté.
– Milyen ragadozóé?
– Allosaurus vagy Ceratosaurus.
Giuditta szemlátomást erre szorongani kezdett. Vártak. Hirtelen halk vinnyogás ütötte meg a fülüket. Figyeltek. A vinnyogás erősödött. Hirtelen egy világosbarna, hátán fekete csíkokat és szeme felett vörös dudort viselő állat bukkant fel a lányokkal szemközti kis pálmás ligetből.
– Allosaurus fragilis.- suttogta Veronica.
– Hatalmas állat. Mégis mekkora?
– Hát 7-12 méter hosszú, 3-4. 5 méter magas és 1-5 tonna súlyú.
– Ez egy nőstény?
– Igen, talán a kicsik anyja. Figyeljünk és meglátjuk.
A hatalmas ragadozó elkezdte szimatolni a fészket. Majd hatalmas mellső lábainak karmaival ásni kezdte a fészket. A két lány lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy az apróságok kimásznak a fészekből. Húszan voltak. Az újdonsült anya gyengéden morgott nekik és végig mérte kicsikéit. Nézte, ahogy lassan megállnak apró lábaikon, és megteszik első bizonytalan lépéseiket. Azok halkan vinnyogtak az anyjuknak, az pedig gyengéd morranásokkal felelgetett nekik. Végül azonban arrább kezdte terelgetni a kicsikéit, mivel a fészek szaga más ragadozókat is a közelbe csalhatott, s nem akart kockáztatni. Veronica és Giuditta követte. A közeli folyó partjára vezette a kölykeit, és a lányokat. A kicsik elkezdtek hancúrozni, és az anya büszkén figyelte őket. De hamarosan ott hagyta, őket, s elindult bejárni a vadászösvényeit. De a lányok nem tudták, hogy rajtuk kívül még valaki les a kölykökre a közeli bokrokból. Hirtelen, egy világoszöld színű az Allosaurushoz hasonló állat robbant ki a bozótosból. A két lány fel sem foghatta, hogy mi történt, mikor a kölykök szétszaladtak, de egyiküket elkapta az a másik állat. Majd szép nyugodtan, mivel meg volt a vacsora, elballagott. De az egyik kölyök pont abba a bokorba futott, ahol Veronica és Giuditta lapult. Egyenesen Veronica karjába vetette magát. Azt feldöntötte a kölyök 25 kilós súlya. Riadtan pislogtak egymásra. Hirtelen azonban Giuditta leoldotta a farmerjáról a láncot, s bekötötte vele a kölyök pofáját. Ölbe kapta, és elsiettek.
– Mi a fenét csinálsz?-kérdezte Veronica.
– Megtartjuk magunknak. Jó lesz nekünk. Nem mindennap nevelhetsz fel egy Allosaurust. Te, mint paleontológus-növendék, most kipróbálhatod ezt is.
– Remek! És ha nem bírunk vele?
– Akkor megszabadulunk tőle.
A két lány a közeli folyóparton egy víz által formált kis barlangot találtak. Ide húzódtak be a kicsivel. Itt Veronica hegymászókötelével megkötötték. Levették róla a láncot. Az, haragosan villogtatta a szemét, és mutogatta a fogait.
– Nos?- kérdezte a sárga szempár-, Mit akartok?
– Ne félj, kis Allosaurus, mi nem bántunk-barátkozott vele Giuditta.
De az feléje kapott, és morgott.
Veronica váratlanul kirohant a barlangból, és 5 perccel később egy fiatal Ornitholestes-szel tért vissza. Egy bicskával, amit mindig magánál hordott kis darabokra vágta, és Giuditta-val együtt odalökték a darabokat a kicsinek. Az, mohón kapkodta fel a cafatokat. Végül elfogyott, de a kölyök még mindig nyújtogatta a nyakát.
– Nincs!- szólt oda Veronica.
Elmentek sétálni a kölyökkel. A kötelet rövidre fogták, és úgy állították, hogy fojtó legyen. Így tanították, hogy nem szabad húznia.
– Látod már nem is húz!
– Igen.
A kölyök az Alloka nevet kapta. A kölyökkel egész nap játszottak. Bújócskáztak, kergetőztek. Ez arra szolgált, hogy gyorsan fusson, és a rejtőzködő zsákmányt, vagy ellenséget hamar megtalálja. Alloka gyorsan tanult, és fejlődött. Elkísérte a lányokat úszni és maga is úszott. A lányok is erősödtek és tanultak, akárcsak barátjuk. Alloka megtanulta a lányoktól a halászatot. A lányok úgy halásztak, mint a medve: kézzel fogták ki a halat. Hamarosan együtt vadásztak. Együtt és lesből. Ez eleinte csak játék volt.
