Az elítélt

Léptek kopogtak a folyosón, melyek egyre közelebb értek a sarokban lévő magáncellához. Az elítélt éppen egy levelet írt, de a zajra felkapta a fejét.
– Jó reggelt Mr. Edwards! – köszöntötte udvariasan a melléje kirendelt őrt.
– Jó reggelt Mr. Jones! – válaszolt az őr. – Meghoztam a reggeljét. – azzal kinyitotta a falba beszerelt kis ablakot, és becsúsztatta a tálcát.
– Még mindig nem értem, miért kell ez a nagy biztonság magával szemben Mr. Jones?
– Higgye el meg van annak az oka. Jó, hogy óvatosak velem szemben, és jó hogy itt tartanak.
– Már nem sokáig Mr. Jones.
– Ne vágjon olyan bánatos képet Mr. Edwards, én sem teszem. Nem bánom, hogy így alakult. Elég bűnt követtem el ahhoz, hogy végre levezekeljem azokat. Örülök hogy végre meghozták az ítéletet. Én várom azt a bizonyos napot.
– Nem fél itt hagyni a világot? – kérdezte az őr.
– Nem. Egyáltalán nem. Ami nekem kijárt, azt megkaptam a világtól. Én sajnos nem sokat adtam cserébe ezért. Inkább még többet vettem el.
– Mr. Jones, én nem tudom elhinni, hogy maga egy veszélyes gyilkos. Egyáltalán nem úgy beszél, mint egy megrögzött bűnöző. Sokkal inkább mondanám magára, hogy tiszta szívű, jó ember.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, de ezt mondták már mások is sokan, akik nem biztos, hogy ma is ezt mondanák. Habár tudom, hogy van egy részem, ami jóságos. Ezt jómagam is szeretem. Valóban csupa szív, és csupa derű. Mindenkivel szemben barátságos, segítőkész, jó lelkű. Aztán egyszer csak megváltozik minden a zárvány miatt.
– Miféle zárvány miatt?
– Van valamilyen zárvány itt bent, – mutatott a fejére az elítélt. – amivel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom mi indítja be, de olyankor hirtelen hasogatni kezd a fejem, és megváltozom. A jóságos emberből, velejéig gonosz, eltorzult szörnyeteg lesz.
– Nehéz elhinni magáról.
– Én sem hinném el, magamról, ha az emlékek nem törnének fel a mélyről, de az a baj, hogy feltörnek. Mindenre emlékszem, amit elkövettem, de a legszörnyűbb az egészben az, hogy minden gyilkosságot tiszta tudattal hajtottam végre. Minden tettemmel tisztában voltam, mégsem tudtam megfékezni a bajt. