Vagy másfél évvel ezelőtt egy meleg, nyári szombat délután szülővidékem környékén jártam. Jó sorsom úgy hozta, hogy reményem lehetett arra, végre a nyomára bukkanok nagybátyámnak, akit mintegy négy és fél évtizede nem láttam. Többször is kerestem hajdani lakóhelyén, de nem akadtam értékelhető nyomra. Most is csak annyit sikerült egyelőre megtudnom, hogy a járási székhelyről elköltözött egy kis külterületre, mert kis nyugdíjból él, és ott olcsóbb az élet. Nyilván, nem is annyira komfortos. A távolság csak bő 10 km, de pontos címet a volt szomszédjai sem tudtak adni, utoljára talán 3 éve látták, akkor kerékpárral jött bevásárolni a város-széli Tescoba. Ez nekem nem volt rossz hír, mert azt jelentette, hogy talán most is életben van, és beszélhetek végre vele. Megköszöntem a felvilágosítást, és irányt vettem a jelzett hely felé. Átautóztam 3 kisebb falun, és a harmadikhoz tartozó, egyetlen utcából álló település-résznél megálltam. Sehol egy lélek, az országút kettészeli a településrészt, egy rövidebb, és egy hosszabb utcarészre. A rövidebb utcaszakaszon, talán ha volt tíz épület, a hosszabbon meg talán a duplája. Az utca burkolt, egy nyomsávnyi szélességben. A kereszteződésben buszmegálló, mellette a bezárt bolt-kocsma együttes, rozsdásodó lakattal, régi plakátokkal az üvegportálon. Az út felőli falon, a „főút” közlekedőinek szóló felirat hirdeti a csapolt sört, és a péksüteményt. Látszott, hogy rég lehetett, amikor megállhattak itt egy sebtében összerakott szendvicsre, sörre, üdítőre. A bolttal szemben lévő, jó állapotú hajdani parasztház postaládáján német felirat, az előtte lévő, nemrégiben felújítotton szintén. Itt két autó is állt az útpadkán. No, gondoltam, ők biztosan nem tudnak segíteni nekem, beljebb hajtottam az utcába. Vagy jó ötven-méternyire távolodtam el a kereszteződéstől, amikor egy asszonyt látok kerékpárral jönni. Kiszálltam gyorsan az autóból, és szembe álltam vele az úton.
– Jó napot kívánok Asszonyom. Bocsásson meg, hogy megállítottam, de messziről jövök, és segítségre van szükségem. Hátha maga tudna a segítségemre lenni!
– Jó napot magának is! Attól függ, hogy mi lenne a segítség!
– Keresek egy embert, és azt mondták nekem, ott, ahol legutoljára lakott, hogy úgy tudják, ide költözött.
– Mi a neve annak az embernek, akit maga keres?
– Mondom a családnevét, meg azt, hogy Jenő a keresztneve.
– Hát nézze, az az ember biztosan nem lakik itt.
– Biztos benne?
– Nézze, én itt születtem, itt mentem férjhez, ide születtek a gyerekeim, én itt mindenkit ismerek, már több mint 60 éve. Nézze jóember! Lakott itt Jenő valaha, aki az osztálytársam volt az iskolában, de meghalt szegény vagy tizenöt éve. Fiatalon rakodó volt a téeszben, szeretett inni, meg amíg bírta magát, jól is dolgozott, elégedettek voltak vele! Képzelje, fiatalon még udvarolt is nekem egy ideig, de aztán bevitték katonának, én meg közben összeismerkedtem a Janival, a későbbi férjemmel, akit ugyan ismertem már a faluból, de hát nem volt előtte köztünk semmi!
– Ugye, azért utána is volt olyan helyzet, hogy nem volt maguk között semmi?-próbáltam oldani a helyzetet egy kis huncutkodással.
Nem értette.
– Néha volt olyan, hogy pár napig nem beszéltünk egymással, de mindig kibékültünk. Tudja, a gyerekek miatt is…Nem jó az, ha a családban a házastársak csak úgy élnek egymással, mint a kutya, meg a macska. Na, hát volt itt olyan is, az utca túlsó felében. Vadász volt az ember, és kant lőtt.
– Akkor bizonyára szép trófeával gazdagodott!
– Gazdagodott egy fenét! 14 évet kapott!
– Azért mert lőtt egy kant?
