Már fél kettő elmúlt és én még mindig a sürgősségin ülök. Reggel hétkor jöttem be, és azóta odáig jutottam, hogy kaptam egy infúziót. Hurrá. Ráadásul küldözgetnek össze-vissza, és nekem kell vinnem a hatkilós vas állványát, merthogy hirtelen nem találtak gurulósat. Köszi. Sokat segít azon, hogy gyakorlatilag menni nem bírok. Bár még mindig jobb, mint tegnap, amikor egész nap hánytam… Egyébként egy fájdalomcsillapítót legalább adhatnátok, hamár igazából nem kimondottan foglalkoztok velem. Jó, értem, fertőtlenítitek a CT-t, hajrá, csak én itt kicsit haldoklom. Vakbélgyulladás lesz, mostmár biztos vagyok benne. Még reggel se gondoltam, hogy tényleg az, de mostmár biztos. Tegnap meg még azt hittem, hogy terhes vagyok és még kicsit reméltem is hogy inkább vakbél, mert a vakbél az csak úgy van aztán begyullad, azt nem kell kimagyarázni. Nem is vakbél, hanem féregnyúlvány amúgy, appendix, csak azt tovább tart kimondani. Nagyon szuper, mehetek is a nőgyógyászatra. Minek? Fogalmam sincs, most mondták, hogy tudják, hogy vakbélgyulladás, pardon: appendicitis, de azért meg kell azt is nézni, merthogy ki kell zárni minden mást. Még sosem voltam nőgyógyásznál, nem most akartam elkezdeni… Bár igazából mindegy, amúgy se ártott volna már elmenni. Azta, milyen érdekes, semmi nőgyógyászati probléma, micsoda váratlan eredmény, mostmár végre megműtene valaki? Még visszavimegyünk anyához, aztán keresnek nekem valahol helyet, ahova beköltözhetek. Anya is itt ül reggel hét óta és nézi ahogy küldözgetnek engem ide-oda, de nem jöhet velem sehova, mert múlt hónapban betöltöttem a tizennyolcat. Pedig örülnék, ha jöhetne. De később se jöhet, mert látogatási tilalom van. Már a sürgősségire is csak úgy engedték be, hogy ismeri a portást aztán azért. De amint ideadja a táskámat a négynapi holmival, el is küldik.
A szülészeten nincs hely, pedig oda akartak vinni, merthogy ott azért mégiscsak közelebb vagyok az átlagéletkorhoz, de így maradt a traumatológia. Négyfős kórterembe küldtek, pont szemben az ápolók szobájával, biztos valami protekciós hely lehet, még tele sincsen. Egy néni van csak, ő nagyon kedves, de mondta hogy csak estig marad, vagy reggelig, attól függ, jön-e érte a fia. Hátha aztán egyedül maradok. Jön az aneszteziológus, felveszi az adataimat meg kérdezget mindenfélét, allergiát, korábbi műtéteket, de nekem egyik sincs. Kedves srác amúgy, nagyon örül nekem, hogy végre valakivel tegeződzhet mielőtt elaltatja. Azt mondja, hogy reggel hatkor jön majd a műtőorvos, aztán majd akkor visznek, addig pihenjek, elviszi az infúziót és kimegy. Ketten maradtunk a nénivel. Nagyon sajnál engem, látja rajtam, hogy rettentően fáj, és jól látja. Kérdezget, hogy hány éves vagyok, mit tanulok, ilyeneket, hogy elterelje a figyelmemet és igazából sikerül is neki. Aztán este nyolckor jön egy negyvenes pasas érte, összeszedi a cuccait és elviszi. Nem tudom, hogy engedték be, hiszen látogatási tilalom van. Mindegy biztos protekciós a néni. Tíz perc se telt el, de a pasas megint itt van, ezúttal néni nélkül, gondolom itt hagyott valamit. De nem hagyott itt semmit, nem is azért jött, hanem hozzám. Ő a műtőorvos, délután Szegeden műtött, de hamar végzett, úgyhogy eljött az anyjáért még este, és így, hogy egy szobába kerültem az anyjával, meg hogy ilyen kedves vagyok, ahogy azt menet közben a mama mesélte, visszajött, hogy még az este megműtsön, hátha akkor hamarabb szabadulok. Ennek valahol nagyon örülök, mert jó lesz rajta túlesni, de közben baromi ijesztő ez az egész. Visszajön az aneszteziológus haver, hozzám vág egy ilyen pöttyes köpenyszerű izét és mondja, hogy vetkőzzek, indulunk. Próbál szegény jóarc