Féléves volt Alloka és 2 méter hosszú. A szeme feletti dudor még nem indult színeződésnek. Általában ő hordta haza a zsákmányt. Legtöbbször Dryosaurust. Megszokta a tüzet, de sült húst soha nem kapott. Ő mindig nyersen ette a húst. Valamikor eltűnt, és csak 2 nap múlva került elő. Más Allosaurust elkerült, és csak egyedül vagy a két lánnyal járkált. Egy nap azonban hiába töltötte minden idejét a vadász ösvényen, nem hozott semmit. Veronica és Giuditta sem volt szerencsésebb a halászattal. Négy Lepidotest fogtak mindössze. Alloka rákapott, hogy más ragadozókat támadjon meg, noha ez nem volt veszélytelen, főleg, ha nagyobb és erősebb volt az ellenfele. De ez volt, és nem egyszer harcolt az életéért. Rövidesen mikor a ragadozók is elmentek, ők is útnak indultak. Először fordult elő az elmúlt félév során, hogy nem jöttek a csordák. Itt kimerültek a legelők, az erdők és tovább kellett menni. Nekiindultak hát a hosszú, és veszélyekkel teli utazásnak. Veronica és Giuditta a hatalmas Allosaurus hátán utaztak, és úgy, mint az elefántoknál, lábbal és hanggal adták a parancsokat. Alloka megtanulta az alapvető engedelmességet, így könnyebb volt kordában tartani. Útjuk során először egy fiatal Diplodocus esett áldozatul az étvágyuknak.
– Ez jó volt.- állapították meg elégedetten mind a hárman.
– Álljunk tovább, mielőtt mások is jönnének-szólt Veronica.
És úgy is tettek. Az éjjel egy kiszáradt tó sós partján érte őket. Itt éjszakára megálltak, de hajnalban tovább indultak. A lányok még aludtak Alloka hátán, és barátjuk viszont ment a són, és ösztönösen tudta, hogy hová kell mennie. Ismerte ezt az utat, noha csak ősei emlékéből, mivel ennek az utat már az ősei is megtették, s ez a „térkép” nemzedékről nemzedékre öröklődött. A lányok is lassan ébredeztek. Vagy félórányi menet után meg pillantottak egy Stegosaurus csordát. Veronica és Giuditta nem volt éhes, viszont barátjuk annál inkább.
– Alloka! Giu! (= le!) – szólt Veronica. Az engedelmeskedett a parancsnak.
Leereszkedett, és a lányok leugrottak a hátáról. Aztán kérdőn nézett a lányokra.
– Va! (= menj!) -intett neki Giuditta. A veszedelmes gyilkos neki lódult. Egy öreg állatot szemelt ki magának, ami a csorda végén sántikált.
Ösztönösen cselekedett. Megriasztotta a csordát, és elválasztotta az öreget. De még egy öreg és kimerült Stegosaurus is félelmetes ellenfél volt egy olyan vadásznak, mint ő.
– No mi az? Tán csak nem éheztél meg egy kis Stegosaurus-húsra?-nézett rá gúnyosan az öreg.
Alloka válaszul odakapott és elugrott, de így is érte az oldalát a tüske. Felszisszent. Ha egyedül lett volna, talán vár, hogy kimerüljön az öreg, de a barátai miatt nem tette. Ő türelmes volt, de ezúttal gyorsan akart végezni. Rávetette magát a Stegosurusra, és átharapta a torkát. Az tántorgott még egy kicsit, farkával bőszülten csapdosta a levegőt, majd összerogyott. Alloka elvonszolta a lányokhoz.
– Egyél, Alloka! – szólt neki mosolyogva Giuditta.- Mi nem vagyunk éhesek, de köszönjük a figyelmességet.
Az állat mohón nekilátott. De alig hogy nekilátott, két fiatal Ceratosaurus bukkant fel, és szemmel láthatólag Alloka zsákmányára pályáztak.
