Az álarc bosszúja

Az álarc megunta, hogy az emberek minduntalan arra használták, miként lehet becsapni a másikat, sőt néha saját magukat is. Elhatározta, hogy a legkényesebb pillanatban láthatatlanná válik, és így leleplezi a csalni akarót.
Bora nem tartozott éppen a falu legszebb lányai közé, de akaratos volt, makacs és nagyravágyó. Tisztesség dolgában is akadtak hiányosságok nála. Ennek ellenére gazdag férjet szeretett volna szerezni magának. Mindegy lett volna, jóképű vagy rusnya, daliás vagy görbe hátú, fiatal vagy öregember.
– Nem az a fontos, hogy milyen a férfi- mondogatta, – csak vagyona legyen, háza, földje, barmai meg sok pénze.
– Aztán hogy akarod megszerezni a gazdag férjet?- kérdezgették tőle a tapasztalt, idősebb asszonyok.
– Ezt maguknak kéne legjobban tudni, hisz minden férfi visel a nadrágjában valamit, annál fogva meg jámborrá, kezessé lehet őket tenni.
Az asszonyok elszörnyülködtek Bora szavain, de magukban azért belátták, hogy van némi igazság abban, amit ez a tűzrevaló leányzó mondott.
Eljött a farsang, az év legalkalmasabb ideje a férjfogásra. Bora a szomszédos faluban rendezett bálba készült, mert otthon már jól ismerték a praktikáit. Tiszta fehérbe öltözött, mintha az ártatlanság mintaképe, Hófehérke lenne. Feltette a szinte egész arcát eltakaró maszkát, fekete haja kibontva lobogott utána.
Ahogy belépett a bálterembe, elcsöndesültek a békának, báránynak, borjúnak öltözött farsangolók. Mindenki őt nézte, találgatták, ki lehet.
– Megeszem a kalapom, ha ez nem a Baloghék kancsal Lidije – szólt az egyik legény.
– Lidi nem lehet, ott táncol a kacska kezű Lajossal, tehénnek van öltözve.
– Na, akkor nem sokat kellett az öltözködéssel bajlódnia – vigyorgott közbe egy epés nyelvű vénasszony – olyan az úgyis, mint egy most ellett tehén.
Bora úgy tett, mintha az ő ártatlan fülei meg sem hallanák ezeket a megjegyzéseket. Egyenesen a terem végébe ment, és szép szerényen megállt egy kissé élemedett, kissé, pocakos és meglehetősen kopasz férfi közelében. Véletlenül éppen a falu leggazdagabb embere volt, akinek két éve halt meg a felesége. Megunhatta az özvegységet vagy mi, de az idén már eljött a bálba, amolyan leánynézőbe. Nem volt rossz ember, csak kicsit mulya, már legénykora óta. Míg élt az asszonya, az vitte otthon a prímet. Ám most, öreg korára, egy szelíd, engedelmes feleség után vágyakozott, aki nem verdesi a fazekat a fejéhez, ha valami nem a kedve szerint történik.
– Magácska nem táncol?- fordult Borához.
– Ezekkel az ugribugri fiatalemberekkel nincs kedvem táncolni. Ha egy komoly, megfontolt férfi felkérne…
– Talán csalódott valamelyik legényben, kedves? – faggatózott az özvegy.
– Jaj, nem érek én rá udvaroltatni magamnak. Most is majd elkéstem a bálból. Meg kellett fejni a tehenet, enni adni a csirkéknek, disznóknak. Tudja, a mostohám nagyon szigorú velem, ide is alig akart elengedni – szepegte Bora.
– Szegény kis teremtés, ha férjhez menne, biztos jobb sora lenne. Egy ilyen szorgalmas, engedelmes asszonykát megbecsülne az ura.
“Éppen abban fáradozom” – gondolta Bora ravasz mosollyal az arcán, de nem szólt. Várta, hogy mivel rukkol elő az öreg.
– Én is pont egy ilyen szelíd teremtést akarok feleségnek, mint magácska.
Bora úgy tett, mintha ez már igazi lánykérés lett volna. Az özvegy felé nyújtotta mind a két kezét:
– Köszönöm! Az isten áldja meg azt a jóságos szívét, hogy megszabadít engem a gonosz mostohámtól!
Véletlen volt-e, vagy az álarc bosszúja, hirtelen lehullt a maskara Boráról. Az arcán még ott ült a kapzsi, torz vigyor, amit meglátván az öregember, hátratántorodott. Motyogott valami elnézésfélét, és elsietett a táncterem legtávolabbi sarkába. Csak hogy minél távolabb legyen a hoppon maradt Borától.