Anyák

1917. november 27.
A Keletiben ültem. Nem messze tőlem négy gyászruhás asszony ült, ügyet sem vetve a körülöttük sétálókra. Egy darabig kíváncsian méregették egymást, végül egyikük megkérdezte:
– A fiaikat siratják?
Némán bólogattak mindhárman. – Maga is? – kérdezte egy másik.
– Igen – felelte fájdalmasan a kérdező. – Megmentette az Isten, csak hogy most elvehesse tőlem. Mikor Miskolcon éjjel ért el minket az árvíz, annyira rémült voltam, hogy ottfelejtettem a bölcsőben… mikor vissza akartam menni érte, már késő volt… a víz kivitte a házból, én pedig végignéztem. Elájultam, és mikor magamhoz tértem, hallottam sírni őt, és láttam, amint a kis kezeivel édesen kapkod felém… az árvíz, ami erős, úszni tudó férfiakat gázolt halálra, az én ártatlan kisfiamat partra tette a szomszéd utcában… – Szünetet tartott. – Huszonhét év telt el azóta. A fiam erős férfi lett… Aztán a második lembergi csatában átlőtték a mellkasát. Három hét múlva a karjaim között halt meg. A kisfiával és a feleségével azóta is siratjuk.
– Tizennyolc éves volt, jóvágású – vette át a szót a második. – Kék szeme volt, vidám, ártatlan gyermek. A főgimnáziumban volt nyolcadikos. Már zászlósként került Szerbiába. Rendszeresen írt nekem, így: „Szabács, Valjevo, Jagodina látta harcolni fiadat, jó anyám. Sok veszedelem közt megtartott az Isten.” Azután sokáig nem jött hír, de egyszer egy kis levélben annyit írt: „Koprijában csatornát ásunk.” Ő, akit a széltől is óvtam. Mikor aztán a mieink elfoglalták Szerbiát, ujjongott a lelkem: talán hazajön az én fiam is!… Nem jött… Egy hazakerült bajtársa mondta, hogy rongyos bakancsban, szétszakadt zubbonyban volt, amikor találkozott vele abban a hideg időben. A cipő szorítja a lábamat, ha az ő sebzett, fázó lábaira gondolok. Nem tudok enni, mert tudom, hogy ő is éhezik. Éjjelente felriadok álmomból; éget a párna, éget a takaró, mert ő talán kemény földön alszik, hó a párnája és a hideg szél a takarója… Nem egyszer álmodtam, hogy az út szélén feküdt a hóban, zubbonya tárva-nyitva, nevető kék szeme örökre lezárva, s felette egy csapat varjú keringett károgva… borzalom… -takarta el az arcát. Közben egy másik asszony is leült a szomszédos padra. Némán nézte őket, szemében volt egy kis irigység, ahogy hallgatta a beszélgetőket.
– Borzalom? Borzalom? Nem! A felásott sírok közt keresni a kedves fiút, az a borzalom… a kislányával játszott éppen, mikor jött a behívója. Búcsúzóul azt mondta: „Ha nem jöhetnék haza, ne hagyjon idegen földben nyugodni, édes jó anyám. A hazai földben nyugodtabb lesz az álmom.” Ravaruszkánál esett el az első rohamokban. Onnan jövök. Az a borzalom, az enyészet dúlta holtak közt keresni az egyetlen fiút… és sehol sem találni. Én vagyok a legboldogtalanabb, mert míg más anya a gyermeke sírjára borulhat, elhalmozhatja virággal, megöntözheti a könnyeivel, én a sírját sem találom. Folyton hallom, ahogy mondja: „A hazai földben nyugodtabb lesz az álmom…” és mégsem lehet nyugodtabb… a sírját sem találom.
– Szép, sudár, eleven fiú volt – mondta a negyedik, aki eddig a könnyeit törölgetve hallgatta a többieket. – Tizenhárom éves korában betegágyba kényszerült. A szívénél jött ki egy daganat. Híres sebész operálta, és megmondta, hogy legfeljebb két hónapig élhet… hogy menthetetlen. Mégsem halt meg. Három évig élt még, én pedig minden egyes nap végignéztem a kínjait, azt a rettenetes haláltusát. Tudják, milyen az, amikor az édesanya azt kéri az Istentől, hogy vegye magához azt, aki az életénél is fontosabb neki? Én imádkoztam ezért… abban a három évben összesen 1628 morfiuminjekciót kapott a kínjai enyhítésére. Naplót vezetett a szenvedéseiről. Három évig ki se mozdultam otthonról, minden gondolatom az én kisfiam volt… Egyszer azt mondta: „Édesanyám, vannak még lepkék, meg kismadarak? Istenem, de jó annak, aki még játszhat velük!” A másik fiam a háborúban van, de ha el kell esnie, csak azt a hosszú szenvedést ne érezze, amit az én kicsi fiam, és én is vele, de… óvja őrangyal… hisz ő is a fiam…
Egy darabig megint csend honolt, végül megszólalt az ötödik, a később érkezett asszony:
– Nekem soha nem volt gyermekem – mondta alig hallhatóan. A másik négy nő összenézett. Egyszerre hagyta el ajkukat a szánakozás szava.
– Szegény asszony… szegény asszony… milyen boldogtalan lehet…