lenni, nyilván látja, hogy félek, mert egész úton úgy tol, mintha egy vidámparkban lennék, és egészen élvezném is az utat, ha nem tudnám, hova megyek. Haverom elmondja, hogy hogy lesz az egész, hogy ad majd ilyen maszkot rám, és majd elszámolok húszig, de már előtte elalszom, és hogy ne féljek, nem fogok felébredni közben, meg amúgy is csak fél óra a műtét, és hogy majd ha felébredek nagyon jó kedvem lesz. Adja is a maszkot, egy, de közben már jön a dokipasas, kettő, és bejódozza a hasamat, három, meg rak rá ilyen kereszteket. Négy. Na ez kifejezetten para. Öt. Mondták már napközben, hat, hogy ez ilyen laporoszkópos lesz, ne féljek, hét, mintha tudnám az mit jelent, nyolc, de volt időm utánanézni, kilenc, és azt jelenti, hogy nem vagdosnak félholdat az oldalamra, tíz, hanem három pontban lyuggatnak meg, tizenegy, és úgy műtenek ilyen csúcsszuper géppel. Tizenkettő. Nem is érzem, hogy álmosodnék, vagy ilyesmi. Tizenhárom. És mi van akkor, ha nem alszom el időben? Tizennégy. Mély levegő, tizenöt, mondták vagy százszor, hogy rutinműtét. Tizenhat. Rutinműtét. Tizen-
Elfelejtettem megköszönni a nővérnek, hogy felrakta a telefonomat töltőre. Én ugyanis nem értem el, és nem igazán tudtam felkelni. Lehet, hogy inkább ápolónak kéne neveznem, mert az úgy nem annyira szexista. Mondjuk még nem láttam itt csávót az orvosokon kívül. Bár ez az első napom, szóval ki tudja. Mennyi az idő? Hajnal kettő. Jézus. Oké, tényleg nem ébredtem fel közben. Anya írt, hogy hívjam fel, ha felébredek, de ilyenkor nem akarok telefonálni. Szomjas vagyok, úgyhogy fel akarok ülni, hogy előkotorjam a táskámból a vizespalackot, de nem tudok. Feltolni sem tudom magam. Nem működik a hasizmom, szóval minden bizonnyal ott van az a három lyuk, de annyi fájdalomcsillapító van bennem, hogy nem érzem. Meg akarom nézni, de félek, hogy nagyon rosszul néz ki. Kitakarom magam, minden tiszta jód. Fúj. Van egy kötés a köldökömön, egy bal oldalt, és egy egészen a medencém aljánál. És abból kiáll egy műanyag cső. Erről senki nem szólt. Megmozdítom, és alig érzek valamit – nyilván a fájdalomcsillapító – de a hasamban turkálok. Az milyen már. A cső egy tasakhoz vezet, ami az ágyam oldalán van, félig tele sárgás-véres löttyel. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel.
Két mentős hirtelen felkapcsolja a villanyt, és behoznak egy nénit – elég nagy robajjal. A mentősök szó nélkül kimennek, majd egy nővé- ápoló jön be egy űrlappal, meg egy tollal. Az ápoló kikérdezi a nénit, aki egyre csak mesélni akarja, mi történt vele, de most nem ez az érdekes, hanem hogy volt-e műtét, van-e allergia. Azután az ápoló nagy kedéllyel odajön hozzám, megörül, hogy ébren vagyok és közli velem, hogy feldobtam az estéjüket, mikor nem voltam egészen magamnál, merthogy mindenen vihogtam. Ez valóban rám vall. Azért remélem nem beszéltem hülyeségeket, mert az is rám vallna. Mondja, hogy anyukám üzeni, hogy hívjam fel, úgyhogy akkor mégiscsak felhívom, és nem beszélünk semmiről, mert nincs mit mondanom. Aztán mikor leteszem, a néni kezd el velem beszélgetni. Nekem már elmondhatja, hogy este ki akart menni a vécére és megbotlott a küszöbben, mert sötét volt és nem látta rendesen, meg amúgy is nehezen megy már, szóval megbotlott és elesett, de akkorát esett, hogy nagyon nagyot, és azóta nagyon fáj a lába, és nem bírt felkelni, és kiabált, hogy segítség, mert nagyon fájt a lába és jött a szomszéd, a Marcsi, aztán hívott mentőt. Ja, és ő Juliska, kilencvenöt éves. Itt félbe kell hagynia a történetet, mert rászólt az ápoló, hogy ugyan fogja már be az éjszaka közepén. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok inkább aludni.
