Árad az Ipoly

Nem mostanában történt, amiről regélek, akkor 1966-ot mutatott a naptár. Március volt, a hideg gyorsan melegre váltott, olvadni kezdett a télen felgyülemlett hó. A közeli Tátra magas hegyeiből lezúduló víz egyre jobban közeledett a csendes folyó felé; a város mellett elhaladó részén mély medréből kilépve, veszéllyel fenyegette a kis települést.
Hiába a felkészülés, az előkészületek, a vízár csak jött, minden útjába akadt hordalékot, szennyet, kitépett fákat és ágakat, állatokat és bútorokat görgetve, magával sodorva, zúgva, megállíthatatlanul hömpölygött, félelmet keltve az emberekben.

Máskor a csendesen kanyargó, hazánk északi határfolyója mentén sétálva, a város természetkedvelő közönsége élvezettel csodálta a mély mederben folydogáló vizet, a benne úszkáló halakat. Az Ipoly-part bizonyos részeit a horgászok előszeretettel látogatták. A folyó mindkét partját dús növényzet szegélyezte, a fűzfák mélyen lenyúló ágait nyaldosta a víz. Az égerfák gyökerei a folyóban fürödtek. Mindkét parton rét húzódott, egyik oldalán Balassagyarmat, a túloldalon a városnak a Trianonban leszakadt szerves része, Tótgyarmat fekszik, amit most Szlovákgyarmatnak neveznek.

Télen-nyáron sokan szeretnek sétálni a vízparton, ahol mindig tiszta és friss a levegő, mert a szellő vagy a szél a port és füstöt mindig továbbsöpri a várostól. Mások a kutyáikat vezetik pórázon, vagy futtatják a fák árnyékában. Minden évszakban felüdülést jelent egy folyóparti séta: télen a befagyott folyó mentén, térdig gázolva a fehér hóban, csupasz fűzfák közelében, a táj szépségében gyönyörködünk, tavasszal a fűzfa barkája díszíti a tájat, és az ébredő természet köti le az oda látogatók figyelmét, nyáron a dús puha pázsiton, árnyas fák alatti séta, ősszel a nyarat búcsúztató természet nyugalma nyújt kellemes kikapcsolódást a rohanó világban.
Lakásunktól nem esik messze az Ipoly, ezért én is arra sétáltam kisgyermekeimmel a jó levegőn, a legkisebbet még babakocsiban tolva. A két idősebb testvér ott vizsgálódott a növények között, virágot szedtek, nézték a partról a folyóba ugráló békákat és úszkáló halakat, ismerkedtek a fűszálak közt élő bogarakkal.

Az Ipoly folyó általában sekély vize mélyen kanyargós medrében csendesen folydogált. Régebben minden nyáron kijelöltek fürdésre egy folyószakaszt, ahová sokan szívesen jártak családostól. Száraz időben, alacsony vízszintnél kisgyermekek ficánkoltak benne, a nagyobb lurkók mezítláb átgázoltak a túlpartra, előfordult, hogy a határfolyón átléptek a tilosba, „idegen ország” tiltott területére. Nem rossz szándékkal, talán csak véletlenül, de gyakran kellemetlenség támadt belőle, mivel a szolgálatot teljesítő határőrök éberen vigyázták a határfolyó mindkét oldalát.

