A gyerekkor a rácsodálkozások időszaka. Minden olyan dolog, hely, érdekes személy, látvány, gondolat, ami újként megérinthet, csodálattal tölt el. Némelyik ismétlődik, mások csak néha, és hát olyan is akad, amely megmarad egyszeri élménynek. Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig akadt benne olyasmi, amire rácsodálkozhattam.
Egyik ilyen, nem is ritka, csodálkozásra okot adó helyzet volt az, amikor gyerekként, szomszédunkkal, Jóska bácsival találkozhattam össze. Akkor járhatott a húszas éveinek a végén, és hát vak volt. Amennyire megtudhattam tőle, apjától, ismerőseinktől, ő bizony a háborút követő időszak áldozata volt. Mivel környékünkön vagy fél évig heves harcok dúltak, elmondhatatlan mennyiségű robbanóanyag maradt szanaszét az erdőkben, és a művelhető földeken is. Az aknamentesítésben, ahogy akkor mondták, többen is részt vettek, köztük Jóska bácsi is. Össze is gyűjtöttek nagyon sok lőszert, aknát, különféle gránátokat, gyutacsokat. Állítólag az egyik, formája miatt csak kukoricagránátnak nevezett robbanóanyagból sikeresen kiszerelte a gyutacsot, ám az valami rossz mozdulatra, vagy érintésre felrobbant, és a két szeme bánta. Az egyiknek a helyén csak egy gödör volt, összenőtt szemhéjakkal, a másik szeme ugyan épnek látszott, de aki közelről jól megnézte, szemgolyójában láthatott több, apró, szürke árnyékot. Ezek voltak azok a fémszilánkok, amelyek a gyutacs felrobbanása miatt vágódtak a szemeibe. Azt sem titkolta Jóska bácsi, hogy az orvosok csak azzal tudták biztatni, hogy több, rizikós műtét után is csak annyi változást remélhetnének, hogy érzékelné, nappal van-e, vagy éjszaka, látni sohasem fog. Ezt kellett fölfogni neki, megérteni, és elfogadni.
Jóska bácsi aztán az eltelt évek alatt elfogadta, hogy vakon kell immár élnie, és igyekezett alkalmazkodni a körülményekhez. Rácsodálkozásaim okai pedig éppen azok voltak, hogy mennyire sikerült, pedig sokszorosan nehéz volt neki. A fizikailag, és lelkileg is viszonylag ép felnőtteknek akkoriban cudar időszakon kellett átvergődniük. Az ötvenes évek elején jártunk! A puszta, ahol laktunk, egy csomó szegény ember lakóhelye volt. Bár addigra már minden ott élő család kapott földet, művelhette, a többség tartott háziállatot is, de az 5-7 aranykoronás földekben a jó termés megmaradt a remény szintjén. Ami tűrhetően megtermett a homokos talajban: a dohány, és ha trágyát is kapott eleget a föld, a krumpli, a kukorica, a rozs, a zab, a mák meg a különféle zöldtakarmányok, főleg a bíborhere, és a muhar. Szóval ilyen körülményekhez kellett alkalmazkodniuk a puszta lakóinak. A kötelező beszolgáltatás, meg az engedéllyel vágható disznó csak hab volt a szegénység tortáján. Jóska bácsi is járt a mezőre a többiekkel, ha eljött a kukorica kapálásának ideje. Vitte a kapáját a vállán, éppen úgy, mint más. Ha sikerült kapálás előtt lókapával (mókolóval) a sorközöket gyomtalanítani, könnyebb volt a kapásoknak azt a csak bő 20 centis csíkot kapálni, ha nem, akkor bizony a sorközt is (a parasztját) kapálni kellett.
Amikor először láttam, hogy Jóska bácsi a sor elején lehajol, a kezével kitapogatja a sort, beméri a kukoricatöveket, és nagy biztonsággal kapálni kezd, nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ő meg csak kapált, szorgalmasan. Le-lehajolt, a kezével megnézte hol van a kukorica, aztán sitty-sutty, irtotta a gazt a sorból. Aki végignézte a sorokat ebédidőben, meg tudta mondani, melyik volt az övé!
Mert ugyan lassabban haladt a kapálással, mint a többiek, de az általa kapált sorokban nem maradt el élő gaz, amit „csősz”-nek becéztek, és nem vágott ki talán egyetlen kukoricát sem. Ám azok, akik jobban igyekeztek, bizony, hagytak csőszt, és néha kikapálták a kukoricát is. Néha tartott a többi dohányossal egyetemben cigarettaszünetet, igaz, ő csak a cigaretta sodrásának idejére, mert aztán kapálás közben szívta! Persze, igazi, finánc nem látta szűz kapadohányt szívtak a pusztaiak. Ha már megtermett, hát leszedték, fölfűzték, szárították, simították, aztán leadták, kivéve, amit megmentettek maguknak a termésből! Józsi bácsi is részt vett minden műveletben, volt dohánya, maga szelte finomra, és fináncláb-mentesre, rakta a dóznijába, és ha eljött az ideje, hát sodort magának egyet! Már az is egy művészet volt, ahogy a cigarettát megsodorta. Fém dózniját felnyitotta, a bal kezének középső és gyűrűs ujja közé fogta a dóznit, a jobb kezével a dózni fedeléből levett egy papírt, ezt áttette a bal keze mutató és hüvelykujja közé, majd jobb keze két ujjával az ívesre hajlított papírba belenyomogatta a dohányt. Kicsit tömködte még, majd sodorgatta, aztán odahajolt, a nyelvével átnedvesítette a papírt, összesodorta, lecsippentette a végét, ami majd a szájába kerül, eltette a dóznit, és rágyújtott. Ha éppen nem jutott bolti, finom cigarettapapír, vagy nem lehetett kapni, hát újságpapírból sodortak maguknak bűzrudat a pusztaiak.