Reggel hétkor ébresztenek a nővérek, meg jön a dokipasas is vizitelni. Vesznek tőlem vért, de alig találnak vénát, mert nekem sose találnak, meg adnak véralvadásgátlót, de az semmi a vénakereséshez képest. Aztán az ápolók kimennek, és csak a dokipasas marad ott, meg én. Gondolom azért jött, hogy elmondja mi volt, meg hogy megnézze, hogy vagyok, és jól gondolom, mert el is kezdi mondani, hogy kiszedte a féregnyúlványt, de még jó is, hogy este, mert már elfeketedett és picikét ki is fakadt, és a reggelt nem biztos, hogy megéltem volna, de mindegy így nincs semmi baj, kitakarította a hasüregemet, aztán adott fájdalomcsillapítót, de ha majd fáj, akkor szóljak és kapok még, és majd jövő kedden reggel nyolcra kell jönni varratszedésre, de már otthonról, mert innen péntek reggel mehetek, ha minden rendben lesz, de persze, hogy rendben lesz, csak ne tusoljak addig nagyon, meg ne is fürödjek, csak szivaccsal szabad körbemosni a kötéseket, nehogy leázzon, a cső meg azért van, hogy ne maradjon benn a genny, de majd az is ki lesz szedve nemsoká, ó, de jön is a reggeli, úgyhogy ő megy is. Nem igazán értem. Ha nem műt este, nem biztos, hogy megélem a reggelt. Ez mit jelent? Nagyon fájt, de nem annyira, hogy meghaljak. Vagy még jobban fájt volna? Vagy fájt is annyira? Lehet, hogy a halál annyira nem is fáj? De mit mondtak volna anyának? Hiszen nem mi jöttünk későn, mi már itt voltunk tegnap is reggel hétkor, és nem csináltak semmit estig. Akkor anyáék beperelnék a kórházat, és lehet, hogy nyernének, lehet, hogy nem, de a végén nem is érdekelné őket, mert én el lennék temetve. Szerintem hamvasztanának. De az is lehet, hogy a tárgyalás miatt nem lehetne addig elhamvasztani, és lefagyasztanának, hogy a bíróságon szemléltetni tudják, mi történt. De nem. Nem haltam meg. Szerencsém volt. Nem is, megmentettek. Minden nő csak azért szül most, hogy én ne férjek be a szülészetre, a dokipasas anyukája is azért jött a kórházba, hogy velem egy szobában legyen, és hogy a dokipasas tegnap hazavigye, és a dokipasas előző műtétje is azért volt rövidebb, hogy engem megmenthessen. Igen. Ez mind így volt.
Mi az, hogy üljek fel? Ja, itt a nővér a reggelivel. De hát én nem tudok felülni. Azt mondja, hogy márpedig ő nem segít, nem kényeztethet el, muszáj lesz nekem felülni. Valahogy megoldom, de nagyon fáj. Kezd kimenni a fájdalomcsillapító. Ez nem lesz így jó, kérek inkább egyet. Egész finom teát kaptunk, pedig azt hittem borzalmas lesz itt minden kaja, meg a virsli se annyira rossz, valószínűleg közeli rokona lehet annak, amit a gimiben adtak a menzán, amit le tudtunk pattogtatni a lépcsőn, de az íze nem rossz. Közben a nénit elviszik műteni, így egyedül maradok. Színháztörténet, drámaelmélet órám van nyolctól online, lehet, hogy becsatlakozom. Nem mintha annyira tudnék figyelni, vagy ébren tudnék maradni másfél órát, de szeretném, ha rákérdeznének, mi van velem. Az óra felénél már régen alszom, de azért szól a fülemben a Macbeth-elemzés. Óra vége előtt pár perccel ébredek fel arra, hogy beszélgetnek mellettem. Egy újabb néni jött, ezúttal a saját lábán egy nővér kíséretében, és elfoglalta dokipasas anyukájának a helyét. Mostmár majdnem teltház volt. Voltam én, a bal túlsó sarokban az ablak mellett, az új néni mellettem az ajtónál, a kilencvenöt éves Juliska, akit épp műtenek jobbfelől az ajtónál, velem srégan, és egy üres ágy a lábam iránt az ablaknál. Jóformán ebből állt a szoba, borzasztó szűk volt, az ágyak közé egy ember tudott beállni, de ő sem túl kényelmesen. Az ajtó mellett, a kilencvenötéves Juilskánál olyan szekrények voltak, mint anno a kollégiumban, de egyikünk se pakolt bele semmit, mert nem tudtunk mászkálni. Az új néninek is felvették az adatait, aztán otthagyták. Azt mondták, majd csak holnapután műtik, mert nagyon rizikós műtét, mert a néninek már mindene műtve volt, meg különben is nyolcvanakárhány, és holnapután jön az orvos, aki nem a dokipasas, hanem másik, most még Pesten van, ott is dolgozik, meg tanít. A néni nagyon csendes, nem igazán vesz rólam tudomást, aminek örülök, mert nincs kedvem hetedszerre is elmondani, hogy hívnak, hány éves vagyok, mit tanulok, meg mi a bajom.