– Ceratosaurus nasicornis.- súgta Veronica. Közben figyelték a három állatot. A két fiatal vakmerő vadász volt, és ketten elég erősek voltak ahhoz, hogy elbánjanak Allokával. De azt sem gólya költötte! Bőszen kiállt a reggelije mellett. Az egyik hirtelen elkapta Alloka oldalát, és elugrott, míg a másik pedig lopott egy cafatot. Ám a fiatal Allosaurust nem volt könnyen lóvá tehető. A támadót elkapta, és úgy megrázta, hogy csak úgy porzott. A másikat viszont megölte. A sebesült kölyök eltakarodott, és Alloka folytathatta a reggelit. Ám a dél már úton találta őket. Rövidesen maguk mögött hagyták a sósivatagot. Estére, egy tágas síkságra értek, ahol már ott voltak a hatalmas csordák, és a ragadozók. Rejtekhelynek egy meredek mészkő barlangot választottak, mely a síkság fölött magasodott, és közel volt a folyó, és rá lehetett látni a csordákra, és a síkságra.
– Jó hely! Ideális otthon egy darabig.
– Az. De Alloka hova megy?- nézett Giuditta Alloka után, aki leereszkedett a hegyoldalon,
– Biztos megy felfedezni a környéket. Nem kell izgulni, hisz vissza jön.
– Mondd csak az a Ceratosaurus vagy mi, az mekkora?
– Jól mondtad. Hát fele akkora, mint a mi Allokánk, és atyafisága. Nos 6 méter hosszú, 2.5 méter magas, 1 tonna súlyú. Sauropoda és Stegosaurus a fő tápláléka.
Hirtelen fájdalmas vonítás szállt feléjük. Veronica és barátnője felismerte Alloka segélykiáltását. Kiugrottak a sziklapárkányra. Látták, hogy a síkságon két alak marakodik. Az egyik a földön vonaglik, míg a másik bőszülten tépi. A földön lévő alakban felismerték a barátjukat. A két barátnő egy másodperc alatt cselekedett. Leszaladtak a meredek sziklafalon, és rohantak a síkságra. Mentükben felkapták a földön fekvő nagyobb köveket, és mikor az állathoz értek, elkezdték dobálni. Az elfordult Allokától és a lányok felé fordult. Giudittának sikerült egy kővel kiütnie az egyik szemét. A vad erre rá akarta vetni magát a lányra, ám váratlanul meg merevedett, majd eldőlt, mint a zsák. Mikor eldőlt, a két lány látta, hogy Alloka végzett vele. Elharapta a torkát.
– Gyere, Alloka!- szólt csendesen Veronica.
Az állat sántikálva követte a két barátnőt.
– Ez egy felnőtt Allosaurus volt?
– Igen. Még hozzá egy nőstény. Pár napja kelhettek ki a kölykei.
– És hol vannak a kicsik?
– Valahol a közeli bokrokban és cikászosokban.
A folyónál kimosták Alloka sebeit, és Veronica gondosan végig nézte az állat minden egyes négyzetcentiméterét. Az eredmény: A fiatal Allosaurus bal karja meghúzódott, egyik karma felhasad, s a jobb lába eltört. A bal lábán egy hosszú, seb húzódott, de ezeken kívül más baja nem volt.
– Na most meg tanultad te vakmerő majom, hogy egy anyának te nem vagy ellenfél.
– Én nem tettem semmit!-morogta.
– Indulás haza! Andiamo! (= menjünk!)
Hazafelé menet Veronica elment, hogy indát szedjen a közeli mocsár partján. Otthon pedig elkezdte fonni őket, míg egy 10 méter hosszú, és ötujjnyi vastag kötelet kapott.
– Minek az, Ver?- nézett rá Giuditta.
– Alloka féken tartására.- hangzott a válasz- Amilyen bolond, még ilyen állapotban is elmenne vadászni.
A hatalmas állat nyakára rákerült a kötél, és a végét Veronica a barlang mellett álló nagy vörösfenyő törzséhez erősítette. Majd beszólt a barátnőjének:
– Gyere, vadásszuk le a vacsorára valót. Alloka! Rimana!(= marad!)
Alloka, aki látta a készülődést, fel akart kelni fektéből, de a parancsszóra a fejét a mellső lábára hajtotta, és szomorúan nézett a két elmenő lány után.
– Hát engem miért nem visztek? Tudok én vadászni még sebesülten is.- gondolta az állat
De a kérdésére nem kapott választ. Lassan múltak a percek. A lányok egy jó óra múlva tértek haza, öt Dryosaurust hozva. Ezeket odalökték Allokának. Az rájuk nézett, majd nekilátott az evésnek. Majd Giuditta leszaladt a folyóhoz, és egy félóra múlva négy hallal tért vissza. Nekik ez volt a vacsora.

