Álom

Lágy esőillat szállt a levegőben. Arany és bíbor színben pompázó vízcseppek csillogtak a fák levelein. Zivatar utáni hangulat uralkodott a tájon. Kinéztem a sátorból, az éppen előbukkanó nap máris perzselő sugarakkal pásztázta a földet. Az őserdő felfrissülten, titokzatos hangjaival várakozón állt táborhelyünktől nem messze. Tudtam, ma feltétlenül be kell hatolnunk sűrűjébe. A függőágyon heverő Johnhoz fordultam:
– John, ébredj!
Az előző napi túlzott abszintivástól még mindig kába John nehezen nyitotta ki a szemét.
– Mi az? – kérdezte elgyötört arccal.
Hunyorogva eszmélt az erős fényre. A jó idő azonban hamarosan magához térítette. Nem is kellett sokáig kérlelnem, kiadós reggeli után, őserdei kiránduláshoz öltözve, késekkel felfegyverkezve hamarosan a dzsungel felé vezető úton jártunk.
– Készülj fel, hogy ez egyáltalán nem olyan erdő, mint nálunk, otthon. Tele van csípős rovarokkal, fenevadakkal. Bármelyik pillanatban előbukkanhat egy kutyafejű boa vagy egy tigris. Jó lesz, ha vigyázunk!
John megjegyzése egyáltalán nem ijesztett meg, késznek éreztem magam a legnagyobb kalandra.
– Ugyanakkor- folytatta John – itt található a bolygó leggazdagabb élővilága. Sehol nem él ennyi fajta növény és állat, mint itt.
Várakozásom egyre fokozódott. Rövid időn belül hosszú ágak, lédús levelek vettek körül. Amint hozzászoktam a félhomályhoz, szinte megszólalni sem tudtam a gyönyörtől. Óriási, számomra ismeretlen fák törtek az ég felé. Ember nagyságú szirmok virítottak hatalmas bokrokon. Vastag liánok lógtak mindenütt, különböző szinteket alkotva. Majmok visítását hallottam a távolból. Ahogy a hang felé igyekeztem, megbotlottam egy támpilléres gyökérben, John az utolsó pillanatban kapott el.
– Csak óvatosan – figyelmeztetett.
– Nézd! – mutattam egy furcsa képződményre. – Olyanok ezek a kis apró zöld valamik, mintha kancsók lennének.
– Mert azok is – válaszolta John. – Az a neve, hogy kancsóka, és tulajdonképpen egy rovarevő növény. Csészeszerű leveleikben vízzel telt nektár van, ami vonzza a rovarokat. Amikor egy gyanútlan áldozat odatéved, a növény, hamm, bekapja.
– Juj! – ráztam meg magam.
A dzsungel egyre sötétebbé és áthatolhatatlanabbá vált. Már a késünket is használunk kellett, hogy át tudjuk magunkat törni a liánon. A veszély ellenére valahogy mégis békesség töltött el. De jó, hogy még léteznek ilyen érintetlen szigetek meggyötört földünkön. Itt még zöldek az ágak, nem kell kipufogógáztól vagy elektroszmogtól szenvednünk. Mennyivel kellemesebb a madarak csicsergése vagy a rovarok apró nesze, mint a város zajai.
– Vigyázz! – kiáltott John.
Óriáskígyó közeledett felénk sziszegve. Fejvesztve rohanni kezdtem a kígyóval a nyomomban. A lábatlan fenevad utolért, nyirkos teste lassan tekeredett a nyakam köré. Aztán körülvett a sötétség.

Verejtékben úszva tértem magamhoz.
– Vajon hol vagyok? – tűnődtem.
Ahogy füleltem, ismerős ketyegésre lettem figyelmes. Ez az ébresztőórám! Akkor a szobámban lennék? A tapéta, az ablak, az íróasztal mind arról győzött meg, hogy ez bizony a saját szobám. A dzsungelt tehát csak álmodtam. Milyen kár. Felkapcsoltam a villanyt, hogy vízért menjek a konyhába. Tekintetem a széken felejtett újságra esett.
„Pusztulnak az esőerdők” hirdette a szalagcím.