Behoznak nekem egy nejlonszatyrot tele mindennel. Anya küldte, de ő maga nem jöhet be, csak ezt küldi, van benne még ruha, meg két ásványvíz, meg keksz, meg vagy három könyv: Jean Genet – Drámák, Bob Dylan – David Bowie – A life (ez Bowie életrajzi könyve), és a Macbeth, hátha kell órára. Meg küldött anya egy csomagot az ápolóknak is, hátha kedvesebbek lesznek (bár velem leginkább semmilyenek, másokkal bunkók), amiben van kávé meg csoki, meg ilyenek. Nem mert anya több kaját küldeni, mert nem tudta, mit szabad ennem. Viszont nagyon akart küldeni, mert ő is tudja, hogy válogatós vagyok, de úgy tűnik, nem baj, mert a reggeli se volt rossz. A nap különben elég unalmas, vagy olvasok, vagy telefonálok, merthogy mindenkit külön fel kell hívnom, hogy mi van velem. Meg szoktam a folyosón is mászkálni, mert mondta a dokipasas, hogy azt muszáj, minél többet. Délben hozzák az ebédet, ami elég korán van, én négykor szoktam ebédelni, meg jól is laktam a reggelivel, de úgysem túl bizalomgerjesztő, valami főzelék meg fasirt, de szörnyű szaga van. Vacsora előtt visszahozzák a kilencvenötéves Juliskát a műtőből, még alszik. A vacsora egy szelet kenyér meg két szelet parizer. Vacsora után megint kérek fájdalomcsillapítót, aztán elalszom.
Valami mocorgás ébreszt fel, mint kiderült hajnali fél három körül. A kilenvenötéves Juliska az, még az altató múló hatása alatt, próbálja a felkoncolt, begipszelt lábát levenni. Nagy nehezen sikerül neki, a lába nagyot puffan az ágyon, erre bejön egy ápoló, leszidja és visszarakja a lábát. A kilencvenötéves Juliska pisilni akart menni, még nem fogta fel, hogy műtétből ébred, azt sem tudja, hogy be van katéterezve. A nővér próbálja elmagyarázni, de a kilencvenötéves Juliska nem tudja, mi az a katéter, el sem tudja képzelni, meg különben is le van szedálva, csak azt tudja, hogy pisilnie kell, és ahhoz meg szükség van a lábára. Végül megegyeznek, hogy inkább bepisil, az ápoló pedig visszamegy a pultjához. Én is visszaalszom. Négy óra tájékán ismét mocorgásra ébredek, a kilencvenötéves Juliska nem értette meg a katéter koncepcióját, pisilni akar menni, teátrális jajgatások közepette lerángatja begipszelt lábát a földig. Az ápoló úgy jön be, hogy már eleve tudja, mi történt, mérgesen behívja a másik ápolót, merthogy ketten vannak, és a kilencvenötéves Juliska lába visszakerül a helyére, a láb tulajdonosának legnagyobb értetlenségére. Addig-addig magyarázzák a nővérek, addig-addig nem érti a beteg, míg az ápolók mérgükben lekötözik a kilencvenötéves Juliskát. Egyesével kötik az ágyhoz a két kezét, és a nem begipszelt lábát is, közben pedig az áldozat segítségért kiabál, olyan kétségeesetten, hogy az szívfacsaró. Jajgat, sír, fáj neki, szoros neki, be van zárva, le van kötve, segítség!
Engem gyerekkorom óta érdekel a pszichológia, csak nagyon sokáig nem tudtam róla. Vonzottak az elme betegségei, mindig is beszélgetni akartam egy sorozatgyilkossal, sőt kiskoromban egy időben én is sorozatgyilkos akartam lenni. Mostanra rájöttem, hogy nem az ölés érdekel, hanem az, hogy hogyan jut el egy ember odáig, hogy mi megy le az agyában. Mert az agy elképesztő dolgokra képes. Képes kitörölni rossz emlékeket, vagy megváltoztatni őket, képes akár a rossz emlékeket külön tárolni, egy másik személyiségben, képes felturbózni a testet, ha veszélyben van és képes arra, hogy a kilencvenötéves Juliskát egészen máshová vigye. Miután lekötözték, a kilencvenötéves Juliska pánikba esett. Egy jó óráig segítségért kiáltott kétségbeesetten, aztán látszólag lecsillapodott. Most pedig mintha más ember szólalna meg. Egy kislány. A szavak, amiket használ, a hangszín, a hanglejtés, minden. Egy kislány szól a kilencvenötéves Juliska testéből. Nem mindig értem, mit mond, pedig sokszor ismétli magát, hogy valami piros kulcsot keres, mert az nagyon fontos, meg hogy anyukája megveri, ha nem megy el a boltba lisztért, de nem tud, mert nem adott neki pénzt. Szinte levegővétel nélkül beszél, azt is elmondja, hogy ő Juliska, kilencéves. Kilenc. Dobogni kezd a szívem, szörnyű látni, ahogy Juliska elveszíti a kontrollt az agya felett. Folyamatosan beszél, egy pillanatra sem hallgat el, a mondatai nem koherensek, nem lehet pontosan kivenni, hol jár éppen, de piros kulcshoz vissza-visszatér. Azt mindenképp meg kell keresni. Azon gondolkodom, hogy biztos azt hiszi, hogy a piros kulcs majd kiszabadítja a kötözésből, de nem hiszem, hogy tudja, hogy le van kötözve. A kilencvenötéves testben rekedt kilencéves Juliska a világért sem találja a piros kulcsot, hiába kért meg mindenkit, hogy segítsen keresni.