IV.
Egy halálos ellenség.

Alloka hamar felépült sérüléseiből. Óvatosabb lett, és igyekezett még jobban elkerülni a fajtáját. Ám ez hamarosan lehetetlenné vált. Egy nap egy idegen, öreg hím Allosaurus érkezett a síkságra, és kisajátította magának Alloka vadászösvényeit. Ezt Alloka tudomására szagjelekkel adta. Az állat dühös lett, amiért elvették a vadászterületét. Így a helyzete reménytelenné vált, mivel a perifériára szorult. Itt kevés volt a táplálékszerzés lehetősége, és sok volt a vetélytárs, akivel harcolnia kellett volna. Vissza akarta kapni a területeit. De ahhoz szembe kell kerülnie az új tulajdonossal. Egy nap alkalma nyílt rá. Az öreg megpróbálta az Alloka által zsákmányolt Dryosaurust elvenni a nősténytől. Ezt nem lehetett szó nélkül tűrni. Összemarakodtak. Alloka gyors volt, de az öreg tapasztalt. Így Alloka maradt alul, ráadásul az ebédje is más gyomrában kötött ki. Eltámolygott a harctérről, de megfogadta, hogy lesz legközelebb. A lányok megvizsgálták a sérüléseit, és az öregnek a Késfogú nevet adták.
– Nézd csak meg, Giuditta úgy harap, mintha késeket vágna a húsába- jegyezte meg Veronica.
– Igen, ez kétségtelen. Olyan, mintha csak hozzáérne.
– Nem vágja bele a fogait, csak felsérti a bőrt. Nagyon fura
– Mint a mi világunk farkasai.
– Pontosan.
A két lány tudta, hogy Allokának nem sok esélye van régi birodalmának visszaszerzésére. Szegény Allokára nehéz napok köszöntöttek. Nehezen fogott zsákmányt, s még vetélytársai is akadtak, akik nem egyszer fosztották meg a zsákmányától. De ezeknek hamar visszafizette a kölcsönt. De nem úgy Késfogúnak. Ő károsította meg a legtöbbször. A bosszú perce egy borús, szürke, viharos napon érkezett el. Alloka Veronicával és Giudittával elindult a hegyeknek, hátha ott több szerencsével jár, mint a síkságon. Csakhogy ott volt Késfogú is. Mikor szembe találták egymást az egyik meredek ösvényen, már nem térhettek ki egymás elől. Veronica és Giuditta látta, hogy ebből harc lesz, és kitértek a két állat útjából nem akarták, hogy eltapossák őket. Behúzódtak egy bemélyedésbe és kénytelenek voltak végig nézni a harcot. Alloka Késfogú láttán agresszív vicsorgásban tört ki, az, pedig egy lenéző pillantást vetett rá. Mintha azt mondta volna:
– Csak te vagy, taknyos.
Alloka ezt már nem tűrhette. Neki ugrott Késfogúnak. A két állat között vad viadal bontakozott ki. Egyikük a gyorsaságát, a másikuk a tapasztalatát tette próbára. Alloka már számos sebet kapott, de mindig újra és újra lecsapott. Késfogú könnyűszerrel elhárította a támadásokat. Alloka ekkor vette hasznát erős, izmos, 50 csigolyából álló farka erejének. Farkával vad csapásokat mért ellenfele oldalára, s sikerült elkapnia a vállát, s mély sebet szántania a hasába a karmaival. Késfogú vad pillantásokkal próbált a másik elől kitérni, ám Alloka nem hagyta. Késfogú többször próbálkozott ellenfele feldöntésével. Egyszer majdnem belelökte a szakadékba. Ám nem sikerült, mivel Alloka keményen megvetette a lábát, szinte a földhöz szegezte magát. Ez a fogás az ő rejtett trükkje volt. Megtanulta, hogyan nem lökhetik fel. Tudta: Aki a földre kerül, az halott, Ő, pedig még élni akart néhány évig még. De Késfogúnak is voltak rejtett trükkjei. Hagyta magát fellökni, majd megmarta Alloka félig gyógyult bal lábát. Az erre megdühödött, és egyetlen lökéssel a szakadékba taszította öreg, tapasztalt, halálos ellenfelét. De még koránt sem győzött. Majd akkor lesz teljes a győzelme, ha visszakapja az elbitorolt területeit. Újra megjelölte a területének határait, mikor visszatért a síkságra. Újra ő lett a síkság királynője.
– Örülök, hogy Allokának sikerült.- jegyezte meg Giuditta.
– Várj még azzal az örömmel, hisz mindketten láttunk már karón vajút!
