6.
Nos igen, ez is történhetett volna, egy ideális világban, egy ideális embernél, egy ideális életben. Csak hát ez sem nem egy ideális világ, sem nem egy ideális ember, és pláne nem egy ideális élet.
Na, azért ne gondolják mindjárt, hogy hazudtam, csupán… álmodoztam, hogy hogy történhetett volna másképp… Sajnos ezidőtájt nem volt barátnőm. Most azt kérdezik, hogy akkor az összes eddig történt esemény hazugság volt? Természetesen nem. Valóban elmotoroztam egy külső városrészbe, (bár korántsem műszaki hiba mentesen) és valóban becsengettem egy házhoz. Dehát az előzőekben említett okból nem a barátnőmékhez. Dehát had' ne így meséljem el a dolgot. Ezután a kis kitérő után akkor folytatódjon a történet, úgy ahogy valójában történt…
7.
Fél percig a szívem sebes verésén kívül semmit sem éreztem. Aztán felgyúlt a villany a teraszon, és kulcs kattant a zárban. Az ajtó lassan nyílt ki.
-Ki az??? – ércesen csengő hang hagyta el a szűk nyílást. Kicsit megilletődtem, de aztám határozottan feleltem:
-Jó estét! Gaszner Tamás vagyok a Bálint osztálytársa, itthon van?
-Itthun van, mingyá' szólok neki. – aztán megint becsukódott az ajtó.
Gondolhattam volna, hogy a dédmamája nyit ajtót, néha még arra is lusta volt egy legyet elhajtson, hacsak nem kapott érte pénzt. A hét év alatt mióta ismertem, még soha semmit nem csinált ingyen senkinek. Nem is szívesen zavartam későn soha , mert később rosszul jártam mindig, de most volt nála valami, ami az enyém volt.
Kisvártatva megint kivágódott az ajtó, és egy vörös hajú fiú lépett ki rajta, középmagas volt velem egy idős. Mikor meglátott, mosolynak álcázott fintorra húzódott a szája. Néha mikor így közeledett felém azt hittem, maga sátán jön, hogy magával vigyen.
Mikor a kisajtóhoz ért, abban elfordított egy kulcsot, de aztán gyorsan vissza is:
-Mit keresel itt ilyenkor?-ez azért enyhén meglepett, nem így szokott köszönni senkinek, soha.
-Én is örülök, hogy látlak!-vicsorogtam rá- van nálad valami ami az enyém. Eltorzult arckifejezésén, látszott, hogy nem érti a dolgot, aztán hirtelen kényszeredetten elmosolyodott:
-A DVD-k még nincsenek készen. Most én nézhettem úgy ki ahogy az előbb Ő, aztán hirtelen megértettem:
-Jaj most nem azért jöttem. Emlékszel, nem is olyan régen adtam egy kis dobozt, azzal, hogy őrizd meg, mert otthon nem tudom eltenni és később még kellhet, ugye megvan még?! Most megint rajta volt a sor az értetlenkedés terén, de látszólag most gyorsabban felfogta:
-Őő… az… -megint kényszeredetten mosolygott-hát megnézem remélem előkerül, de semmit nem ígérhetek…
-Az isten szerelmére megvan vagy nincs?!-ordítottam rá, mert kezdett úgy viselkedni, mint ahogy akkor szokott ha nagy zűrbe csöppent és keresi a kiutat.
-Hát persze, megnézem mit tehetek, biztos megvan még, ugye tudsz várni egy-két percet?-kérdezte nyájasan.
-Siess!-mondtam immár higgadtabban.
Azonnal az ajtó felé indult, beszáguldott rajta és becsapta maga után. Kiabált ott bent, hogy mit sajnos nem hallottam. Majd lámpák gyúladtak a házban itt is, ott is. Keres valamit, gondoltam, azt azonban csak remélhettem, hogy a dobozka az.
8.
Ő az a fajta ember volt, akit mindenki megismer akivel egyszer találkozott. Mindig a központban volt, velem együtt, csak Ő egy kicsit más központban…
A város legnagyobb seftese volt, minden feketében benne volt a keze, amiben pénzt látott, pedig még csak tizenhat éves volt. Szülei régen meghaltak, nagyszüleivel és a dédmamájával élt.
Kisvártatva tért vissza, üres kézzel.