Jön a reggeli vizit, Juliska pedig azóta is beszél. A dokipasas arról társalog az ápolókkal, hogy ilyen gyakran van, három napig mondják, aztán úgyis elfáradnak, és sokat alszanak. Hiszek nekik. Tudom, hogy három napig beszélni fog. De ha egyszer elfárad és elalszik, nem hiszem, hogy felébred többé. Minden ápolónak tele van vele a hócipője. Én ezt értem, hisz nekem sem túl pihentető, de azért nem kell vele durván bánni. Még durvábban, úgy értem. Bár ennyire se kellett volna. Mostmár mindegy, mert úgyse ismeri be a nővér, hogy nem jó ötlet volt. A mai viziten nem mondott semmi újat a dokipasas, csak hogy a laborban meg lett vizsgálva a kiszedett féregnyúlványom, és hogy nincs elfertőződve, úgyhogy nem lesz bajom. Meg a csőről beszélt még, hogy akkor szedik ki, amikor lesz székletem, nem tudom, miért, de elfogadom, hogy így van. Az új néni érkezése óta egy szót sem szólt, csak engedelmesen fekszik az ágyán. Szinte szokásból. Bár, amennyi műtétje volt, valóban szokás lehet. A kilencvenöt-kilencéves Juliska azóta is mondja a magáét, a piros kulcs azóta sincs meg, pedig megnézte már az ólban is meg a pataknál is.
Az ápolók délután váltanak műszakot. Most van egy csávó is, de ő inkább a bácsik oldalán mozog, nálunk egy kedves fiatal nővér van. Tényleg kedves, nemcsak az altató hatásán nevet, és Juliskákat sem kötöz le. Kicsit el is keseredik, mikor meglátja, hogy a kolléganő mit csinált az éjszaka a Juliskával. Sokszor jön ránézni, de nem tudja, mit csináljon, nincs hatásköre kiszabadítani a foglyul esett kislány-nénit, de nézni sem bírja, ahogy szenved. Úgy dönt, hogy felhívja a lányát – mármint Juliska lányát, hátha attól kitisztul az agya. Én is nagyon akarom, hogy kitisztuljon, szívem szakad már érte, de a lánya hangjától sem állhat meg a kulcskeresés fél percnél tovább. A nővér elmagyarázza az aggódó rokonnak, hogy a mama kicsit zavart, majd leteszi a telefont. Azt nem mondja el, hogy le van kötözve. Azt sem, hogy kilencéves. A nővér ebédet hoz nekem, majd újabb dolgot eszel ki, hátha az segíthet Juliska testének és agyának egyeztetésében. Megeteti és megitatja őt. Ettől Juliska hirtelen nyolcvanhatévet öregszik, és az árokpartról a kórházba kerül. Kitisztul. Nem hiszek a szememnek, de szerintem a kedves nővér sem. A kilencvenötéves Juliska higgadtan megkérdezi, hogy miért van lekötözve. A nővér remegő hanggal elmondja neki, amit a másik műszak mesélt, de mire a végére érne, Juliska újra kislány, a piros kulcs pedig újra el van veszve. A nővér keserédesen rámmosolyog, majd visszamegy doglozni. Nem tud segíteni. Rajta most nem lehet. Lehet, hogy később sem.
Hiába eszek rendesen, széklet csak nem akar lenni. Kérek a nővértől hashajtót, hátha az segít, hát segít is, de nem valami kellemes. Széklet az van végre, de ha ezt elmondom a nővérnek, akkor kitépi belőlem a csövet. De azért mégis el kell mondanom, különben a cső örökre bennem marad, én meg örökre a kórházban. Nagy nehezen ráveszem magam, de kesergek is egyet magamban rögtön, mert eddigre műszakot cseréltek, és a kötözős nővért találom a pultnál. Mit van mit tenni, közlöm vele, hogy kivehetjük a csövet, és már előre fáj is. A nővér felfektet az ágyamra, felhúzatja a pólómat és egy kisollót hoz. Levágja a cső végénél a varrást, majd mély levegővételekre utasít. Mikor kifújom az első levegőt, ránt egyet a csövön, ami borzalmasan fáj. Ő is meglepődik, mikor meglátja, hogy a csőnek csak jóformán a felét sikerült kihúzni, még egy rántásra van szükség. Mély leveőt veszek, és mikor kifújom, érzem ahogy a cső elhagyja a hasfalamat. Fáj, de egyben végtelenül fura érzés. Hirtelen megijedek, hogy újra kell varrni a sebet, mert azt ugyan végig nem nézem, de nem kell, csak összeragasztja és elmegy. Juliska egész végig a kulcsot keresi. Az új néni pedig fekszik.