Nem először fordult elő, hogy kiöntött a folyó, ezért most sem jött egészen váratlanul. Tavaszi hóolvadáskor a csendes folyócska sokszor hatalmas és veszélyes folyóvá változott, óriási gondot jelentve a folyóparti településeknek, és a város partközeli lakóinak. Nemcsak a hirtelen tavaszi hóolvadás, hanem a nagyobb esőzések alkalmával, nemcsak az árterületet lepte el, hanem a város Ipoly-part felőli városrészét is fenyegette az árvíz.
A tavaszi hóolvadáskor az Ipoly szinte menetrendszerűen kilépett medréből, elárasztva réteket, kerteket, partmenti utcákat, az óvárost, a folyóparton sorakozó épületek pincéit és udvarát megtöltötte a piszkos hordalék.
A város vezetősége fölkészülten várta az áradatot, most is időben mozgósította a megszokott szervezeteket: a helyi Határőrséget, Tűzoltóságot, a Polgári védelmi osztagokat, a város vezető embereit szakembereikkel, a tanácsapparátus szinte valamennyi dolgozóját, és minden épkézláb embert, akire számítani lehetett. Nagy készültség mellett rendben folytak a mentési munkálatok a folyóparton, az elöntött részeken. Jöttek-mentek a telefonok, nyüzsgött az egész ház, olyan volt, mint a megbolygatott hangyaboly, hasonlóan az elöntött vízparti részek, ahol egymás mellett serénykedtek a város lakói is.
Óránként kellett az Ipoly régi, láncokkal lezárt, határt jelölő, gyaloghídja melletti mércénél az áradás szintjét ellenőrizni, mivel a mostani, az eddigieknél is nagyobb, pusztító áradás tört a városra, olyan, hogy hiábavalónak bizonyult az ún. „nyúlgátakkal” való védekezés. A mentési munkálatok ellenére nemcsak a partmenti utcákat öntötte el, hanem feljött egészen a Révész Gábor utcáig, ahol az akkori bank épületének falát nyaldosta. Mi akkor az utcával szemközt, a Rákóczi út 41. számú épületben laktunk, az ablakból is látni lehetett a piszkos áradatot, a folyó káros tevékenységét, amely már a főutcát is fenyegette.
Megteltek a pincék, a partmenti, és a mélyebben fekvő utcák házaiba is beszivárgott a víz, óriási károkat okozva a lakosságnak. Hosszú idő telt bele, hogy a víz utánpótlása elapadjon, addig rengeteg munkát, gondot okozott nemcsak a városnak, de a folyópart mentén elterülő falvak lakosságának is.

Szerencsésnek mondható, hogy alig egy éve, tettrekész, rátermett ember került a város élére tanácselnökként, aki szívvel-lélekkel látta el feladatát, valóban mindent megtett a városért, amit lehetett azokban a nehéz időkben.
Most is, amint leapadt az ár, a legmagasabb fórumokon tett lépéseket annak érdekében, hogy szabályozzák a folyót, nehogy megismétlődjék a pusztítás. Mozgósította az apparátus szakembereit, fölkereste az országos szervek vezetőit, a parlamentben folyosóbeszélgetéseket, és különféle minisztériumokban tárgyalásokat kezdeményezett annak érdekében, hogy az Ipoly folyónak a várost érintő részét szabályozzák. Elképzelhető, mennyi utánjárást, tárgyalást, munkát igényelt annak véghezvitele, hiszen nemcsak a felettes hatóságokkal, hanem idegen állami szervekkel is egyeztetni kellett, ami később az országhatár kiigazítását is maga után vonta.

Nagy erőfeszítések árán sikerült megnyernie az illetékes fórumokat, és megkezdődtek az országhatár mindkét oldalán az Ipoly szabályozásának óriási munkálatai, a folyó medrének eltérítése úgy tervezve, hogy a város mentén messzebbre kerüljön a beépített résztől. Sikerült elérni, hogy a folyó már 1967 novemberében új medrébe terelve folytatta útját. Ezzel egy időben elkészült az új híd, és a közös csehszlovák-magyar határátkelő állomás épületegyüttese.
Az Ipoly szabályozásával a város területet nyert, amit aztán a nemzetközi tárgyalásokat követően máshol kárpótoltak, lévén az Ipoly határfolyó. Még jó, hogy a munkálatok szinte egy év alatt elkészültek, viszont a határ kiigazítása hosszú időbe telt, és csak nemrég’ történt meg a nemzetközi jóváhagyása.

A város lakói annak az embernek köszönhetik, hogy a folyó mellé épített gátak védik a várost az áradásoktól. Azonban megváltozott a csendes és békés Ipoly-part, mivel nemrég ott épült ki a várost elkerülő új út. Igaz, hogy ezzel a városközpontban lakók megszabadultak a nagy kamion- és egyéb nagy jármű-forgalomtól, azonban a folyó környéke, bája, már nem a régi. Amikor mostanában kimegyek a folyóhoz, a szabályos mérnöki munkával megépített korszerű útról nézve, nosztalgiával gondolok a környék elmúlt buja és természetes szépségére, de nem felejtem el, és lelki szemeim előtt megjelenik az a hatalmas, hömpölygő áradat, ami bennem, és mindenkiben félelmet keltett.