Ámulni még

Csonka Hilda minden este két személyre terít a vacsorához. Ciklámenszínű pongyolában foglal helyet az asztalnál. Mielőtt az ételhez nyúlna, elégedetten elmosolyodik. Csonka Hilda minden este kinyitja a duplaágyat, két párnát, két paplant helyez a lepedőre. Parányit sóhajtva kattintja le az olvasólámpát, combjai közé gyűri a paplant, csak a konyhában zümmögő hűtőszekrényt hallja.

Ma éjjel fél tizenkettőkor azonban megszólal a csengő. Csonka Hilda szívverése fölgyorsul, ijedten keresgéli a lámpa kapcsolóját, kapkodva bújik a pongyolába, óvatosan nyitja résnyire az ajtót. Tóth Tamás. Tíz éve fejezte be a nyolcadik osztályt, aztán Budapestre költözött, az apja után. Szeplős, vézna kiskamasz volt, közepes tanuló. Az anyja itt maradt ugyan a faluban, de ha fiáról faggatták a kocsmában, csak káromkodott.
Szótlanul állnak egymással szemben, a tanítónő bizalmatlanul fürkészi volt diákja arcát, Tóth Tamás pedig, mint aki nem készült erre az órára, hátratett kézzel hallgat. Csak nem baltát szorongat? – gondolja Csonka Hilda, ám végül erőt vesz magán és beljebb tessékeli a kései látogatót. Épp valami szabadkozásfélét igyekszik megfogalmazni, miközben az ágyneműt hajtogatja össze, de kishíján a párnák közé szédül az ámulattól. Tóth Tamás kezében huszonöt szál rózsa. Sután nyújtja előre, s a tanítónő is olyan esetlenül mozdul érte, hogy a csokor egy pillanatig szinte kettejük közt lebeg a levegőben.
– Jajistenem – suttogja Csonka Hilda, s a konyhába szalad a nagyobbik vázával. Tóth Tamás hallja odabent, hogy lassan csordogál a víz. A tanítónőnek eszébe jut, hogy tavaly karácsony előtt vásárolt két deci kommersz rumot a vegyesboltban, ám süteményt aztán mégsem sütött, az üveg tehát ott rejtőzik valamelyik polcon. Meg is találja, be is viszi, de poharat csak egyet rak az asztalra. A fiú még mindig ott álldogál a szoba közepén, bár a csokrot közben az ágyra tette.
– Foglaljon helyet, Tamáska – mondja lassúdan Csonka Hilda –, töltsön magának, amennyi jól esik.
– Köszönöm – szólal meg végre a kései vendég és körülményesen a fotelba ereszkedik. Pillantása vissza-visszatér a két párnára. Illendőségből iszom egy kortyot és elmegyek, gondolja. Lecsavarja az üveg kupakját, önt egy ujjnyi rumot a pohárba. Köszönömöt dünnyög még egyszer és fölhajtja az italt. A tanítónő eddig a rózsákat rendezgette, nem nézett föl most mégis ő borzong meg, mintha az ő nyelőcsövén futott volna át a rum.
– Senkit sem várok, ne jöjjön zavarba – hadarja hirtelen.
– Köszönöm – mondja harmadszor Tóth Tamás.

Az ébresztőórán eltakarja egymást a két mutató. Tóth Tamás hátradől a fotelban és hallgat. Jobb kezével néha beletúr a hajába, máskor meg az állcsontja mentén simítja végig a borostákat. Csonka Hilda számára mindkét mozdulat a sajdulásig ismerős. Kényelmesebben helyezkedik el az ágy szélén, bár két térdét olykor erősen összeszorítja a pongyola alatt. Hunyorogva nézegeti a terítő rojtjait, s mintha álmából rezzenne föl, mikor a fiúból váratlanul ömleni kezd a szó.
– „Kerek szemekkel, gyerekszemekkel ámulni még, mint valaha”. Többre nem emlékszem. Nincs is benne a tankönyvekben, hiába kerestem. Csalás az egész.
– Tóth Árpád – vágna közbe a tanítónő, de Tóth Tamás nem hagyja kizökkenteni magát. Kabátja zsebéből egy színes fényképet hajít az asztalra, óvodás kisfiú a játszótéri hintán, s már folytatja is.
– Tóth Árpád! Tóth Árpád! Én adtam a nevét. Hilda néni miatt. Kerek a szeme, nem igaz? Kerek volt akkor is, amikor – itt szinte süvített a fiú hangja – levágtam a kötélről. Minden négyéves kisfiú szeme kikerekedik, ha fölakasztják, nem igaz? Néhány perc múlva mellé fektettem az anyját. Kamionsofőr vagyok, Hollandiából értem haza aznap estére. Nem gondoltam volna, hogy a padláson találom a családomat. A volt családomat. „Sohasem értettük meg egymást, bocsáss meg és éld a magad szabad életét”. Ennyit írt búcsúlevél gyanánt nekem a feleségem. „Józsikám, végre csak a Tiéd lehetek”. Ez egy másik cédulán volt, de ugyanabban a zsebében. Azóta sem tudom, hogy ki az a Józsi. Minek mindent tudni, nem igaz?
Durván, szinte vádlón pattognak a fiú szavai. Csonka Hilda feszes jéghártyát érez a saját arca helyén. Föláll, nehézkesen megkerüli az asztalt és az elfüggönyözött ablakhoz vonszolja magát. Tóth Tamás eközben tölt még egy kortyot, kiissza, csupán egy ciklámenszínű foltot lát a barna függöny előtt, fölpattan a fotelból, kabátját gombolja, szedelőzködik. A fénykép az asztalon marad.
– Ezért jöttél? – fordul vissza hirtelen a tanítónő, miközben már kapja is két tenyerét az arca elé, mert érzi, hogy reped a hártya, gördülnek lefelé a könnyek.
– Nem, nem, nem ezért, bocsánat – enyhül meg azonnal a fiú, és úgy áll ott, lehajtott fejjel a szoba közepén, akár egy kisgyerek. Észre sem veszik, hogy akaratlanul is tegeződni kezdenek.
– Tudod, ma vagyok huszonöt éves – mondja kissé szégyenlősen Tóth Tamás. – Azazhogy tegnap voltam – teszi hozzá, mert közben az órájára sandított.
Csonka Hilda még mindig a függöny előtt áll, behunyt szemel, rezzenetlen arccal. Eddig is tudta, miért lepi a testét hűvös verejték, s hogy honnan ismerősek a kései vendég mozdulatai, most azonban már félni kezd önmagától. – Miattad váltak el apámék, miattad kezdett inni az anyám – hallja és csodálkozik, mert a mondatok tartalmához gyűlölet illene, de a fiú hangja szinte becézővé szelídült. Nem ez a kölyök beszél így, gondolja Csonka Hilda, hanem az egyetlen férfi, aki szeretett. Fölnéz, látja, hogy a vendég távozni készül. Csak három lépés az asztal, csak három nagy korty és elfogy az üvegből a rum. Csak három másodperc még és szétnyílik a ciklámenszínű pongyola.

– Nem jövök többé – mondja hajnalban Tóth Tamás. – Vár a feleségem és a kisfiam – teszi hozzá alig hallhatóan. Büszkén gyalogol a buszmegálló felé, mint aki mindenért megfizetett.
Csonka Hilda minden este két személyre terít a vacsorához. Kinyitja a duplaágyat, két párnát, két paplant helyez a lepedőre. Kerek szemekkel nézi a mennyezetet.