-Nem tudom, hogy hol van, de ha holnap visszajössz, már biztosan megtalálom! Hihetetlen nevetnékem támadt. Holnap reggel- gondoltam magamban- ha tudnám, hogy akkor hol leszek!
-Az nem jó, nekem mindenképpen most kell!-próbáltam határozott lenni. Tehetetlennek tűnt, de nem tudtam átérezni a helyzetét, mert megmondtam neki mikor átadtam a dobozt, hogy bármikor eljöhetek érte. El tudtam képzelni, hogy mikor aznap hazaért valahova lecsapta és azóta is ott van. Pedig nekem az most mindenképpen kell…
-Mi volt benne, hogy ennyire sürgős?-kérdezte, megszakítva az eszmefuttatásomat.
-Hát…-a kérdés meglehetősen váratlanul ért, és semmiképpen sem szándékoztam neki elárulni mit rejt, mi olyan fontos amiért ilyenkor eljöttem- az nem lényeg… csak egy-kis ez meg az… családi ereklyék, meg miegymás értéktelen dolog.
-És Te ezekért az értéktelen dolgokért jöttél ide- a karórájára nézet- majdnem kilenckor.
Beletiport a tyúkszemembe. Nem tudtam hirtelen mit mondani. Valahogy másfelé próbáltam terelni a beszélgetést:
-Nem mehetnék be és kereshetnénk meg együtt?-gyenge próbálkozásnak tűnt, de aztán úgy látszott bekapta a horgot:
-Végül is bejöhet…nél, de most nagy a kupi- felelt zavartan. Tudtam, hogy innentől sinen vagyok. Ugyanis róla még azt kellet tudni, hogy bárkit szívesen lát a házukban, mindenkit beenged, betessékel. Végtére is ez volt talán az egyetlen jó tulajdonsága. Akármilyen anyagis volt, vendégszeretetben az első volt az ismerőseim közt. Tehát biztos voltam benne, hogy ottbent van a dobozka, csak kinyitotta, és elvesztette vagy eladta ami benne volt. Erre a gondolatra kicsit megijedtem, hogy talán mégsem Ő volt az alkalmas ember. Aztán eszembe jutott, hogy milyen sürgősen kellett döntenem akkor, úgyhogy nem voltam különösebben mérges magamra, ellenkezőleg rá:
-Mi lenne, ha mégis előhoznád?
-Mondtam má…-vágott közbe.
-Bálint- csitítottam el- nem érdekel ha kinyitottad, vagy akármit csináltál vele csak hozd elő, vagy mond meg mi lett vele!-Meglepően őszinte voltam, én lepődtem meg elsősorban.
-Najó- sóhajtotta- az az igazság,… hogy a dobozt felnyitottam, és mikor megláttam mi van benne, úgy döntöttem, hogy nem maradhat a házban.
-Hova vitted?- "érdeklődtem".
-Hát biztosan tudni akarod?- összeráncolt homlokkal bólintottam- Ennek nem fogsz örülni…
-Mondd már!-siettettem.
-A doboz az iskolában van. Földbe gyökerezett a lábam… az iskolában… a doboz az iskolában van…-nem bírtam felfogni… sokáig néma csend volt csak a gondolatiamat hallottam, hogyan hozhatnánk el azt most onnan?.. Hogyan? Ilyen és ehhez hasonló kérdések száguldoztak a fejemben, míg végre megszólaltam:
-Mindenképpen el kell hozno… az az -és itt erősen ránéztem- hoznunk onnan.
-Természetesen, holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy megmutatom hol van-válaszolt higgadtan.
-Nem, úgy látom félreértesz, most kell elhoznunk!
-De.., azt nem lehet-látszott, hogy neki is pörög az agya. Feltehetőleg a "szabaduláson".
-Mégis miért ne lehetne?-kérdeztem érdesen-szépen -odamegyünk és elhozzuk, úgyis csak a portás van ott ilyenkor…-ekkor mintha megvilágosodott volna:
-Hát épp ez az! Hétfőn érettségi! Fegyveresen őrzik az egész tanári folyosót!
-És ez most…-ekkor rossz sejtésem támadt, mely önelégült mosolyát nézve csak erősödött bennem- ugye nem azt akarod mondani, hogy a tanári folyosóra rejtetted?!
-Hát.., de.