– No igen, de nem hiszem, hogy azt a zuhanást túlélte volna, elég mély az a szakadék, és az alatti futó folyó is gyors sodrású. Ha a zuhanást túlélte is, a folyóba biztos belefulladt. Nem, Késfogú már nincs az élők sorában. Ez olyan biztos, mint ahogy itt állok.
– Igen, de azért várjunk. Lehet, hogy igazad lesz, de azért csak várjuk ki a végét.
A következő egy hónap eseménytelenül telt. Életük visszazökkent a rendes kerékvágásba. Legalábbis azt hitték. Egy szép napon visszatért Késfogú. Giuditta látta, hogy visszajött. Rohant Veronicához a hírrel.
– Roni! Roni! Késfogú! Itt van Késfogú! Visszajött!- lihegte mikor bevágódott az otthonukat jelentő barlangba.
– Megbolondultál? Az nem lehet! Késfogú halott! Jól láttad te?
-Akkor gyere, és nézd meg, hogy nem hazudok! Igen, jól láttam! Felismertem!
Veronica kiment a barlang elé. Alloka pont előtte feküdt.
– Allo! Vieni!(= gyere!)
Az állat feltápászkodott, és követte a lányokat. Hamarosan a síkságon megpillantották az öreg hímet. Alloka agresszíven morogni kezdett. Behúzódtak a közeli erdő szélébe. Innen mindent láthattak és észrevétlenül tudták követni az öreget. Menet közben Alloka halkan morgott. Az öreg egy békésen legelésző Stegosaurus család felé közeledett széllel szemben. Alloka ekkor ott hagyta a lányokat és szélirányba állt, hogy megérezzék az állatok a szagát. Azok megérezték és a közel lopakodó Késfogú felé fordult. Az öreg meghökkent, hisz ő mindent szabályosan tett, s mégis két ellenálló állatba ütközött, akik agresszíven mutogatták a farok tüskéjüket és a lemezeiket, amikbe előtte vért pumpáltak és most skarlátvörösben pompázott. Kénytelen volt visszavonulni. Alloka kárörömtől villogó szemmel nézte ellenfele bosszúságát. Elhatározta, hogy ahol lehet keresztbe tesz ellenfelének, és igyekszik rávenni, hogy keressen más hazát magának. De Késfogú nem volt ostoba. Rájött hamar, hogy itt valami nem stimmel.
Alloka végig az öreg nyomában járt, elrontva minden vadászatát. Késfogú bosszús volt, majd egyre jobban kétségbeesett. Nem tudta mi lehet a baj, hisz ő mindig igyekezett úgy helyezkedni, hogy a szaga ne jusson el a növényevők orráig, és mégis állandóan ellenállásba ütközött. Kezdett lesoványodni és egyre fáradtabb lett. Az öreg nem igazán tudott mit kezdeni a problémával. Viszont Alloka egy nap lelepleződött. Rosszul helyezkedett, így nem csak a zsákmány, de Késfogú is megérezte a szagát. Azonnal rájött, hogy innen fúj a szél, mikor felismerte Alloka szagát. Dühösen felhördült, amit Alloka is meghallott. Érezte a bajt, s látta, hogy ellensége mennyire haragos, miközben elindult felé. De ő sem hátrált meg egy dühös pillantás láttán. Világos volt számára: most vagy soha! Nem lesz több esélye, itt a nagy csata pillanata. Tudta, hogy Késfogú gyenge, de azért nem becsülte le, hisz ismerte a módszerét. De a körülmények most neki kedveztek, hisz jobb erőben volt, mint ellenfele. Habozás nélkül támadt. Késfogú gyenge volt, de meg voltak a maga módszerei. Alloka kénytelen volt erre rájönni, mikor megkapta az oldalába az első marást. Alloka azonnal válaszolt egy jól irányzott farkcsapással. Nehezen, de sikerült elkapnia az öreg bal vállát, bár Alloka a torkát akarta. De sikerült összeroppantania a csontot. Ellenfele fájdalmában felvonyított. Ekkor szabadon hagyta a nyakát és a fiatal Allosaurus kapott a lehetőségen. Eleresztette a vállat és belemart az ütőérbe. Késfogú szeme tágra nyílt és rájött, mekkora ostobaságot művelt. De ekkor már késő volt. A vére kispriccelt, ereje rohamosan fogyott. Öt perc múlva élettelenül nyúlt el a földön. Alloka győzött. Visszaszerezte, ami az övé. Legyőzte ellenségét. Elégedett volt. Haza indult.

