Délután három körül indulnak a kisnővérek levetni az egyenruhát és irány haza. A lányok nevetgélnek, sikonganak Melinda körül, őt észre sem veszik, nem törődnek vele. Melinda zsebében megcsörren a telefon. Rosszkedvűen szól bele, szinte támadásra készen.
– Tessék!
– Kialudtad már a mérgedet, te pukkancs?
Tamás volt. Ha a fiú most itt állna előtte, talán elég, ha ránéz. De a telefonba beszélni kell. És néha olyan nehéz beszélni. Egyébként is, később akarta hívni, útban hazafelé.
– Az nem méreg volt, komolyan beszéltem.
– Tényleg elmentél a kozmetikába? – Tamás kérdésén érződik a hitetlenség, mintha azt várná, hogy felnevet: csak tréfa volt!
– Annyira meglep, hogy komolyan gondolom, amit mondok? Holnap reggel megyek jelentkezni.
– A főiskolán már bejelentetted?
– Igen.
– És mit szóltak?
– Hát azt, hogy még gondoljam meg. Egyébként, elmehetek, ha akarok, nem tartanak vissza…
Tamás olyan sokáig hallgat, hogy Melinda belehallózik a készülékbe.
– Itt vagyok – mondja a fiú.
– Holnap reggel megyek – ismétli Melinda, és vár valamit, maga sem tudja mit. – Hallod, Tamás?
– Hallom. Holnap eldől, hogy mi lesz. De te döntöd el. Hányra mész?
– Nyolcra.
– Hová mész reggel nyolcra? – ül le mellé Tamara. – Te el akarsz menni?
– Igen, el akarok menni, – hirtelen felugrik és dühösen kiabál – és el is megyek reggel, mert elegem van mindenből, elegem van abból, hogy leszidnak, megbüntetnek, kioktatnak mint egy taknyos gyereket. Elegem van belőletek is, ha tudni akarjátok. Ezután nyugodtan köszörülhetitek a nyelveteket rajtam, már nem érdekel. Jól nézzetek meg, mert most láttok utoljára.
– Ne őrülj meg! – szól döbbenten Irén.
– Melinda, ne olyan hevesen – húzta le maga mellé Tamara. – Nem kell mindjárt megsértődnöd. Ismerd el, hogy hibáztál, hát megkaptad a büntetésed, máskor majd jobban figyelsz, de azért még nem kell világgá menned.
Melindát már nem lehet leállítani. Anna néni úgyis azt mondta, hogy beszélje meg a lányokkal is, hát akkor tessék. Teljesült a kívánsága. Hadd tudja mindenki, hogy ő kozmetikus lesz, mert elege van már a vérből, meg a hányadékokból, elege van a letolásokból, meg a megfelelni akarásból, a vele társuló stresszel együtt. Ezután majd hajat mos, meg felkeni a krémeket az olyan úri nők arcára, mint Martin anyja, de legalább nyugalom és csend lesz körülötte, és még pénzt is keres, többet, mint hogyha ápolónő lenne.
– Ne őrülj meg! – Irénnek ez a szavajárása. Melinda úgy érzi, ha még egyszer kimondja, tényleg meg fog őrülni.
Aztán csend lesz körülötte. A lányok döbbenten merednek rá. Mindenki őt nézi. Ezt az arcát még nem ismerik, és nem is értik mi ütött bele. Az elmúlt két év minden keserűségét rájuk zúdítja, majd a sarokba vágja a köpenyét, s feldúlt, kipirult arccal indul az ajtó felé.
Tamara tér először magához.
– Azért még gondold át. Egész életedben bánni fogod, hogy pár hónappal a diplomaosztás előtt hagytad el a főiskolát – kiabál utána, de az ajtó nagy durranással becsapódik. A szavak már nem jutnak el Melinda fülébe.
Akkor előveszi a telefonját. Teljesen nyugodt a hangja.
– Szia Tamás. Tudsz róla, hogy Melinda el akarja hagyni a sulit? Neked mit mondott, mindent tudni akarok…
– Ne őrülj meg! – kiáltja újra Irén. Erzsike meg odasúgja a mellette álló Viviennek.
– Hallottad? Milyen szemét ez a Katona. Ez nem is szakított Tamással…
Reggel a szokásos időben eljött otthonról. Aztán a HÉV-en azon gondolkodott, mit is fog csinálni nyolc óráig. Nézett ki az ablakon ráérősen, hiszen már nem kell tanulnia. Mindig a HÉV-en tanult, ott fogott a feje a legjobban, de most már vége, most nézheti, hogy rohannak a fák, elmerülhet a tájban.
A szeme azonban nem azt látja, amit néz. Azt látja, hogy érkeznek a lányok a kórházba. Bevárják egymást a kapu előtt, s lökdösődve, kacagva rohannak fel a lépcsőn.
