Csak reggel ébredtem fel, és csodák-csodája, nem felejtettem el az álmomat, minden apró részletre olyan világosan emlékszem, mintha a valóságban is megtörtént volna velem. Látom magam előtt azok arcát, akik velem voltak, a helyi nagy kórház hátsó bejáratát, a kis helyiségeket, ahol megoperáltak, látom a tájat, az utat, ahol autóban ülve történtek velem az események.
A történet kezdete Balassagyarmaton, a felújított kórház területén zajlik. Ott áll mellettem fehér köpenyben az ismerős nővér, aki közbenjárt az orvosnál, hogy megoperáljon, akit szintén ismerek, de egyiküket sem ebből a kórházból, hanem a budapesti Uzsoki utcai baleseti sebészetről, ahol már többször megfordultam egyrészt saját magam ügyében, másrészt ott műtötték kétszer is fiamat, csípőficamjának helyreállítása érdekében.
I. rész:
Nos, ott állok, valahol a helyi kórház hátsó bejáratánál egy szűk helyiségben, az általam nagyon jól ismert nővérrel, aki fölkészít engem a műtétre. Fekete haja hullámos, rövidre vágott, arcbőre kreol, szeme ugyanolyan fekete, mint a valóságban. Nagyon kedves, barátságos hozzám. Megnyugtat, hogy a doktor úr, aki a valóságban, a budapesti kórházban altató-főorvos, nagyon ért a szemműtétekhez, s nagyon egyszerű módszerrel hozza helyre a páciensek látását. Meg is mutatja, milyen kellékekkel. A sarokban egy kisasztalon egy tál, benne amolyan erős sárgás-rózsaszínű, apróra méretezett, valamilyen kemény tülldarabok úszkálnak. Gyanúsan szemlélem és megkérdezem tőle: valóban, ezzel, helyre lehet hozni az én alig látó jobb szememet? – Igen, ezzel eredményesen gyógyítja a doktor úr! Álmomban kétségeim támadnak: egy aneszteziológus doktor hogyan operálhatja a szemeket, ráadásul olyan gyanús valamivel? Azonban a nővér váltig állítja, hogy minden eddigi tevékenysége jó eredménnyel zárult. Megnyugszom.
Tovább zajlanak az események.
Ugyanott, abban a kicsi, alig másfél négyzetméteres helyiségben megtörténik a műtét, minden érzéstelenítés, és altatás nélkül. Én pedig moccanás nélkül tűröm az egészet, és világosan látva figyelem az eseményeket. Valami szikével belenyúl a szemembe, helyet készít az anyagnak, amit be fog oda ültetni. Kivesz a tálban úszkáló anyagból egyet, beilleszti, széleit eligazítja, és már készen is áll, leteszi a kezéből a segédeszközt, megtörli a kezét és bejelenti: elkészült, s ha úgy tetszik, már hazamehetek. Én azonban megkértem a nővért, hogy jelöljön ki nekem egy helyet az egyik üres teremben, ahol megpihennék. A nővér bekötözi a megoperált szememet, majd azt mondja, menjünk.
Elindulunk.
De változik a kép, a nővérrel karonfogva sétálunk a kórház bejáratával szemközti részén, elhagyott helyeken. A táj havas, mindenütt fehér hó borítja az utakat, amelyek nem is látszanak, hogy hol vannak, ezért inkább botladozunk a nagy hóban. A nővér rám néz: hogy érzi magát? – Köszönöm, nagyon jól, és annak örülök, hogy teljesen tisztán, nagyon jól látok. – Hogyan? – kérdezi tőlem – hiszen bekötöttem, nem láthat vele, majd csak akkor lát, ha leszedjük a kötést. De én határozottan emlékszem, hogy (álmomban) nagyon tisztán láttam a hátsó udvarban mindent, amerre megfordultunk: a kék eget, a havas tájat, az épületeket. Nagyon boldog voltam (álmomban).
De sajna, itt megszakadt az álmom.