V.
A váratlan meglepetés

Alloka már 4 éves volt, és 10 méter hosszú. A szeme feletti dudor elkezdett vörösödni, mutatva, hogy kezd ivarérett lenni. A sérüléseinek nyoma sem marad, bár kissé bicegett a bal lábára, de ez nem akadályozta a vadászatban, s nem is nagyon lehetett a járásában felfedezni, csak ha erősen nézték, de más nyoma nem volt. A lányokkal nem nagyon kellett vándorolnia. Egy éjjel azonban füst szagra riadtak. A barátnők azonnal látták, mikor a sziklapárkányról lenéztek, hogy ég a síkság, és a közeli erdő.
– Menjünk!- kiáltott Veronica, és már indultak is. A hegy háta mögött ereszkedtek, alá, ahová még nem terjedt ki a tűz. A szél északról fújt, ami a tűznek kedvezett. Hogy mitől égett az erdő s a síkság? A Jura időszakban gyakoriak voltak a viharok és sokszor lobbantak lángra a Jura kori erdők és síkságok. A három barát látta a nagy Sauropodák és más növényevők menekülését, s nyomukban a ragadozókat. Sietniük kellett, mivel a tűz rohamosan terjedt. Felpattantak a rémülten és nyugtalanul toporgó Allokára, s elindultak. Az állat 30 km/órás sebessége megrémítette a lányokat. Az állatot most nem lehetett parancsokkal irányítani, de nem is kellett. Még rémültében sem vesztette el a józan eszét, s tudta, hogy merre kell mennie. Hajnalra már messze maguk mögött hagyták a síkságot, s a veszélyt, de még nem találtak biztonságos helyet a letelepedésre. Kiértek egy kanyargós folyó partjára. Itt a folyót fölfelé követték, s hamarosan egy árterületre érkeztek. Itt gazdag volt a vegetáció és a zsákmány jelöltek is voltak bőséggel. Itt is a folyó mellett telepedtek le. Találtak egy sziklabarlangot közvetlen pár méterrel a folyó mellett, s birtokukba vették. Fáradtak voltak, de még nem pihenhettek. Sok volt a tenni való. Vadászni küldték Allokát, majd lementek a folyóhoz. Lefürödtek, majd fogtak néhány halat. Tüzet gyújtottak, megsütötték a halat, s megették. Ez alatt megjött Alloka is két Dryosaurust hozott. A lányok egy kőkéssel megnyúzták, majd a húsát Allokának adták, a bőrét pedig hamuval bekenték, hogy száradjon. Kényelmes fekhelyet készítettek fenyőágakból, és két Diplodocus bőrrel letakarták. Volt még két párnájuk is szintén Diplodocus bőrből, fenyővel bélelve. Körül néztek. Mindenük meg volt, de több nem is kellett. Egy nap Alloka éjszakai vadászatra kísérte barátait. Egy alvó Stegosaurus csordára leltek, s sikeresen megfosztották őket, két kölyöktől is. Ezek néhány napig élelmet biztosítottak nekik. A tüskékből kést, vagy dárdahegyet készítettek, de például a combcsont ideális volt mozsártörőnek, míg a lapockacsont mozsárnak. De a combcsont lehetett még ásó is. A fogakból nyakláncot készítettek. Szép kis ékszer volt.
Alloka körül azonban valami meg változott. A lányok csak annyit láttak, hogy a nagy nőstény ideges, és morgós.
– Lehet, hogy már sündörögnek körülötte?
– Lehet. Fene tudja, milyen hamar érzik meg!