Aztán Tamást látja. A volán mellett ül. Egy idegen, szigorú, gondterhelt Muhi Tamás. Az ő Tamását, a mosolygósat elvesztette néhány nappal ezelőtt.
Tamás megváltozott, nem érti meg őt, és nem is akarja megérteni. Az eszébe sem jut, hogy ha ő kimarad az iskolából, akár össze is házasodhatnának.
Tolakodnak a képek eléje. Most is Tamást látja, amint ülnek a Fácánban, s ő izgatottan mesél…
Mindent el szokott mesélni Tamásnak, tövéről, hegyére. Most éppen Liliről mesél, a puha, göndör fürtjeiről, a hatalmas acélszürke szemekről, arról, hogy milyen nagyon várja őt mindig…
Most látja maga előtt, amint Tamás megfogja kezét az asztalon és megkérdezi:
– Te kislányt szeretnél?
Érzi, hogy belepirul, és sokára kinyögi:
– Igen.
Látja Tamás mosolyát. Mindig valahonnan mélyről indul el, s csak sokára terül szét az arcán az a kedves, lágy mosoly. Már megismeri ezt a mosolyt, már látja akkor, amikor elindul bentről. Előbb a mélyfekete szemekben jelenik meg, aztán lassan, fokozatosan beragyogja az egész arcát. Ilyenkor akaratlanul hozzá simul, beletúr göndör fekete hajába, s élvezi hogy őt is beragyogja és melegíti ez a bársonyos Tamás-mosoly.
Most megint a lányokat látja, amint vihogva futnak fel a lépcsőn. Ott van Tamara, Irén, a kis Lányi Julcsi, Erzsike, a mindig komor Izolda, Vivien, meg a többiek.
Végállomás. Lassan bandukol, hiszen ráér, ideje van bőven. Aztán mégis felszáll a 6-osra, nincs kedve a hídon átgyalogolni. Tömve van a villamos. Tolakodnak, lökdösődnek az emberek. Mindenki siet ilyenkor reggel, munkára, vonatra, iskolába. Van, aki uszodába megy, vagy fodrászhoz, piacra, de ráérősen sétálgató embert egyet sem látni.
Tamara éppúgy kiönti a poharakba a tejet, vagy teát, mint ő. Csak Lili nem fog reggelizni, Lili őt várja. Bencének sem fog mesét olvasni senki. Pedig az anyukája is nagyon ritkán tudja meglátogatni, van még három kisebb gyereke otthon. Bertalan doktor azt mondta, hogy még hosszú az út a gyógyulásáig.
Lili azt mondta, a gyerekeket nem szabad becsapni. Az ember ne csapja be saját magát se.
Bertalan doktor azt mondta, hogy ő a szívével tanulja azt, amit másnak az eszével kell megtanulnia. Azt mondta, hogy jó nővér lesz. Alighanem igaza van Bertalan doktornak. A szívével tanulja meg, a szívével, ami most vadul kalapál a hirtelen rászakadt felismeréstől.
A villamos ajtajai bezárultak, már nekilódult, vidáman csörömpölve, szeszélyesen dülöngélve szalad tovább a Deák térről, ahol ő elfelejtett leszállni.
Mintha kötél feszülne a Tátra utcai kórház és a száguldó villamos között. Szorongó pillantásokból, megkönnyebbült sóhajokból, könnyekből, ragaszkodásból, aggodalomból, álomittas szuszogásból font kötél ez, amely pattanásig feszül.
S a kötél másik végén is ő áll, Pál Melinda kisnővér, fehér fityulában, egyenruhában.
Ezt tudta Tamás is, és tudta Anna néni is, még Tamara is tudta, csak ő nem tudta.
A könnyek végigcsorognak Melinda arcán, beszivárognak a szájába. A kalauz rosszallóan nézi, hogy még menet közben a lépcsőre áll, hogy elsőnek szállhasson le.
Egyetlen taxi áll az állomáson. Egy kalapos férfi is azt igyekszik elérni, de Melinda megelőzi, felrántja a kocsi ajtaját:
– Tátra utcai kórház – lihegi.
A sofőr begyújtja a motort, lecsapja az órát s már indul is. A Körúton pirosat mutat a lámpa, hosszú kocsisor áll előttük.
– Ezt kifogtuk – morogja a sofőr – Elkésik, mi?
– Nem… – szipog Melinda. – Még időben odaérek.
Ezerháromszáz ötven forintot mutat az óra a kórház kapuja előtt. Melinda odaadja mind a két ezresét, egy fillérje sem marad.
18 hozzászólás
Kedves Ida!
Ezt nagyon szépen írtad meg! A felismerést a villamoson…
Ki a Katona, aki nem is szakított Tamással? Melinda barátnője Tamara? Én úgy veszem ki a történetből. No még ilyet!
Judit
Kedves Judit!