Este tíz felé a túlpihentségtől kipattan a szemem, olvasni támad kedvem, így felkapcsolom a kislámpát magam mellett. Ahogy oldalra fordulok, látom, hogy az új néni szája habzik. Azonnal szólok az ápolónak, aki bosszankodva jön be. Felkapcsolja a villanyt, egy ronggyal letörli a néni száját, közben pedig lekezelően hozzám vágja, hogy persze, hogy habzik, hiszen haldoklik. Aztán kiordít a másik ápolónak, hogy ez is meg fog halni, aki visszaordít, hogy miért nem elég egy estére egy halott. Juliska eközben a piros kulcsot keresi a konyhakredenc alatt, de ott sincs. A néni időnként ráng egyet, de utána ismét kihabzik a szája, én pedig ismét szólok a nővérnek. A nővér közli velem, hogy tudja, hogy csak kislány vagyok, de szabály, hogy éjfélig akkor sem vihetik el innen, ha meghal, majd akkor jönnek érte, ha meg is lesz halva, meg éjfél is elmúlik. Ne nézzek oda. Megpróbálok elfordulni és aludni, de nem megy. Juliska is sokkal hangosabb, mint eddig, és az új néni is sokkal csendesebb. Eltelik fél óra, mikor bejön a nővér, és két fogasra akaszt egy lepedőt a néni ágya és az enyém közé, hogy ne lássam őt. Mintha ezzel meg lenne oldva. Juliska már a szomszéd kutyaólban is megnézte a kulcsot, de ott sincs. Érezni kezdek valamit. Nem azt a nyomasztó környezetet, mint eddig, ennél egy sokkal konkrétabb és sokkal erősebb valamit. Érzem, amit a néni. Fél. El van veszve. És ezt mind érzem. Nem tudom, mit csináljak, megint aludni próbálok, de a félelem egyre erősebb, a piros kulcs pedig egyre sürgősebb. Érzem, hogy a halál minden oldalról közelít.
A különféle drámajátékok sokkal több mindenre megtanítják az embert. Fejlesztik a szociális készségeket, én ezért is mentem dráma suliba, meg összekötnek a csapattal, meg jók a koncentrációnak is. Múltkor tanultunk egy tök érdekes játékot. Sétálni kellett a térben, kitölteni a termet egyenletesen, voltunk vagy tizen. A tanár járkált körbe és mindenki fülébe súgott egy színt. Sétáltunk tovább, és mindenkinek meg kellett találni a saját színébe tartozókat anélkül, hogy bárhogyan kommunikáltunk volna. Csak tekintettel és energiával kellett sugározni, hogy milyen színt kaptál. A másik, amit csináltunk hasonlóan érdekes volt. Két ember egymás mellé állt, körülbelül kartávolságban, csukott szemmel, és egyszerre kellett elindulni. Nem adhattunk hangot, nem láttuk egymást, csak sugározni tudtuk a szándékot a másik felé. Ez jut most is eszembe. A néni fél. A néni nyugtalan. Ha nyugalmat sugárzok felé, ha kedves vagyok, lehet, hogy ő is kitisztul. Remegni kezdek, ennyire erős a légkörben a rettegés és a halál. Próbálom magam lenyugtatni. Mély levegőt veszek, de nem segít. Semmi baj, néni, segítek, kitalálok valamit. Közben a piros kulcs, mint kiderült nincs a disznóperzselő mögött sem. Oké, mi van ha magamban beszélek hozzá? Szerintem, ha hangosan kimondom, nem hallaná. Jólvan, néni. Semmi baj. Vegyél mély levegőt. Várjunk, ugye nem baj, hogy tegezem? Biztos nem baj. Vegyél mély levegőt. Nincs semmi baj. Nem kell félned többé, nem vagy egyedül. Érzem, hogy fél, de már nem annyira. Nem tudok ennél többet, mondani, úgyhogy dúdolok neki, hátha megnyugtatja. Halkan dúdolok, másnak nem kell hallania, ez csak a néni dala. Mondjuk Juliska úgysem hallaná, mert el van foglalva a piros kulccsal, a nővérek meg Juliskától nehezen hallanak akármit, de mégis inkább visszafogom magam. Ez az övé. Nincs változás, de persze, hogy nincs, hiszen a néni be van zárva. El lett szigetelve azzal a lepedővel, amivel engem akartak védeni, és így nem tudok segíteni. Felkelek, és leveszem a lepedőt. Dúdolok tovább, ugyanolyan halkan. Érzem, hogy lassan megszűnik a levegőben a feszültség, a nyomasztó légkör valamelyest feloldódik. Meghalt. Mondani se kell, érzem. Szólok a nővérnek, de azt nem mondom el, honnan tudom. Ez nem az ő dolga. Fél tizenkettő lesz nemsoká, így a néninek még egy fél órát maradnia kell. De ez már nem a néni. Ez csak egy porhüvely. Épp olyan, mint az üres ágy a lábam iránt az ablaknál. Amilyen vékony volt a néni, még kinézetre sem tér el nagyon. Az ágyban sincs a piros kulcs.
Azt mondják borzasztó élmény, ha az ember mellett meghal valaki. Azt mondják, az ember önkéntelenül is magát hibáztatja, amiért nem mentette meg. Én nem érzem ezt. Én segítettem a néninek meghalni. Így volt a helyes. A borzasztó élmény az volt, amikor haldoklott. A halál felszabadító. A halál megnyugvás. A halál a napom fénypontja. Éjfélig hallgatom, miféle helyeken nincs piros kulcs, ki kinek adta, aki nem adta vissza, de állítása szerint nem is volt nála, de lényegtelen is, csak lenne már meg. Nulla óra nyolc perckor jön be két hullaszállító, átteszik a néninek látszó tárgyat egy guruló fémtálcára és kiviszik. Utána bejön a két nővér, leülnek a volt néni ágyára és leltározzák a holmiját. Mindent egyesével. A pénztárcájában a pénzt, ami gyanúsan sok egy kórházi látogatáshoz, a ruháit, a papírzsebkendőt, két üveg ásványvizet, egy olvasószemüveget, egy nyomógombos telefont, és egy keresztmedálos aranynyakláncot. Fel akarom ajánlani, hogy segítek, hiszen mégiscsak jobban ismerem őt a nővéreknél, de nem merem. Inkább úgy teszek, mint aki alszik. A nővérek panaszkodnak, hogy a túloldalon is meghalt egy bácsi, és hogy neki is mennyi cucca volt, meg most a néninek is. Közben a piros kulcs nem lett meg, nincs a fáskamrában sem, pedig nagyon fontos volna megtalálni.
Juliska egyébként a napok alatt nem lett halkabb, nem fáradt el, de hangosabb is csak akkor lett, amikor a drámai közeg megkívánta. Naponta háromszor-négyszer becsinált, így az ápolók megállás nélkül szidták, mert sok vele a baj. Beszél is, kakál is, foglalkozni kell vele. Nem jó az ilyen. A kedves nővért azóta sem láttam, pedig örülnék, ha ő jönne reggel, lenne kitől elköszönnöm. Olyan soknak tűnik most ez a pár nap, amit itt töltök. Pedig csak pár nap. És reggel mehetek.
Hét órakor érkezik az utolsó vizit, de a dokipasas nem jön. Valami dolga van, de amúgy is mit nézzen már rajtam, én már úgyis jól vagyok, majd varratszedésnél megnéz, ha akar. Vérvétel, véralvadásgátló, reggeli. A kedves nővér hozza a műanyag lekvárt reggel, és ennek nagyon örülök. Megeteti a kislány-néni Juliskát, de hiába, a piros kulcsot ő sem tudja előkeríteni. Pedig itt már csak az segíthet. Juliska lánya telefonál, a nővér felveszi, de nincs szíve odavinni a kilecvenötéves kislányhoz, inkább azt mondja, alszik a mama, de minden rendben, csak kicsit zavart. A kedves nővér csak kifelé menet realizálja, hogy én még mindig itt vagyok, hirtelen lefagy, visszafordul hozzám, majd sietve kimegy. Hallom, ahogy a papucsa sűrűn kopog a visszhangzó folyosón, fut a vizitelők után. Kerít egy orvost, és ketten jönnek vissza hozzám. Egy papírt is tart a kezében. A reggelizőasztalomra dobja. Rám mosolyog. Azt mondja, a zárójelentés, és az orvosnak mutogatja, hol kell aláírni, meg még a másik példányt is majd ugyanott. Az orvos kimegy, a nővér pedig arról magyaráz nekem, hogy ő már tegnapelőtt a műszakjában megírta a zárójelentést és mondta a kollégáknak, hogy ha kiszedik a csövet, akkor majd írassák alá és engedjenek haza. Azt is mondja, hogy nem is érti, mit keresek még itt, de neki csak jó, hiszen olyan mosolygós vagyok, mindig felderül ha lát. És akkor a nővér elköszön tőlem és hagy engem felöltözni. Én óvatosan felveszem a pulcsimat meg a nadrágomat, meg a cipőmet is, összecsomagolom a könyveimet, meg a töltőt, meg a kekszet, az ásványvizet itt hagyom. Veszem a kabátomat, amikor betolnak egy csendes nénit az én nénim helyére. Hogy merik? Oda nem kerülhet akárki! Ott csak olyan lehet, aki megment engem, vagy olyan, akit én mentek meg. De mindegy. Én már nem tartozom ide. Bár kifele menet megtalálnám a piros kulcsot és