Pillanatkép a múltból
Olyan szép a téli táj… Hull a hó, délelőtt kezdett el szállingózni, már vastagon beborította az egész környéket. Amíg hazaértem az irodából, hóember lettem, mert most, estefelé is nagy pelyhekben megállás nélkül hull…
Minden szebb lett körülöttünk. Másnap olyan jól esik a reggeli séta, már világos van a hótól; amíg beérek a gyárba, nagyokat szívok a tiszta levegőből. Fehér minden, csillog-ragyog a táj, amint megyek, ropog a lábam alatt a friss hó. Két évvel ezelőtt nem tudtam így élvezni a tél szépségeit, a hideget: félcipőben és vékony kabátban… Út közben betérek a templomba, a reggeli imáimat ott mondom el.
Séta közben kedves gondolataim támadnak… szinte álmodom. Az jutott eszembe, ha már asszony lennék, hogyan kezdődne egy napom. Korábban kellene felkelnem, legalább fél órával. Teát készítenék, meg kenyeret pirítanék reggelire. Kedves férjem örülne a figyelmességnek, gyöngéden megcsókolna érte. Itt azonban álmodozásomból fölébredtem, mert a gyár kapujához érkeztem, és eszembe jutott: hiszen én akkor is dolgozó nő lennék és lehet, hogy előbb kellene indulnom, mint férjemnek.
Csalódva nyitottam ki az iroda ajtaját.
7 hozzászólás
igen, én még ezért nem szeretnék felnőtt lenni, a munka miatt.
most lehet hogy tanulni kell de az akkor is teljesen más, a hangulata is, szerintem.
azt az érzést az elején amit leírtál, hogy milyen jó csodálni a tájat, ahogy minden havas, és ropog a hó, én is szeretem.
tetszik a történet csattanója, nem túl vidám, de nem gondoltam volna hogy ezzel ér véget.
üdv
Nem is kell siettetni a felnőtté válást. Én például középiskolás-diák koromban voltam a legboldogabb. Ha majd figyeled az írásaimat, egyikben találhatsz utalást arra (kicsit élésen szoktam fogalmazni) “Bolondnak tartanak, mert én vagyok az, aki szeretett iskolába járni, szeretett tanulni, majd felnőtt koromban bejárni a munkahelyemre, és szorgalmasan dolgozni!”
Egyébként több ilyen apró történetem van, külön gyűjteményem belőlük, ezeket én karcolatoknak, egy-kétperceseknek hívom. Általában diákkori naplómból valók.
Köszönöm az észrevételedet, örülök, hogy tetszett az a néhány sorom.
Kedves Kata!
Én is középiskolás koromban voltam a legboldogabb. Szerettem tanulni és a diákéletet is.
Kedves Esztike!
Most ellenőrzöm az írásaiat, mivel némelyiket vastag betűkkel tettem föl, s egyiket ezért törölték. Most vettem észre, hogy a látogatásodat nem köszötem meg.
Azt tudod, hogy én is szerettem iskolába járni, tanulni, majd felnőtt koromban a munkahelyemre járni és dolgozni! Lehet, hogy ezért sokan – tudom – hülyének (bocs') néztk, de így volt.
Most pótolom szeretettel és köszönöm a látogatást: Kata
Kedves Kata!
Milyen csodálatos dolog, hogy megőrízted a naplóidat! /Már az is elképesztően csodálni való dolog az én számomra, hogy ilyen szorgalmas voltál, rendszeresen leírtad az eseményeket, a gondolataidat./
Ez az "álmodozás" egy gyöngyszem…
A téli táj leírása – a leírásaid általában is nagyon jók szoktak lenni – az álmodozás a jövőről, és az álmodozást megtörő gondolat, a valóság, ébresztő fuvallata.
Szép volt, kedves volt, kicsit mulatságos is, örömmel olvastam.
Judit
Kedves vagy, Judit!
Kedves azért, mert az ókori rövid karcomat is elolvasod. Valóban szorgalmas voltam mint kislány, mint diák, majd később is, amikor már munkálkodni kezdtem. Ez jellemző volt rám egész életem folyamán. Tettem azt mindig, amit kellett.
Köszönöm kedves szavaidat, annál is inkább, mivel hozáértő vagy.
S még az értékelést is megadtad ennek a nyulfarknyi anyagomnak.
Jól estek a szavaid:
Kata
Csak most látom, hogy ezt a rövid kis történetet milyen régen írtam: 2006-ban, abban az évben léptem
be ide is, a Napvilághoz.
Hosszú a sorok, amennyi történetet, majd verseket, sőt, még a később alkotott kötetemből ételféleségeket is tettem fel. S mennyi idő telt el attól fogva, mindenki láthatja, hogy életem folyamán sok-sok mondanivalóm volt eddig, de nem csak eddig, mert még mindig folytatom, írok és írok, költeményeket szerzek, ez az életem mottója.
Olvassátok szeretettel, mert az nekem nagyon jólesik, és szeretettel megköszönöm.
Kata