Anikor üzen az univerzum

Amikor üzen az univerzum…
Vasárnap lementem szigetbecsére, hogy körbefotózzam, – gyermekkorom egyik színterét – a falut ölelő tavat. Már tervezem vagy pár hete, abból az apropóból is, hogy születésnapomra megleptem magam egy drágább masinával, de aztán valahogy mindig maradtam, és maradt a fotózás is csak terv, és megette az egészet a fene, a napidepi.. meg a többi kifogás, hogy most éppen miért nem indulok ebben a szikrázó napsütésben, ami annyira vártam…
Szedd össze magad, menni kell valamerre, – mondogatom magamnak- .
Még ha sok kedvem nincs is de csak elindulok, döntsön a bkv, ha elérem a hévet, akkor megyek, ha nem, akkor … nem is tudom…
Elértem a vonatot, és végig tanakodtam magamban az utat, hogy akkor merre is indulja majd, ha leértem, hol szálljak le a helyi buszról, meg valahol valami kis csokitenerdzsit, meg vizet is kellene vennem, mert nem kis kirándulás lesz, ha nem indulok vissza a következő busszal mégis csak…
Végül a falu „végéig” mentem, az univerzális tájékozódási pontig, a borozóig. Leszálltam a buszról, de még mindig nem tudtam merre is induljak.
Vizet kell vennem… vizet kell vennem…
A borozó mögött a kis boltban veszek vizet, csokit, aztán majd látom merre.
Ásványvíz, sportszelet a kosárban, na de még valami, amit itt a bolt előtt megiszok… valami „rostos” valamit…talán…egy „szerencseüditő”, aminek a kupakjában üzenet van, itt jön szembe a hűtőben…pont jó lesz….
Lépek ki a boltból, letépem az ital kupakját, megiszom a levet, pattintanám vissza az üvegre a kupakot, hogy egybe dobjam a kukába, de előtte – jó kis játék egyébként –, megnézem mit üzentek az „égiek” a kupakkal, hát ezt:
Jobbra vagy balra?