Az 57. karácsonyom gondolatai

Eljött, megint eltelt egy év és a csoda nem történt meg. Nem lettem vallásos. Pedig szeretnék. Szeretnék hinni, szeretnék olyan boldog áhítattal meredni a bibliára, a szent keresztre, mint azok az emberek, akik nap, mint nap megsértik a biblia tanításait. Szeretnék álszent, képmutató lenni, mert társadalmunkban ez a boldogság ára. Naponta foglalkoztat ez a kérdés, figyelem az embereket, a közeli és távoli környezetemet, a szombaton templomba indulók népes, – látszólag boldog – csoportját. Az egész heti, csalásban, lopásban, hazugságban élők népes táborát, akik istentől várják a feloldozást. Minden héten.
Figyelem a vádlottat, aki a Szent Bibliára tesz esküt, de figyelem az államfőt is, aki ugyanezt teszi. Nem értem, ekkora úr lenne a hit? Párszor elolvastam a bibliát – több verzióban -, mert választ vártam a kérdéseimre, de minden csak zavarosabb lett. Számomra több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Nem akarok, hitetlen létemre vallási vitákba bonyolódni, sem meggyőzni vagy lebeszélni akárkit is. Ne értsetek félre. Ilyenkor karácsony táján mindig emlékezem. Emlékezem 1956-ra, amikor nagypapával álltunk a kőrúton és néztük az orosz tankokat, emlékezem az első óvodára, ahol németül kellett jóreggelt kívánni… De emlékezem az Élmunkás téri templomra is, ahol szépen kellett térdepelni egy oltár előtt.
Hogy miért? Mert mondták. Mondták azt is, ha csöndbe leszünk, és szépen figyeljük az oltárt, megjelenik a Jézuska. Nekem sosem jelent meg. Csalódtam. Az oltáron volt középen egy pici ajtóra emlékeztető, aranyozott díszítés. Ott kellett volna a Jézuskának megjelenni. Egy négyéves gyermek számára ez nagy csalódás. Nagymama gyakran hordott oda, nem bántam, bíztam benne, hogy egyszer majd elcsípjük. Kicsit megenyhültem, amikor megtudtam, hogy ugyanez a Jézuska hozza az ajándékokat karácsonykor, igaz ugyan, hogy sosem azt, amit szerettem volna, de hát akkor is kaptam valamit és egy gyermeknek az a fontos.
Szüleim párttagok voltak és akkoriban a párt nem támogatta a vallási oktatást. Megtiltottak, hogy nagyanyámmal elmenjünk a templomba. Azért én elmentem, lopva, hogy senki észre ne vegyen. Belopództam, megnéztem azt, az aranyozott kis ajtót, ahol a kis Jézusnak kellett volna megjelennie. Sosem találkoztunk. A karácsony – számomra – mint gyermeknek, egy igazi tortúra volt. Már napokkal előtte a készülődés, a karácsonyfa vásárlása, a díszítés. Nem szerettem. Szerettem volna az ajándékokat csak úgy, spontán megkapni, de hát mindennek ára volt. Irány a Lehel piac, sorban állás halért, amit a mai napig nem eszem.
Utazás nagymamához, mert tüzelőt kellett fölhordani a pincéből. Nálunk szokás volt, hogy karácsonyeste az egész család összejött, és az ünnepi vacsora elfogyasztása után, közösen bontottuk föl az ajándékokat. Azért volt ez számomra egy kínzás. A vacsora általában hétkor volt, de az ajándékok már délután négykor bekerültek a fa alá. A csomagok méretéből, súlyából próbáltam kitalálni a tartalmukat. Különböző körmönfont kérdéseket tettem fel a család tagjainak, akik persze mindenféle félrevezető választ adtak. Kétségbe voltam esve! Az ajándék ott volt – egy karnyújtásnyira -, mégis milyen távol. Még legalább háromórányira. Mindig azt mondták, hogy meg kell várni a Jézuskát, aki hét előtt nem ér ide.
Már nem szerettem, a templomban is hiába térdeltem és tettem a szám elé a mutató ujjamat. Nem jött. Karácsonykor sem sikerült elcsípni. Az egész vacsora egy tortúra volt. Noszogattam a családot, hogy gyorsabban egyenek, de nekem is mindent meg kellett ennem, mert a Jézuska csak akkor jön, ha üres a tányér. Zabáltam a rosszullétig és már nagyon nem szerettem a Jézuskát.
Vacsora végeztével, kiküldtek a konyhába vízért, akkor meghallottam a várva-várt csilingelést, a biztos jelet, hogy a Jézuska megérkezett. Visítva rohantam be, téptem fel a másik szoba ajtaját, hogy végre szemtől-szembe láthassam életem megkeserítőjét – a Jézuskát.
Megszökött, elinalt. A család meghatottan állta körül a karácsonyfát, én araszoltam a legnagyobb kupac ajándék felé, amikor nagymama szigorú hangja felcsattant.
– Álj! – Megdermedtem: mi jöhet még? Tragédia. Énekelni kellett. A „Menyből az angyal”-t. Vicsorogtam. Aztán még a „Kis karácsony”-t. Hörögtem. Aztán végre hozzáfértem az ajándékokhoz!

A család nem is sejtette, hogy ez a karácsonyi, meghitt ünnep milyen negatív, mondhatni antiszociális érzelmeket váltott ki belőlem. Mert hát ugye, volt egy Jézuska, aki nem volt, ebből számomra később Jézus lett, mert hát mind a ketten felcseperedtünk. Ha az ajándékokat a Jézuska hozta, akkor anyáméktól megint nem kaptam semmit. Vegyes érzelmek a szülőkkel szemben. Mindig azt tanultam, hogy a Karácsony a béke és a szeretet ünnepe, amikor sosem kaptam ki, amikor az egész világon béke volt, és mindenki szeretettel gondolt embertársaira. Hogy én mit gondoltam a Jézuskáról, azt nem részletezem.
Pár évvel később a káosz csak nőt bennem. Felfogtam, hogy Jézust keresztre feszítették. Persze aki nem jelenik meg a térdeplő kisgyerek előtt és Karácsonykor is megszökik, az meg is érdemli – gondoltam. De hát a barlangból is megszökött.
Sokáig, évekig nem foglalkoztam a Jézuskával, Jézussal.
*
Egyik Karácsony múlt a másik után. Már nem kellett énekelni, már nem volt kiscsengő, és a családi vacsora sem tűnt olyan tortúrának. A Karácsonyi ajándékok is változtak, egyre több ruhanemű került közéjük és egyre kevesebb játék. Már elvesztette a vallási értelmét is, legalábbis számomra.
Manapság már inkább az jut eszembe, kikkel nem tudom együtt tölteni a karácsonyt. Soha többet. Az évek során egyre több családtag tűnt el, egyre több baráttól kellet megválni. Mondhatnám, magához szólította őket az Úr. Önző! Nekem itt a földön nagyobb szükségem lenne rájuk!
De ez az élet rendje, és rendnek mindig lenni kell. Megtanultam tisztelni az élőket, és szeretettel emlékezni a halottakra. Azért a „Jézuskát”, sosem fogom megbocsátani!