Állok a térdig érő selymes fűben, lágyan cirógatja lábszáram. Kezem napellenzőként szemem fölé tartom, szétnézek. Előttem a végeláthatatlan zöld mező, felettem a hihetetlenül kék ég. Az eget imitt amott fehér bárányfelhők tarkítják, a mezőt tarka-barka mezei virágok, amik csak úgy ontják magukból a varázslatos illatot. Egyedül vagyok a végtelen nagy mezőn, ami magával ragad, szinte szárnyal a lelkem. Zöld leveles, piros rózsás, fodros ruhácska van rajtam, s boldogan futok a pajkos szellő után, kergetőzünk, fogócskázunk, csak úgy csilingel a kacagásom. Aztán egy csupa virág réten találom magam. Lehajolok, szedek anyának egy csokorral, már mindkét karom tele van pompás mezei virággal, beleszagolok a bódító illatú csokorba, csak úgy ragyogok a boldogságtól. – Vigyázz, nehogy elcsatangolj! – hallom időnként édesanyám, vagy édesapám hangját, akik óvón, féltőn a fél szemüket mindig rajtam tartják.
Ezeket a hangokat már régen hallottam. Felnyitom a szemem. Rájövök, álom volt csupán. Már-már elhittem, hogy valóság…
Lehunyom a szemem, hogy ne fájjon oly nagyon a csalódás… Újra ott találom magam a réten, szorongatva a hatalmas virágcsokrot. Énekelek. Száll messzire a dalom, majd serdülök-perdülök, csak úgy röpköd körbe a kis fodros szoknyácska. A távolban hegyek kéklenek, s én futok, hogy elérjem őket… még fülembe csengenek a szavak: – Vigyázz, vigyázz, vigyázz!!!…
Egyre távolabbról hallom a kedves hangokat. Futok, csak futok, elvarázsol az ég kékje, a ragyogó nap, a lélegzetelállítóan szép mező. Futásom hirtelen keringőre vált át. Lenge fehér ruha van rajtam, kezemben a csokorral táncolok a meseszép réten boldogan. Egyszer csak feltűnik alakod a fasorban, már a hangod is hallom, kedves, lágyan simogató. Látlak ahogy futsz felém kitárt karokkal, amikor elérsz, felkapsz, perdülsz velem egyet, közben a virágot a fejedre szórom csakhogy átölelhesselek. Kacagunk, boldogok vagyunk… Aztán kézen fogva megyünk, távolodunk, s beleveszünk a messzeségbe…
13 hozzászólás
Ez nagyon szép, de szomorú is kedves Ida. De ilyen az élet, szép is szomorú is, néha álom, néha valóság. Üdv. Szeretettel: István
Jól látod István, ez az írás magát az "élet"-et hivatott ábrázolni.
Már-már aggódtam, hogy nem felismerhető.
Köszönöm megnyugtató soraid.
Szeretettel!
Ida
Gyönyörű szép írás ez az emlékezésed. Olyan mint egy költemény!
Szeretettel gratulálok: Ica
Igazán tetszik?
Köszönöm kedves soraid, drága Ica.
Szeretettel!
Ida
Néhányszor olvastam!
…és mindig az utolsó mondat ´bölcseságe´
´fénylett´fel!
Az élet nem más,mint…
de Te ezt csodaszépen kifejezted!
Szeretettel:sailor
Örülök, hogy tetszett, kedves sailor, és köszönöm, hogy mindig figyelsz rám és kedves szavakkal illeted alkotásaimat.
Egyébként, valóban jól látod. Magát az életet ábrázoltam ebben a kis írásomban.
Valahogy így van, beleveszünk az élet sűrűjébe, s utána már oly gyorsan illannak el az évek, csak azt vesszük észre, hogy megöregedtünk…:)
Köszönettel!
Ida
Elnézést!
…´bölcsessége´…akartam…
Kedves Ida!
Az élet a maga szomorúságával, vidámságával gyorsan tovaszáll, szinte észre sem vesszük, …"s beleveszünk a messzeségbe…"
Nagyon tetszik írásod, gratulálok!
Sok szeretettel: Matild
Köszönöm szépen, kedves Matild, igazán nagyon örülök, hogy tetszik.
Örömmel látlak, és megköszönöm, hogy regényem olvasása óta minden írásomnál megkeresel. Igazán kedves tőled.
Sok szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Milyen szép álmodni a kedves gyerekkori emlékekről, amikor egy kicsit ugyanott vagyunk, ugyanúgy…
Az idő megtorpan, és visszafordul egy álom erejéig.
Judit
Köszönöm soraid, és azt, hogy itt voltál, kedves Judit!
Ida
Kedves Ida!
Néha az álom is lehet valóság. Szép gondolatok, kedves emlékek, nagyon szép kertben… Álom és valóság az élet is, ha azzá tesszük.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Ez az írás, valójában az életet volt hivatott ábrázolni.
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál.
Szeretettel!
Ida