– Persze! Az asszony kanját! Az meghalt, aztán az asszony is kapott némi dádázást, de a gyerek miatt annak megkegyelmezett. Aztán neki kegyelmeztek meg, de csak 9 és fél év után! Akkor szabadult. Visszajött ide, mert hová is mehetett volna a szerencsétlenje? Az asszonya addigra rég elment innen, vitte magával az egy szem fiát. Azóta úgy hallottam, megnősült az a gyerek már, de lehet, hogy nem ő volt az! Az emberünk meg ott abban a házban csak iszik, alig bújik elő, azt sem tudom miből él, mert amióta ez a bolt-kocsma egység is be nem zárt, addig én mindenről tudtam! Tudja, a fiamnak vettem meg az üzletet, a kis összespórolt nyugdíjamat odaadtam neki, mert munkanélküli lett. Neki persze azt mondták, hogy nem munkanélküli, hanem álláskereső. Hát talált itt állást, kora hajnalban beállt a pult mögé, és sokszor csak késő este jött haza. Ha vevő tévedt a boltba, vagy az ivóba, ő csak állt a pult mögött, vagy a söntésben! Látta volna a lábait! Olyan visszeresek lettek, mintha piócákat szedett volna össze a halastóban jártában. Na jó, néha bement a tóba, és hát előfordult, hogy megszigonyozott egy-egy pontyot, de ennél többet sosem! Tudta az én fiam, hogy hol a határ! Persze, a felesége nem tudta, aztán nekivágott a határnak! Most aztán hogy a felesége is elhagyta, nem is volt miért iparkodnia haza. Ő meg mindig várta, hogy hátha jön valami jó vásárló, aki majd tőle rendeli meg a nagy bevásárlásához az árut, de most már azok is inkább a Penny-be, vagy a Tesco-ba járnak, ott olcsóbb. Akkor ez a szegény meg itt haljon éhen? Hiszen ha összeszámolnák, hogy mennyi az útiköltség, rájöhetnének, hogy még drágább is!.
– A Jenő….próbálkoztam.
– Nem volt itt azóta egyetlen Jenő, de még a faluban sem. Illetve, lehet, hogy a faluban mégiscsak volt egy! Hogy Jenő volt-e a neve, azt nem tudom, de ha valaki, hát csak ő lehetett az! Vett az első útkereszteződéstől errefelé egy házat valaki a járási székhelyből, talán a harmadikat a jobboldalon! De aztán vagy két éve eladta! Az lehet, hogy Jenő volt! De ha ő volt a Jenő, akkor lehet, hogy láttam egyszer biciklin, olyan jó kinézetű ember, látszik rajta, hogy nem fiatal már, de még bírja magát. Na, látja, ő lehet, hogy Jenő! Meg egyszer járt még errefelé egy Jenő, de az meg csak itt volt pár napot a faluban, valami állattenyésztő lehetett, de az még a hatvanas években volt, maga meg akkor biztosan nem őt keresi.
– Szóval, akkor arról a Jenőről, akit én keresek, tud még valamit?
– Hát nézze! Nem hiszem, hogy akiről beszéltem, az Jenő, de ha mégis az, akkor meg tudom, hogy hol vett másik házat!
Mert úgy hallottam, ha ez az ember, az a Jenő, akit maga keres, hogy lehetett neki pénze, mert vett egy négyszobás házat a főutcán, a volt kultúrháztól a harmadik, errefelé, a szemközti oldalon! Hallja! Hát hogy Kultúrból is mit csináltak!! Képzelje! Azt a szép nagy épületet valahogy megszerezte a polgármester fia, bemutatótermet, és házi múzeumot csinált belőle! Persze, állandóan zárva van. Igaz, én akkor sem nézném meg, ha nyitva volna! Így elbánni a Kultúrral!!Na, most mondja meg, hát ez kell a falunak?? Valamikor ott mozi volt, meg még színházi előadás is, bálokat tartottak, meg oda jártak a fiatalok esténként. Én is jártam oda, nem is egyszer. Most meg egy bemutatóterem..!!!De ez is csak azért, mert az apuka a polgármester! Szóval én már nem értem ezt az egészet. Én itt kint lakok, de hát minden nap járok bent, vagy vásárolni, vagy ha orvoshoz megyek, vagy valamilyen hivatalos ügyet kell intéznem! Tudja, valami végelszámolás tart még mindig a bolt miatt. A fiam meg mindig hív, hogy jöjjek, segítsek neki ezekben a hivatalos dolgokban, mert én itt ismerek mindenkit, őrá meg csak mindenki úgy tekint, mint a Kovács Margit fiára! Hát maga mondaná a saját gyerekének, hogy nem megy?? Na látja! Én is éppen így vagyok!
– Asszonyom! Én eléggé ismeretlen vagyok errefelé. Ha volna szabad öt perce, szívesen elvinném autóval, megmutatná azt a házat, ahol keresnem kéne a Jenőt, és hoznám is azonnal vissza! A kerékpárja meg biztosan megvárná itt.