Ehhez annyit kell hozzáfűznöm, hogy a valóságban a bal szememmel alig látok, pedig háromszor műtötték – sikertelenül – ezért már csak a jobb szemem használható, és aggodalommal tölt el, hogy azzal is egyre rosszabb a látásom, s nagyon szeretném, ha legalább addig használhatnám, amíg a kész köteteimet hagyományos nyomtatásban is kiadhatnám. Eddig csak az Interneten jelent meg elektronikus kiadásban nyolc kötetem, most készül nyomdában az első novellás könyv. S ez már nem álom, hanem valóság.
II. rész:
Az álmom folytatódik.
Most Balassagyarmat hosszú fő utcáján, a Rákóczi fejedelem útján, a kivénhedt, régi zöld Wartburg gépkocsiban ülök és a kórház felé hajtok hótól sáros, lucskos utakon. De ez az útszakasz nem olyan rövid, mint a valóságban, hanem hosszú, kanyargós, keskeny, régimódi út, bal felől árok keretezi, jobb felől telefonpóznákkal. Vezetem a gépkocsit, egyszer csak észreveszek bal felől, az árokparton, a gépkocsihoz közel, egy gyanús alakot, egy terroristát! Ehhez jó tudni, hogy tegnap rendeztem a könyvespolcomat, és elkezdtem olvasni a Berkesi-sorozat egyikét, amelyben terrorista merényleteket követnek el. Amikor elhaladok mellette, látom, hogy fegyverét fölemeli, és rám szegezi. Ekkor lehajolok a műszerfalhoz, s bal kézzel, vakon vezetem tovább az úton a járművet. A terrorista lövését hallom, de nem talál el, sikerült egérutat nyernem.
Ismét a kocsiban ülök, jobbra nézve, ott áll gépkocsijával az aneszteziológus orvos-ismerősöm, aki a műtétet végezte. Segítségemre siet, előveszi a fegyverét, és viszonozza a terrorista támadását. Valószínűleg sikerrel, mert többé nem találkoztam vele.
III. rész:
Még mindig álmodom.
Megint a kórházban vagyok, a nővérrel beszélgetek. Nagyon kedves hozzám. Azt mondja, hogy pihennem kellene, előkészíti az ágyamat, ne menjek haza. Ugyanis éjszaka van. Jó is lenne, mert nem szívesen indulnék útnak, ilyen latyakos utakon. Karon fog és úgy vezet be egy szobába.
Ekkor ébredtem fel. Reggel azon gondolkodtam, ki is az a két ember, akit olyan élethűen láttam álmomban, és most is magam elé tudom őket idézni. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten, az Uzsoki utcai kórház baleseti sebészetén dolgoznak mindketten. Onnan ismerem őket, ahol a fiamat műtötték, sokszor jártunk ott kontroll-vizsgálaton is. És mindkettőjükről – az álomban megjelenő orvosról és nővérről – mindig jóérzéssel emlékezem meg. Ők azok, akik emberi, példamutató, hivatásukhoz illő magatartásukkal még álmomban is segítenek.
6 hozzászólás
Kedves Kata!
Általában arról álmodunk amivel a tudatalattink foglalkozik. Neked a legfontosabb most, hogy meggyógyuljon a szemed, ezért álmodtál róla. Kívánom úgy legyen!
Barátsággal Panka!
Aranyos vagy, Panka! Nagyon köszönöm, bár teljesülne a kívánságod, rám férne, de én abban már nemigen reménykedhetem. Azért így is elvagyok, csak rosszabb ne legyen.
Kösz, hogy elolvastad.
Szia!
Kata!
Köszönöm, hogy megosztottad lelked egy részét velünk!
L
Kedves Lenabuci!
Én pedig azt köszönöm, hogy meglátogattál és olvastad az írásomat.
Szeretettel:
Van az írásod elején egy mondat: "Fekete haja hullámos, rövidre vágott fekete hajjal,…" az egyik fekete haj fölösleges. A szemedre lehet hogy tudok javasolni valamit, megkérdezem róla a kolléganőmet. Az ő szeme javul, már nem mindig kell a szemüvege.
Köszönöm, hogy elolvastad, s azt is, amit megjegyeztél. Igyekszem mielőbb kijavítani. Most láttam azt is, hogy a gondolatjelekből kis kockák lettek, majd azt is kijavítom.
Örülnék, ha volna olyan gyógyír, ami javíthatna a látásomon, s megköszönném, ha elküldenéd.
Szeretettel: Kata