Igen megtisztelőek számomra elismerő soraid. Köszönöm szépen.
Ki a Katona? Igen jól tippeltél, Tamara, a barátnő.
Hadd legyen még egy kis izgalom… 🙂
Ida
Drága Ida!
Két bekezdés: "Látja Tamás mosolyát…." és "Mintha kötél feszülne…" – gyönyörű! Költészet!
Mikor ehhez a részhez ér az olvasó, kifut a tej, leég a rántás…de nem lehet abbahagyni az olvasást! Pedig a szem kissé már párásodik…
Ölellek szeretettel:
Ylen
Drága Ylen!
Annyi dicséretet kapok tőled… talán meg sem érdemelem. Azért nagyon örülök a két kiválasztott résznek.
Megvallom Neked őszintén, hogy magam is annyira beleéltem magam, hogy írás közben olykor összefolytak a betűk. (lehet, hogy kinevetsz miatta) :), de nem baj… örülök, hogy tetszik.
Ölellek szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Köszönet az élményért!
Az ilyen sorokért:
"Bertalan doktor azt mondta, hogy ő a szívével tanulja azt, amit másnak az eszével kell megtanulnia. Azt mondta, hogy jó nővér lesz. Alighanem igaza van Bertalan doktornak. A szívével tanulja meg, a szívével, ami most vadul kalapál a hirtelen rászakadt felismeréstől."
Szeretettel:sailor
Kedves sailor!
Örülök, hogy élmény számodra. Nekem öröm.
A kiragadott idézetnek is nagyon örülök. Nem volt hiába Melinda megpróbáltatása, hiszen annyian szurkolunk neki. Köszönöm soraid.
Szeretettel
Ida
Szia!
"a gyerekeket nem szabad becsapni. Az ember ne csapja be saját magát se.
Bertalan doktor azt mondta, hogy ő a szívével tanulja azt, amit másnak az eszével kell megtanulnia. Azt mondta, hogy jó nővér lesz."
Nagyon igaz mindegyik! Köszönöm az élményt, amit e műved ad nekem! Üdv hundido
Szia!
A könnyekig meghatódom soraidon. Ha Neked élmény, az nekem öröm.
Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Gyönyörű folyamat, ahogy érik a gyümölcs.
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm, hogy olvasod Szabolcs, és örülök, hogy tetszik.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Meghatódva olvastam ezt a részt, ahogy Melinda másnap felkel a szokott időben, utazás közben eszébe jut, hogy mit és kiket hagyott ott! Örülök, hogy végre észhez tért, tudja, hogy neki az a hivatás, amit választott fontos. Kíváncsi vagyok a befejezésre, remélem minden jól alakul…:)
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Hiszen ismersz. Tudod, hogy magam is szeretem, ha jól végződnek a dolgok.
Csak felhívom a figyelmed arra, hogy nálam az olvasó nem lehet biztonságban az utolsó sorig… Szóval lehet számítani némi izgalomra még mindig. Szólj, ha nem így lesz. 🙂
Köszönöm soraid, és örülök, hogy követed Melinda "beérését". 🙂
Ölellek szeretettel
Ida
Tetszett ez a része is drága Ida, néhol olyan szépen, költőien fejezed ki Melinda gondolataid.
Szeretettel olvastam: Ica
Köszönöm szépen, drága Ica, pozitív véleményed. Sokat jelent nekem.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jó a történeted, nem csupán a tartalma, hanem az is, ahogyan leírod. Remek író vagy, ill. lesz Belőled, ezt komolyan mondom.
Sajnálom, nagyon elfoglalt voltam, hogy így lemaradtam, de pótolom
szeretettel ölel: Kata
Köszönöm, drága Kata, hogy időt szánsz rám.
Elismerő soraid nagyon sokat jelentenek nekem. Hálásan köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nem szeretnék illetlen lenni, de nagyon rafinált vagy. Szépen előkészíted a terepet és utána megcincálod az ember érző, empatikus oldalát. Már-már elérzékenyültem – öreg medve létemre-, pedig nem volt betervezve. Persze sejteni lehetett, de nem mindegy, hogy miként van megírva. Nekem Melinda vívódása megható volt. A gondolatainak leírása ragyogó. Bizony úgy éreztem, hogy belelátok általad a fejébe.
Most láttam, hogy sajnos csak 6 része van az elbeszélésednek. Azontúl, hogy kíváncsi vagyok, egyben szomorú is, mert lassan befejeződik a történet. Szóval nincs más hátra, elkezdem az utolsó fejezetbe is.
Szeretettel
Zoli
Kedves Zoli!
Ekkora elismerésre, mint egy "öreg medve" elérzékenyülése, bevallom nem számítottam, de annál inkább örülök neki. Hálás is vagyok érte, nem mindennapi örömet szereztél vele.
Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida