Aratás

Túlértékeltük a világban betöltött szerepünket. A teremtés koronáiként megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal létjogosultságot formáltunk a minket megillető első helyre. Tévedtünk.
Önelégült, egocentrikus elképzeléseinknek csak a „csillagos ég” szabhatott határt. Ebben viszont igazunk volt. De nem úgy, ahogy gondoltuk.

Mielőtt ez az idegen jel lett az azonosítóm, mindenki Godvin Tame néven ismert. A szüleim, azon kevés barátaim, akik megmaradtak mellettem a negyvenkét év során, a diákjaim, akiknek irodalmat tanítottam csendes kisvárosunk gimnáziumában.
Egyedülálló, enyhén hízásnak indult fehér középosztálybeli férfi. Az átlagos személyleíráshoz valószínűleg az én képemet csatolnák hozzá szemléltetésképp. Ha meghalok, nem hagyok túl nagy űrt magam után, és az emlékem rövid időn belül feledésbe merül.
A jelenlegi helyzetben ez a méltatlan érdektelenség az egész emberiséget érinti.
Annyira nem számít senki, mintha nem is lettünk volna. Csak mi hittük azt, hogy vagyunk valakik.
A mellkasomba égetett billog egyszerre hasonlít számra és írásra. Amennyire így fejjel lefelé lógva meg tudom figyelni szakadt ingem rojtjain keresztül, a szabálytalan ívű és a mérnöki pontosságú, izzóan fájdalmas vonalak kusza mintázata számomra ismeretlen nyelven íródott. Ha körülnézek látom, hogy sok ezer sorstársam testét is hasonló jelzés ékteleníti. Mint egy pecsét az árun. Vonalkód a terméken.
A vér lüktetve a fejembe száll, ami amúgy is hasogat az ütéstől, amit a begyűjtéskor szereztem. Szökni próbáltam a tárolóból, és az a hatalmas idegen úgy hajított be a többiek közé, mint egy nyamvadt kisnyulat.
Amikor az egész elkezdődött, a negyedik órám közepén járhattam a kortárs irodalom remekeiről szónokolva. Az első sorban, közvetlenül előttem egy pofátlan diák egyáltalán nem zavartatva magát a mobiljával játszott. Éppen rá akartam szólni, hogy tegye el azt a vackot, mert ha nem venné észre, órán van. Mielőtt azonban megfegyelmezhettem volna, a telefonja kijelzője kialudt és akkorát dördült a derűs nyárvégi égbolt, hogy az iskola falai megremegtek. A gyerekek a székeikről felugorva az ablakhoz rohantak és onnan bámultak kifelé, találgatva, hogy mi történhetett.
Egy reménytelen próbálkozással megpróbáltam a helyükre parancsolni őket, azután én is az ablakhoz léptem.
Az ég kékje teljes terjedelmében örvényleni kezdett. Olyan látvány volt, mint amikor egy teli vödör festéket kavargatnak.
Az egyik lány hangosan visítva felvetette az ötletet, hogy az udvarról jobban láthatjuk az egészet. Erre egymást lökdösve az ajtóhoz tódultak. Mit tehettem volna? Utánuk mentem.
Mire kiértünk, már tele volt az udvar izgatottan ordítozó diákokkal és tanárokkal.
A mellettem álló idős igazgatónő hasztalan nyomkodta élettelen telefonja gombjait.
Megkérdezte, hogy az enyém működik e? Előkotortam a zsebemből, de az is döglött volt.
A lihegve mellém érkező kövér gondnok szerint minden elektronika bekrepált, még az elemes fali órák is.
Azután csak álltunk tehetetlenül és néztük az ég hullámait, a mindent elsötétítő hatalmas gépek megjelenését. A végzetünket. Sorsunk beteljesedését.
Valójában semmi esélyünk sem volt. Hiába vártuk a mindenhatónak hitt hadsereg megjelenését. A csúcstechnikájú fegyverek bevetését. Süvítő vadászgépek mindent elsöprő támadását. A hős, minden eshetőségre felkészített katonáink védelmét.
Nem történt semmi.
A kőkorszakba süllyedtünk, megfosztva minden high-tech vívmányunktól.
Minden tönkrement.
Láttam, ahogy a harcias gondnok a kocsijához rohanva egy vadászpuskát vesz ki a csomagtartóból, harsány csatakiáltással az égre céloz, majd bután néz csütörtököt mondó fegyverére. Bátorságát veszítve az autójába ült, hogy elmeneküljön, de természetesen az sem működött.
Később, amikor az a lény akaratán kívül, vagy szándékosan a tudtomra adta a teljes igazságot, megértettem mennyire szánalmas volt minden próbálkozás.
Érkezésük pillanatában egyetlen világot rengető impulzussal leállítottak minden technológiát. Az áram nem keringett többé a földünket behálózó végtelen érrendszerében. Megszűnt a kommunikáció. Nem voltak adásokat megszakító rendkívüli híradások. Műholdjaink szárnyukat szegett madarakként hullottak alá, akárcsak minden úton lévő repülő.
Nukleáris robbanófejekkel ellátott rakéták pihentek ártalmatlanul a silóikban.
A mechanikus lőfegyverek is besültek.
Autók zárták el mozdulatlanná dermedve az utakat.
Ott voltunk, ahol évezredekkel ezelőtt elkezdtük. Védtelenül, maximum szúró-vágó és ütőfegyverekkel felszerelkezve.
Minden jármű ami bonyolultabb volt egy kerékpárnál leállt. És minden molotov-koktélnál összetettebb harceszköz gyerekjátékká változott.
Azután megkezdődött a betakarítás.
Nagyok voltak, sokan és elképesztő, felfoghatatlan technikai fölénnyel dolgoztak.
Mert nekik csak egy munka volt.
Metropolisz nagyságú torz hajóik olyan közel lebegtek egymáshoz, hogy az aljukból pásztázó sárgás fénycsóvákon kívül éjszakai sötétség borult a földre. Háztömbnyi leszállóegységek százezrei váltak le az anyahajók aljáról és elkezdték az emberek és az állatok begyűjtését.
Szisztematikusan, gyorsan és céltudatosan.
Vonósugaraik az élőkre voltak beállítva, könyörtelenül magukba szippantottak mindent és mindenkit. Minden rejtekhelyre behatoltak. Megtalálták a bujdosókat, megbénították és behúzták a félig élőnek és félig gépnek látszó, néhány méterrel a föld felett lebegő begyűjtő-egységekbe.
A zárakat és az ajtókat gond nélkül kinyitották, az odúk falát kibontották.
Igazából olyan gyorsan történt minden, hogy nem is nagyon volt időnk elrejtőzni.
Éppen hogy csak visszamenekültünk az iskola falai mögé, már éreztem is a zsibbadt bénultságot. A levegőbe emelkedve suhantunk a kinyíló ajtón át a sötét, idomtalan gépezet szájszerű nyílásába.
Odabent feloldódott a bénaság. Akkor próbáltam meg kimenekülni a záródó bejáraton.
A tíz-tizenegy méter magas lény mindkét fejét tükröződő sisakszerűség borította.
A négy karját takaró páncél lehetett akár a bőre is. Nem lehetett megállapítani. Hosszú, sok izületes ujjaival elkapta a lábamat és visszadobott a begyűjtött emberek tömegébe. Bevertem a fejem, de mielőtt elveszítettem az eszméletem, az érintésével átadott mindent, amit ő tudott. Taszítóan idegen lénye az elmémbe hatolt, mint egy parazita, azután jótékony homály borult rám. Öntudatommal együtt kihunyt a remény utolsó szikrája is.
Sikoltásokra és a bőrömet szabdaló fájdalomra tértem magamhoz. A lábaim szorosan összezárva tapadtak fölöttem egy köldökzsinórszerű, végtelen hosszúságú szalagra. Előttem, és mögöttem is emberek ezrei lógtak sorban a felfoghatatlan nagyságú csarnokban.
Körülöttem mindenhol, ameddig csak elláttam, minden irányban szállítószalagok ezrei vitték élő, lélegző terhüket. A levegő savanyúan szaglik a milliónyi rémült ember kipárolgásától. Közvetlenül előttem egy ázsiainak látszó nő sírva karattyolt érthetetlen, dallamos nyelvén.
Nagy nehezen mögém néztem, ahol egy nagydarab, törzsi díszekbe öltözött fekete férfi meresztette rám sötét, hegekkel csúfított arcából kivilágító szemeit.
Egy lüktető, hártyavékony fal kör alakú nyílásán megérkeztünk a következő fázisba.
Élő, áttetsző alagútban haladunk, már csak a saját soromat látom. A falakat borító csövekben nyálkás folyadék cirkulál. Ízelt, nedvesen csillogó karok nyúlnak felénk.
A fogaim vibrálnak a koponyámban. Az egyik kar körbejárja felfüggesztett testemet és a belőle áramló láthatatlan rezgés atomjaira bontja a ruháimat.
Csupaszon haladunk tovább. Az ázsiai nő testét halk zokogás rázza.
Tudom, amit a lény tud. Émelyítő gondolatainak képei bevillannak az agyamba, ami alig tud megbirkózni az információkkal.
Szülőbolygójuk mérete a mi napunknak a többszöröse. Populációjukra nem is létezik szám. Ha le lehetne fordítani fajuk nevét emberi nyelvre, valahol a világegyetem korlátlan urai és Isten között lennének.
Olyan régóta léteznek, hogy már szinte ők sem tudják beazonosítani eredetüket.
Mindig is voltak, vannak és lesznek. Földünk létének röpke ideje csak egy másodperc ezredrésze az ő történelmükhöz képest. Tudásuk végtelen és emberi ésszel felfoghatatlan. Akárcsak életkoruk. A halál számukra elvont fogalom. Már nagyon rég megtanulták leküzdeni.
Világuk felépítése olyan összetett és bonyolult, hogy a fejfájásom egyre erősödik. Csak ember vagyok, túl kicsi a kapacitásom.
Ellentétben azzal, amit először hittem: egyáltalán nem gonoszak. Egész egyszerűen annyival fejlettebbek nálunk, hogy hidegen hagyja őket a sorsunk.
És minden okuk meg van rá, hogy jogot formáljanak ránk. Szomorú tény, de ez az igazság.
Nélkülük nem is léteznénk.
Mielőtt szétrobbanna fejem, szünetet kapok a bevillanó képekből.
Az előttem himbálódzó megjelölt meztelen testek látványa a koncentrációs táborok szörnyűségeit juttatja eszembe. Mindvégig abban a tévképzetben éltünk, hogy mi vagyunk a felsőbbrendű uralkodó faj. Uraljuk sorsunkat, és másokét is. Kényünk-kedvünk szerint gazdálkodunk az alánk rendelt világon. Miénk az egész, azt tesszünk vele, amit akarunk, hogy kielégítse mohó igényeinket.
Elszálltunk önnön nagyságunktól.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Albérlők voltunk csupán.
A biomechanikus folyosón következő újabb ajtón keresztül az eljárás következő szakaszába érkezünk.

A falakból féregszerű szelvényezett csövek ásítanak felénk. Szürkés-zöld nehéz gáz borítja be a bőröm. Ragacsosan megtapad rajtam és pezsegve, fájdalmasan lemar rólam minden szőrt. Leoldja ritkuló tincseimet a fejemről.
Üvöltenék, de fuldoklom és köhögök az átható bűztől, ami mélyen az orromba és a számba hatol. Előttem a nő elájul és ernyedten tűri a megpróbáltatásokat. A fekete afrikai dühösen, öklendezve halandzsázik mögöttem.
Kínok között készítenek elő feldolgozásra alkalmasnak.
Szenvedésem elhalványul az agyamba robbanó idegen emlékek gyötrelmétől.
Magam előtt látom teremtőink sisak nélküli arcait. Ormótlan fejükön elöl, hátul elhelyezkedő összetett, opálosan fénytelen rovarszemeiket, körkörös, többsoros cápafogaikat. Mindenre hasonlítanak és semmire sem. Mint egy evolúciós rémálom szürreális kavalkádja.
Mintha egybegyúrták volna a fajok változatosságát.
De nem ők a keverékek, hanem ők az alap, amiből kiragadtak részleteket a saját igényeiknek megfelelően.
Megteremtették a létükhöz és az ízlésükhöz szükséges ellátmányt.
Tudom, amit ők tudnak.
Egyek vagyunk a sokból. Önfenntartó, univerzális éléskamra. Mindig is ez volt a létünk célja és értelme. Ezért szórták ide az élet magvait. Ezért fejlődtünk értelmes lényekké, hogy gondozzuk a kertet. És most beérett a termés. Megkezdődött az aratás.
Támadóink nem katonák, vagy hódítók. Egyszerű munkások, akik a szezon végén betakarítják munkájuk gyümölcsét.
Az ő időszámításukban a földünk élettartama, tavasztól nyár végéig tart.
Néha-néha feltűnés nélkül meglátogattak minket, ha kellett igazítottak egy kicsit sorsunk alakulásán. Észrevétlenül inspiráltak minket a fejlődésben. Visszafogtak, ha már az önpusztítás útjára léptünk. A jó gazdák.
Mindenestől az ő munkájuk vagyunk, ezért joguk van hozzánk. Elégedettek a népességgel.
A kultúránk egy nagy terv része, ami most beteljesült.
A távolból figyelték jelentéktelen kis ügyeinket. A tenyészet alakulását. Amit mi a fejlettségünk netovábbjának hittünk, az számunkra olyan volt, mint nekünk a baromfiudvar szemétdombján uralkodó kakas ostoba önteltsége.
De amíg teszi a dolgát, csináljon csak amit akar, kit érdekel. A végén a fazékba kerül.
Ahogy jött, olyan hirtelen vissza is húzódik az idegen elme hatása, magamra hagyva, meztelenül, megkopasztva mindentől, kívülről, belülről.