– Jaj, jóember! Hát nem érek én rá arra! Képzelje csak el, most megyek a komaasszonyomhoz, megígértem neki, hogy segítek csirkét kopasztani, mert leölt vagy harmincat, és teszi a mélyhűtőbe! Hát ezért hívott el most engemet a Teca! Na, de tudja maga, hogy mennyi csirkém volt nekem mindig? Nem harminc, hanem volt úgy, hogy még nyolcvan is! Minden hétvégére vágtam egyet, vagy ha úgy adódott, kettőt is. Azon felül mindig hizlaltam disznót is, de volt libám, kacsám, pulykám is! És akkor a gyöngytyúkokról még nem is beszéltem! Tudja maga, hogy abból milyen finom levest lehet főzni? Igaz, sokáig kellett azt főzni, mert azok bizony röpültek is, izmosak voltak, sokára puhult meg a húsuk! De öngondoskodóak voltak ebben is! Kissé lármásak, nem nagyon lehetett tőlük pirkadat után aludni, nos, ha ilyenkor kitekertem egynek a nyakát, hát délig megfőtt. Higgye el, maga még olyan finomat nem evett. Tudja, ennek is a titka a fűszerezés! Mert ugye a gyöngytyúk az adott, de ha okosan fűszerezem, hát az olyan tud lenni, hogy a mező összes fácánja elbújhat mellette, én meg nem sajnáltam tőlük életükben a szemet, és a fazékban sem a fűszerszámot! Ha teheti, egyszer kóstolja meg valahol! Én már nem tudom megkínálni magát, de szánjon rá időt, és egyszer egyen egy jó helyen gyöngytyúklevest. Látom, maga olyan nadrágos ember féle, biztosan talál majd.
– Nézze, én leginkább a Jenőt akarom megtalálni!-próbáltam visszatérni az eredeti témámhoz.
– Hát, ha nem sietnék, biztosan akkor is csak annyit tudnék segíteni, hogy megmutatnám a házat. Egy híres költő nevét viseli az utca. Tanultunk is róla az iskolában, még megzenésített versét is énekeltük az iskolai énekkarban. Én valahogy sosem rajongtam sem az énekkarért, sem a verseiért, de benne volt a tankönyveinkben is, hát legyen úgy!
Most meg az utca az ő nevét viseli. A maiakat már nem érdeklik annyira a régiek!!
Mi a francnak is kéne érdekelnie, hiszen látja, a komaasszonyomtól is kések már, pedig ő mai!! Mégis csak a fiam kereszt-anyja. Valamikor ezt a vérrokonsággal azonos módon tartották az emberek. Hogy ez is hogy megváltozott azóta!
Ahol maga most él, ott is ennyire meglazultak ezek a rokoni kapcsolatok? Vagy ott még jobban összetartanak az emberek. Higgye el, sok mindennek ez az oka! Hogy nem olyanok a népek, mint korábban! Mert mi volt, amikor mi jártunk iskolába? Hát a szegénység! Most meg mindenki, aki csak egy kicsit is kivakaródott a koszból, lenézi a másikat. Rettenetesen elfajzott ez a mai világ. Meg higgye el, már alig szólnak egymáshoz is az emberek!
Na, gondoltam magamban, még az a nagy szerencse, hogy ez az én segítőm nem közülük való. Az meg az én szerencsém volt, hogy mint ahogy mondta is, sietett, és így újabb jó fél óra szóáradat után végre elindulhattam megkeresni Jenőt.
Megtaláltam, elsőre! Minden úgy volt, ahogy mondta!
6 hozzászólás
Kedves pusztai!
Ez a novellád is nagyon jó!
Köszönöm az élményt!
"- Nézze, én itt születtem, itt mentem férjhez, ide születtek a gyerekeim, én itt mindenkit ismerek, már több mint 60 éve."
…ésés
Nagyon élveztem az egész társalgást.
Sikerült visszaadnod azt a bizonyos beszéd és viselkedési módot,
amit kisebb falukban használtak-nak!
Egy kérdésem maradt…és megtaláltad Jenöt!
Gratulálok:sailor
Szép estét!
Kedves sailor!
Nagyon köszönöm, hogy ezt a munkámat is elolvastad.
Üdvözlettel: pusztai
Kedves Pusztai!
Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a csattanó! 🙂
Egy "sietős" asszony monológjába jól belesűrítetted a kis faluk minden gondját, problémáját.
Jól sikerült alkotás, örülök, hogy felteszed az írásaidat a Napvilágra.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm az értékelésedet. Hozzá kell tennem, hogy azért még felejtettem ki egyet- mást a mondandójából!:-))
Üdvözlettel: pusztai
Ui
írj minél több prózát
Ígazán jónak tartom öket
Üd:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm a véleményedet, majd próbálkozom!:-)))
Üdvözlettel: pusztai