A kérdés a hímekre vonatkozott. Na igen. Alloka körül megjelentek a hímek, a nőstény legnagyobb bosszúságára. Alloka épp egy szerencsétlen vadászat után tért nyugovóra az erdő szélén, mikor először jelent meg az udvarlóinak egyike. Ez egy tőle két évvel idősebb hím volt. Alloka a közeli tóparton végezte el a dolgát, s az ürülék szaga odacsalta a hímet. Megszagolta, majd hívó hangot hallatott. Alloka meghallotta, s bosszúsan kapta fel a fejét. El akart osonni, de észre vették. A hím meg hallotta a motoszkálást, s remélte, hogy vágyainak tárgyát takarják. Nem is kellett csalódnia. A nőstény haragosan mutogatta a fogait, s mivel nem érdekelte a hím, el akart menni, ám a hím útban volt.
– Tűnj el innen!
– Mi a baj virágszálam? Tán nem tetszem neked?
– Tűnj el innen, míg szépen mondom! Takarodj!
Alloka látta már, hogy itt nem megy sokra. Nem akarta bántani, csak ráijeszteni. Támadást színlelet, és fellökte a hímet. De az a következő pillanatban már talpon volt a hím, és nem akart tágulni, ami Allokát bosszantotta. Eldöntötte, hogy elég volt a fenyegetésből. Mostmár megmutatja ennek a nyavalyásnak. Neki ment, s fellökte. A másik meghökkent. Alloka háromszor belemart, s eltörte a bal lábát. Majd ott hagyta. Az idegen halkan morogva, nyüszítve eltámolygott. A nagy nőstény igyekezett hazafelé. A nap lassan lenyugvóban volt, s még nem is vadászott. De a vadászatról már elkésett. Ma, úgy hitte, a lányok kénytelenek lesznek sült Lepidotes vacsorával beérni.
Egy nap hirtelen elsötétült az ég, feltámadt a szél, megjelent az időkapu. A két lány erre nem volt felkészülve. De tudták, hogy ilyen lehetőség még egyszer nem lesz. Allokát sietve kikötötték, s már bele is vetették magukat az időkapuba. Újra zuhantak. Még hallották Alloka panaszos üvöltését, de később már azt sem. Magukhoz tértek. Újra a sikátorban voltak.
– Istenem de jó újra itthon lenni.
– No igen. Gyere, menjünk haza.
Ahogy hazafelé sétáltak valahogy idegennek érezték magukat. Megszokták már a végtelen síkságokat, a dinosaurusokat. Most ez valahogy hirtelen hiányzott.
– Vajon anyáék mit szólnak ahhoz, hogy előkerültünk?
– És vajon mennyi ideig voltunk távol?
Nem szóltak ezek után. Hazaértek. Otthon voltak Veronica szülei. Épp vacsorát készítettek. Mikor meglátták a két lányt, elakadt a szavuk.
– Veronica! Giuditta! Istenem! Hát… hát újra itt vagytok?
– Igen anya, itt vagyunk. Giudittát haza vinnétek?
– Persze. Gyere, kislányom.
Giuditta követte Veronica anyját. Mikor becsukódott az ajtó, Veronica így szólt az apjához.
– Igazi paleontológus helyen jártunk. 140 millió évet ugrottunk.
– Micsoda?
– Majd elmesélem, ha anya is megjön.
Mikor Veronica anyja is megjött a lány elmondott mindent. A szülei zavarodottan néztek rá.
– Azt hiszitek, megőrültem? Akkor kérdezzétek meg Giudittát! És nézzétek meg a fogakból készült nyakláncomat. Diplodocus!
Odaadta nekik. Az apja igazolta.
– Ez valóban Diplodocus! Ilyen ceruza-szerű fog nincs egyetlen ma élő állatnak sem!
A lány bólintott. Ezután magára hagyta szüleit, hadd emésszék meg a történetüket. Felment a szobájába. Épp nyugodott le a nap. A lány Allokára gondolt.
Vajon találkozik-e még vele? Lehet! Csontvázként biztos! Isten veled, Alloka! Hiányozni fogsz! Valami jó érzés töltötte el. Ő az egyetlen paleontológus-palánta, aki egy igazi Allosaurus fragilis-t nevelt. És elmondhatja, hogy az övé. Elhatározta, hogy miután végig járta a középiskolát paleontológus lesz, mint az apja. A gondolatra határozottan rábólintott, s nézte, ahogy az első csillagok kigyúlnak az égen.