A ház körüli dolgokat is mind el tudta végezni ez az általam annyiszor megcsodált vak ember. A felesége rávette arra, hogy építsen ólat a tyúkoknak téglából, mert az istállóból könnyen kijönnek, és a róka meg örül annak a lakomának, amit maguk is elfogyaszthattak volna. Nos, Jóska bácsi épített. Nem azt állítom, hogy nagy gyakorlatú kőműves mesterek sem raktak volna szebb falat, de a fal nem dőlt, nem volt girbegurba, a célnak tökéletesen megfelelt! Egyedül a rókák bánkódhattak. Nagyon ügyesen hasogatta föl a fát is, mert azon, hogy saját maga fűrészelte, már egy idő után én sem csodálkoztam! Szép komótosan fölrakta a favágó tuskóra a gurigát, „megnézte” a kezével, hol is áll, fogta a fejszét, és odaütött. Alig hibázott el többet, mint a látók! Nem győztem ámulni, mert bizony én, abban a reményben, hogy nem tudja, figyelem, gyakran néztem munka közben őt. Egyszerűen nem hittem el, hogy nem lát! Annyira hitetlen voltam, hogy egyszer még arra is vetemedtem, hogy a pincéjük ajtaját, ami kifelé nyílt, ám elvileg zárva volt, csak ha lementek, nyitották ki, hát kinyitottam, amikor jött. Ugyan bottal közlekedett, de mivel itt gyakran járt, ismerte a helyet, nem gondolhatta, hogy egy hitetlen komisz kölyök meg akar arról győződni, hogy ő bizony semmit sem lát, hát neki is ment, annak rendje-módja szerint. Az orrát jól beverte, meg a homlokát is, némi vérzés is követte a nem várt találkozást a pinceajtóval. Napokig nagyon kellemetlen érzésem volt emiatt, furdalt a lelkiismeretem, ki voltam fordulva magamból. Nagyon szégyelltem, hogy nem hittem neki. De mondhatnám azt is, hogy ő volt az oka! Mert egyszer szekérrel mentünk a faluba apámmal, utolértük őt, ahogy ment a boltba. Apám maga mellé hívta a bakra, és beszélgetni kezdtek, míg én a szekérderékban kuporogtam. Egyszer apám, aki szerintem szintén hitetlen volt, megkérdezte: -Jóska! Hol vagyunk most? Ő meg a bakról ülve is tudta: -Elhagytuk a Képes-fát, és mindjárt az Aranyos patakhoz érünk,-mondta. Nem telt el tíz másodperc sem, és a lovak patái alatt döngött a híd deszkája. Apám is befejezte a vizsgáztatást, szerintem restellte ő is, hogy ilyen próba elé állította a szomszédunkat. A boltban Jóska bácsi ugyanúgy vásárolt, mint bárki más! Csak a mérleget nem láthatta, de azt láthatták a többiek, akik ott vásároltak a boltban.
A visszajáró pénzzel sem tudták becsapni, és nemcsak a fillérrel-forinttal, hanem tapintásáról megismerte a papírpénzt, a tízest, húszast, ötvenest, százast.
Ezen is mindig elcsodálkoztam, mert a fémpénzeket én is fel tudtam ismerni tapintással, de a papírbankókat egyáltalán nem! Aztán úgy alakult, hogy még egyszer kipróbáltam a pinceajtót, mert ezt már végképp nem hittem el:
Jóska bácsi kaszálni készült, az állatok alá kellett sást kaszálnia, de a szerszám meglehetősen életlen volt, kalapácsért kiáltott. Jóska bácsi előhozta a kaszakalapáló tuskóját, pár koppantással beleütötte az acélüllőt, leheveredett mellé a gyepre a fa árnyékába, megtapogatta a kaszát, ráhelyezte az üllőre, és először párat odakoppantott a kalapáccsal. Újra megtapogatta a kaszát, gondolom a friss nyomokat ellenőrizte a pengén, majd visszahajolt, a penge az üllőn, a kalapács meg csak csengette a dallamot, ment a kalapálás. Aki kalapált már kaszát életében, az tudhatja, hogy azért ez nem egy könnyű mesterség. Jóska bácsinak, ha könnyű nem is volt, de megoldhatatlan biztosan nem! Amikor végzett a kalapálással, a derekán lévő tokmányból kivette a kaszakövet, alaposan megfente a kaszát, és estére már lehetett is betalicskázni a sást a rétről. Nem hittem, pedig láttam a tulajdon két ép, és jó szememmel, de teljesen hihetetlen volt! Nem értettem, nem tudtam fölfogni, állandóan azt mondogattam magamban, hogy lát! Nos, akkor volt a második pinceajtó-akcióm. Kifigyeltem, hogy mikor jön, csendesen kitártam elé a pinceajtót. Neki is ment, mint már egyszer korábban! Már azt sem tudom, hogy sebesült-e, napokig nem mertem a szeme elé kerülni, bár a fiaival gyakran játszottunk együtt. Aztán mi elköltöztünk a pusztáról a 7 km-re lévő faluba. Édesapám ugyanúgy járt az erdőre dolgozni, én meg már gimnazista voltam, amikor újra összetalálkoztunk.
