Alma-szerelem

Egy napon a kislány, épp mikor hazafelé tartott az erdőszéli úton, melyet már jól ismert madárdalos oldaláról, egyszer csak megpillantott egy fiút az úton.

A különös az volt a találkozásban, hogy mikor meglátta jó pár méterről, úgy tűnt, mintha ott termett volna. Nem volt még ott egy perce, ez biztos, mert úgy érezte, hogy csak egy rövid ideje nézte a futkározó hangyákat az úton, ahogy kerülgetik egymást, köszöngetnek egymásnak és rezgésekkel csókolják kitinszőrös fekete világukat.

Mikor felnézett és visszatért e kedvelt világból, a fiú már ott állt.

Zörej nem árulkodott, mikor jöhetett az erdőből, pedig érezte, hogy onnan való, valami különös erdei manó lehet, gondolta és megállt.

Egy darabig mozdulatlanul álltak, s a csend, mint apró óra halk mutatója, visszhangozta szívverésüket.

Azt, hogy egymásét hallgatták, vagy sem, nem tudom.

Míg játszott velük a napfény, szépen kiolvasták a „könyvet” melyet egymás „tarisznyájában” találtak.

Várták, hogy kattanjon valami a térben, s a nyelvük megmozduljon a szavak útvesztőjében.

A fiú lassan elővett a zsebéből egy almát, letette az útra, és hátra lépett óvatosan négy lépést.

A kislány mosolygott, mint az alma maga, ahogy megszülte arca a lágy és édes élményeket, ahogy mindig is ízlelte kedvenc gyümölcsét.

Várt, maga sem tudta miért, hagyta, hogy egy félénk szellő kóstolja meg előbb, s talán a hangyák is új üzeneteket simítottak egymásra e kis időtöredék alatt.

A fiú szólt először: – Ezt neked szedtem.

A kislány felvette az almát, és a táskájába tette. A hangyák pillanatra megzavarodtak, s aztán lefújták a riadót.

-Te itt laksz az erdőben? – kérdezte kissé bátortalan hangon, majd folytatta kicsit hangosabban – Én itt lakom a falu szélén, és van egy madáretetőm az egyik fámon, megmutassam?

-Szoktam néha diót enni belőle, – válaszolta halkan, szégyenlősen a fiú.

-Majd rakok még, majd többet szedek a fáskamrából, még van otthon.

Lassan elindultak szó nélkül az úton, s a madárdal átitatta testük rezgő szirmait, mint az esőcsepp, úgy pattant a rugalmas fehér virágkabátokon, majd landolt a hangyák mikronnyi lábain, s az út, amin mentek, már tudta, örökre elválaszthatatlanok…

.