Kisszótár

Binokuláris térlátás: A látórendszer különleges képessége: mindkét szem képes egyazon tárgyra fókuszálni, lehetőséget adva a pontos távolságbecslésre. Az ember, a majmok, a madarak is így látnak. Elképzelhető, hogy egyes dinosaurusok már rendelkeztek ezzel a képességgel.

Carnosauria: Nagy testű, két lábon járó, ragadozó dinoszauruszok tartoztak. Mellső végtagjuk rövid volt, három karomban végződött.

Cikász: Alacsony termetű, ananászra emlékeztető törzsű, legyezőszerű levélzetű növények. Manapság már ritkák, a mezozoikumban viszont igen gyakoriak voltak.

Dinosauria: A „dinosaurus” szót (jelentése: rettentő gyík) Sir Richard Owen angol természettudós ötlötte ki 1842-ben. A dinosaurusok közé, vagyis a Dinosauria csoportba a mezozoikum során, a triász időszak második felében kialakult, a kréta időszak végén hírmondó nélkül kipusztult ősállatok tartoznak. Két lábon szaladó kicsiny és mozgékony húsevők épp úgy voltak köztük, mint gigászi méretű négy lábon járó növényevők.

Mezozoikum: Az egyik földtörténeti idő, amely kb. 225 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 65 millió évvel ezelőttig tartott. Három szakaszra: a triász, jura és kréta időszakra tagolják. Az óriáshüllők, valamint az emlősök fellépése jellemzi.

Prosauropoda: A Saurischia (hüllőmedencéjű dinosaurusok) három fontos csoportjának egyike. Hosszú farkú hordótestű állatok tartoznak ide. Volt közöttük, amelyik négy lábon, és volt, amelyik két lábon járt. Valamennyi növényevő amellett az első igazán termetes dinosaurusok voltak. A Prosaurupoda-félék a késő triásztól a kora jura időszakig éltek.

Saurischia: A hüllőmedencéjű dinosaurusok összefoglaló neve. Ide tartozik a Therapoda, a Prosaurupoda és a Sauropoda csoport dinosaurusai.

Sauropoda: A Saurischia osztály három főcsoportjának egyike. Rendkívül hosszú nyakú és farkú, hordótestű, négy lábon járó növényevők-köztük minden idők legnagyobb dinosaurusai- tartoztak ide. A jura és kréta időszakban éltek.

Tetanurae: Ezt a csoportot Gauthier nevezte el 1986-ban. Nem hivatalos rendszertani csoport, több rendszertani kategóriát foglal magába. Azokat a csoportokat foglalja magába, amelyek közeli rokoni kapcsolatban állnak a mai modern madarakkal. A Tetanurae-k első képviselői a Jura korai szakaszában jelentek meg, kései fajaik a Kréta végéig éltek.
Jellemzők:
– Hosszú, erőteljes mellső végtag (Vannak kivételek, pl. Tyrannosaurus rex
– Rövid, hajlékony farok
– Rokoni kapcsolat a madarakkal

Therapoda: A hüllőmedencéjű dinosaurusok három főcsoportjának egyike. A Therapoda- félék hátsó lábukon, felegyenesedve jártak. Közéjük tartozik az összes húsevő dinosaurus. A triász, a jura és a kréta időszakban éltek.