Sokkos állapotban próbálok megbirkózni a tudásommal.
Többmilliárd embertársam és az én életem valóságával. Ez nem lehet. Hiába győzködöm magam. A tények ellenem beszélnek. Lejárt az időnk. Az előző generációk örülhetnek, hogy amilyen hitben éltek és haltak már az övék marad. Mi nem vagyunk ilyen szerencsések.
Mindig válaszokra vártam és most megkaptam. Késő visszakozni.
Feneketlen apátiába süllyedve, az őrülethez közeli állapotban, magamban hajtogatva kétségbeesett mantrámat (nem lehet, nem lehet), érkezünk meg a következő állomásra.
Tudom, hogy mi következik. Csípős fertőtlenítő permete folyik fájó pórusaimra. Sterillé tisztítva haladunk tovább a futószalagon.
Megfosztva emberi méltóságomtól, ami csalóka illúzióként végigkísérte jelentéktelen életemet. Előttem az ázsiai nő magához tér, és mintha rémálomból ébredne megint sikoltozni kezd.
Megnyugtató szavakat suttogok neki, még akkor is, ha tudom, hogy nem érti.
Elmondom neki, hogy tartson ki. Mindjárt vége. Én már tudom, amit ő még nem. .
Fáradt agyam ellen újabb támadást intéz az idegen elméjének kivetülése.
Teremtőink számtalan bolygót népesítettek be ugyanezzel a céllal. Akadály nélkül utaznak a térben. Kapukat nyitnak meg a világegyetem síkjai között. Játszva megtalálják az alkalmas termőföldet. Több ezer, a miénkhez hasonló égitesten gazdálkodnak és termelnek.
Ezernyi változatban lévő értelmes életformát alkotva. Éppen annyi intelligenciát plántálva beléjük, hogy el tudják látni a feladatukat. Úgy, ahogy nálunk.
És amikor eljön az idő, felhasználnak mindent, a vizet, a növényzetet, az állatvilágot. Nincs kivétel.
Amikor végeznek a munkával hazatérnek, de előtte még újra indítják a termelést.
A megtisztult bolygón megint bevetnek és hagyják, hogy beinduljon a körforgás. Újra és újra.
Népességüknek szüksége van a táplálékra. És ők nagy tételekben számolnak.
Kiábrándító a tudat, hogy a tápláléklánc tetejéről az aljára kerültünk.
Egykor élő, érző, személyiséggel kibélelt testünk maradványai egy kozmikus étterem ízletes előételeként végzik.
Ennyik vagyunk. Ezért lettünk.
Az utolsó szakaszba érkezik a futószalag. Hallom magam előtt az üvöltéseket, és ahogy hirtelen abbamaradnak. A zsigerelés és a csontozás után a húst hengeres tartályokba sűrítik és a raktérbe szállítják a többi nyersanyaggal együtt.
A csontokat bedarálják és azt is felhasználják, mint mindent. Semmit sem dobnak ki.
Nincs pazarlás, az idők kezdete óta tökéletesített eljárásban nem létezik hiba.
Utána a jól végzett munka örömével visszatérnek a bolygójukra és élik tovább végtelen életüket.
Nem akarok odanézni, de ellenállhatatlan a kényszer. Megfogadom magamban, hogy nem fogok szűkölő, üvöltő állatként elpusztulni, mint az előttem lévők. A sor lassan, de biztosan halad.
Sohasem voltam egy hívő típus, nem foglalkoztatott igazán a kérdés.
Ahogy közeledem a végéhez, felmerül bennem egy gondolat. Mindezidáig szörnyű tévedésben voltunk. Az egész világképünk rossz szemszögből volt nézve.
Akár most is tévedhetek a befejezésben. Talán nem ez a vége. Talán van valami ezen az anyagi léten kívül is. Egy másik dimenzió. Létezik-e mennyország egy elfogyasztott ételnek?
Az érzések célzatosan lettek teremtve belénk, hogy hatékonyabban végezzük a feladatunkat?
A remények csak az életbenmaradást segítik?
Hogy kihúzzuk valahogy a halálig, hátha lesz valami utána?
Lehet, hogy van valami, amiről szuperintelligens teremtőink sem tudnak?
Talán. Ha erre a lehetetlennek tűnő fordulatra meg volt az esély, akkor arra is meg van, hogy nem ez a befejezés.
Konokul kapaszkodok ebbe a gondolatba, miközben látom, hogy előttem a nőbe belehasítanak a karmos daraboló-gép vértől csillogó karjai.
Ezt az utolsó halvány reményt még a teremtőim sem vehetik el tőlem. Legyen hát, csak egy módon tudhatom meg, És mosolyogva várom, hogy sorra kerüljek.