Angyalok éneke

Karácsony első napja volt, s anyámat szaggató fejfájás kínozta. Ünnepre készültünk, és ez bizony nagy teher egy magafajta gondos háziasszony vállán: mindennek tökéletesnek kell lennie, különben…
Nagyjából négyéves lehettem, és nem értettem, mitől olyan ideges. Nekem nagyapa azt mondta, karácsonykor hallani lehet az angyalok énekét; és én el is képzeltem, ahogy ott üldögélünk a fa alatt, és hallgatjuk, mint egy igazi előadást. Mi csak a közönség vagyunk, akkor anyu ki előtt lámpalázas?
Hallottam, ahogy kulcs fordul a zárban, s már rohantam is az előszobába, ahol édesapám hidegtől kipirosodott arccal, erőlködve próbálta betuszkolni a túlméretezett – amúgy pompás – fenyőfát.
– Meg vagy Te őrülve, Józsi! – kiáltott anyám elfúló hangon – Minek ekkora… Nézd a szőnyeget!
Apró tűlevelek borították az előszobát, ahogy az ajtófélfa lehorzsolta őket az ágakról. Apám mély levegőt vett, s mielőtt válaszolt volna, becipelte zsákmányát a nagyszobába, újabb leveleket potyogtatva; melyek, mint egy ösvény kötötték össze a bejáratot a fánkkal. Finom gyantaillat lengte be a lakást, és aznap először éreztem: ünnep van.
Anyám idegesen rángatta elő a porszívót.
– Állj félre! – utasította apámat, aki zavarában olyan ügyetlenül lépett hátra, hogy pont rátaposott az egyik gondosan előkészített égősorra, mire annak pár gömbje éles csörömpöléssel darabjaira hullott.
– Nem igaz! – jajveszékelt anyám, apám pedig bűnbánóan próbálta átkarolni a vállát, de anyám félrelökte. – Menj most ki, jobb, ha én csinálom! – és már szippantotta is be az ösvényt, a szikrázó fényű üvegdarabokat… az ünnepemet.
Jobb ilyenkor odébb állni… – emlékeztettem magamat, és elvonultam az ebédlőbe, ahol az ajtó mellett egy régi zongora állt. Nagyapa mesélte, hogy régen anya játszott rajta, de ameddig én vissza tudok emlékezni, mindig érintetlenül állt, s csak én kopogtattam néha a billentyűket, ha anya nem volt otthon.
Apám bánatosan csoszogott ki a konyhába. Sisssz… Sisssz… – hallatszott a bágyadt ritmus, s én bal kezem összezárt ujjaival ugyanilyen ernyedten súroltam végig a mély hangokat. A porszívó csövében fájdalmasan sikoltottak fel az üvegdarabok, s én jobb kezemmel pengeélű hangokat parancsoltam elő a zongora másik feléről.
– Kifut a leves! – kiáltott apám, és abban a pillanatban én is meghallottam, ahogy az addig egyenletes rotyogás felgyorsul, valahogy így: szfffffff… ratatatataaaaa!!!! Ujjaimmal találomra szaladgáltam ide-oda a klaviatúrán, követve a ritmust. Rémes hangja volt! Aztán ajtócsapódás zaja érte fülemet, amit nem tudtam, hogy a huzatnak, vagy anyám ünnepi hangulatának tudhatok be. Nem először hallottam – az ilyesminek is megvan az üteme: Paff! Csitt! Paff! Csitt! Bal kezem váratlan hirtelenséggel zuhant alá a billentyűk mélységébe.
A hangok összevesztek; és én rémült bűvölettel láncolódtam a hangszerhez, melynek billentyűi alázatos szolga ujjaimat arra használták, hogy hangjukkal goromba sértéseket vágjanak egymás fejéhez:
Csatt!!! Szffff… Paff! Sissz! Ratatatataaaaaa…….
Anyám kikapcsolhatta a porszívót, és elzárhatta a leves alatt a gázt; mert immár ő is hallotta a zongorát. Olyan hirtelen, vad mozdulattal csapta le a fedelét, hogy alig bírtam elkapni onnan a kezeimet.
– Mi a fenét csinálsz? – ripakodott rám zaklatott-dühösen. – Szétszakad tőled a fejem!
Nagyon riadtan nézhettem, mert szinte azonnal erőt vett magán, és idegesen lüktető halántékát dörzsölgetve minden további szó nélkül kivonult a szobából.
Nem érhette föl ésszel, hogy karácsonyunk kakofóniája ettől még ugyanúgy fog harsogni a fejében, mert én csak kíséretet adtam egy eltorzult, tördelt ritmusú dallamhoz, mely ott nyikorgott szüleim minden mozdulatában. Annál jobban még sosem vágytam az angyalok énekére!

*

Karácsony este van… Harminckét éves vagyok, van férjem, három csodaszép gyermekem… A kandallóban barátságosan ropog a tűz, a fenyőágak halkan suhognak az apró angyalkezek érintésétől, szaloncukrok koppannak a földön csilingelő gyermekkacaj kíséretében. A régi zongora most már nálam lakik; újrahangolt billentyűin kezeim képzetten állnak rá a lágy crescendóra. A hangok kibékültek, lágyan hömpölyögve adnak aláfestést a karácsonyhoz. Milliárdnyi hang zengi ujjongva a lelkemben: Nagyapának volt igaza!