Édesapámnál voltam kint az erdőn, ahol ő egy tyúklétrát készített az anyám kérésére, mert a régi eltört. Én meg azt hoztam onnan haza gyalog, amikor utolértem Jóska bácsit, aki szintén elköltözött, de csak egy pusztányival jött közelebb a faluhoz. Ráköszöntem, és vagy 6 év után kedvesen a nevemen szólított.
-Rég láttalak! Mi van veled? Ugye most is jó tanuló vagy?
Repestem az örömtől, hogy talán nem engem gyanúsít az ajtóval való kényszerű találkozásaival. Reménykedtem, hogy már el is felejtette. Aztán azt mondtam neki:
-Jóska bácsi! A vállamon viszek egy tyúklétrát. Ha ráteszi a kezét, jöhetünk együtt, mert szeretnék a sötétedésig hazaérni, jó anyám már használni akarja a létrát este! Ezért sietek, maga meg lassabban jár.
-Jól van öregem, legyen úgy, legalább megtudom, mi van a testvéreiddel, mert őket sem láttam rég!
A lényeg az, hogy amiről csak lehetett, megkérdezett. Egyszer elengedte a létrát, és azt mondta:
-Én itt kerülök egy kicsit, mert az eső miatt a hajlatban víz van. Te a gyöp szélén át tudsz menni, nekem biztonságosabb lesz benn a réten, nem gumicsizmában jöttem.
Én csak álmélkodtam, és a bensőmben egyre hatalmasodott az érzés, hogy lát! Teljesen összekuszálódott bennem minden, amit tudtam róla, és azt hittem, hogy megint csak a bolondját járatja velem, mert biztosan lát! Haragudtam. Rá is, magamra is, hogy miért tamáskodok megint, de annyi bizonyos, hogy nem a megszokott lelkiállapotban voltam. Ő nem látott, én meg nem hittem!
Aztán a tocsogó után bevártam Jóska bácsit, aki újra megfogta a létrát, és mi mindenféle dolgokról jól elbeszélgettünk. Amikor közeledtünk a lakóháza felé, ahová neki az útról le kellett kanyarodni, a kisördög megint munkálkodni kezdett bennem. Mondtam a magamét folyamatosan, hogy eltereljem a figyelmét, és tartottam a tempót, mintha nem tudnám, hogy neki hamarosan el kell kanyarodni. Dőlt belőlem a szó, odaértünk az elágazáshoz, de én csak mondtam, mondtam.
Jóska bácsi közbevágott:
-Ne haragudj, de nekem itt le kell kanyarodnom, mindjárt hazaérek. A szüleidet, testvéreidet üdvözölöm, és nagyon örülök, hogy láttalak. Isten áldjon meg!
Nem tudom, pontosan hogy is volt, de remélem, én is köszöntem neki. Végtelenül meg voltam zavarodva. Kétségbeesve álltam meg, és néztem körül alaposan.
Valami bizonyosság kellett volna, valami kézzel fogható.
De sehol egy ajtó…….
4 hozzászólás
Kedves pusztai!
Ritkán olvastam egy ilyen aprólékos,átélt,
minden kis részletet megfigyelö írást!
Jóska bácsit annyira élthüen írtad le,
hihetetlen képességével,hogy nem
lehetett abbahagyni…
Az utolsó betüig tartott az izgalom!
Gratulálok:sailor
Szép estét!
Kedves sailor!
Talán megérted, hogy végtelenül tiszteltem őt, és így gondoltam emléket állítani neki. Örülök, hogy szerinted sikerült:-))
Üdvözlettel: pusztai
Lebilincselő alkotás. Jó volt visszaemlékezni a régmúlt időkre.
Én is gyakran teszem, szívesen gondolok a szépekre.
Szívesen hallgatom szüleim emlékeit is, melyek ehhez a történenethez hasonlóak…
"Jóska bácsi aztán az eltelt évek alatt elfogadta, hogy vakon kell immár élnie, és igyekezett alkalmazkodni a körülményekhez. Rácsodálkozásaim okai pedig éppen azok voltak, hogy mennyire sikerült, pedig sokszorosan nehéz volt neki." Igen, ez igaz…. hallomásból tudom.
Tetszett.
Szép napot kívánva
gratulálok:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nagyon köszönöm, hogy bekukkantottál, és még tetszett is!
Üdvözlettel: pusztai