odaadhatnám Juliskának. De nem találom meg. Mert a piros kulcs nincs a szekrény alján sem. Juliska ott is megnézte. Elképesztő, hogy még mindig bírja mondani. Eltelt három nap, én azt hittem, el fog fáradni, de nem. Elszánt. Szerintem megtalálja. Elég nehéz a táskám, én pedig még gyenge vagyok. Telefonáltam anyának, ő jön értem kocsival, de be nem jöhet, szóval nekem kell ezt kicipelni. Lemegyek a lépcsőn, ott találok egy liftet, és megyek lefelé, amíg csak lehet. A földszinten vagyok, elindulok a folyosón találomra, balra, különböző ajtókon megyek keresztül, de fogalmam sincs, merre kellene mennem. Bolyongok a végtelen kórházépületben, míg kiszúrom a zöld ESCAPE táblát, amin a kis figura menekül. Követem a táblákat, egy piros ajtóhoz vezetnek. Az ajtó zárva van. Az ajtó mellett egy hajlított szög van a falban, fölötte egy felirat: KULCS. De a piros ajtó kulcsa nincs a szögre akasztva.
3 hozzászólás
Kedves Dorka!
Szinte szóhoz se jutok. Egy szuszra olvastam el az írásod és sok minden felmerült bennem.
“A különféle drámajátékok sokkal több mindenre megtanítják az embert. Fejlesztik a szociális készségeket, én ezért is mentem dráma suliba, meg összekötnek a csapattal, meg jók a koncentrációnak is. ” Igen, amíg játék, addig szuper,de a valóság az egészen más és ezt most volt “szerencséd” megélni. A nővérek helyzete se irigylésre méltó, folyamatos műszak, naponta találkoznak fájdalommal, halállal, közönnyel, csendes és balhés vagy csak egyszerűen nehéz és reménytelen beteggel. Te hála Istennek még fiatal vagy és a műtét se a nagy műtét kategóriába tartozott. Nagyon jó dolog, hogy ezzel a módszerrel lehet eltávolítani a beteg részt. Az előzetes vizsgálatokra és a gyógyszerekre való allergiára feltett kérdésekre is szükség van, mert gyógyszerallergia esetén sikeres műtét esetén is meghalhat a delikvens. Nagyon tetszett a dal, igen, jó, ha valaki a haldokló mellett tud lenni, talán érzi, hogy nincs egyedül és könnyebb neki elszakadni a földi léttől. A hosszúra nyúlt életnek is megvannak a maga hátrányai, hiszen a szervezet öregszik – beleértve az agyat is – és kit ez, kit az visz a sírba. Érthetetlen volt számomra, hogy a nővérnek kellett beszélnie a 95 éves néni lányával és nem a lánya érdeklődött az édesanyja felől. Ez esetben a nővérben – aki számára a néni idegen volt – lelhető volt több emberség. Az ápolónők között is van különbség, bizony minden az embereken múlik. Talán lehetett volna adni egy kulcsot az idős hölgynek mondván, hogy megvan a piros kulcs. Ki tudja? Nehéz bölcsnek lenni, más elgondolni valamit és ismét más, hogy az adott helyzetben ez miként működik.
Minden esetre tartalmas és tanulságos írás volt, amit érdeklődéssel olvastam.
Szeretettel: Rita 🙂
Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, tulajdonképpen ez kellett ahhoz, hogy valamelyest felnőjek. A néni kétlem, hogy reagált volna a kulcsra, semelyik érzéke nem látszott működni sajnos. A másik nénivel kapcsolatban van egy megbánás részemről, megfogadtam, hogy megjegyzem a nevét, és már nem emlékszem rá. Csak arra az érzésre, az ő utolsó légkörére emlékszem. Az viszont velem marad, azt a szeletet belőle megtartom. Köszönöm az értékelést, hozzászólást.
Kedves Dorka!
Szívesen. Nem baj, ha nem emlékszel a nevére, az a lényeg, hogy maga a történet megmaradt. Igazad lehet a kulccsal kapcsolatban, csak felmerült bennem, hogy meg lehetett volna próbálni, hátha? Több demens emberhez is volt “szerencsém” és általában nem “okoskodtam”, hanem meghagytam őket a “hitükben” épp azért, mert úgysem értették volna meg, hogy nem az a valóság, amit ők annak érzékelnek.
Szeretettel: Rita 🙂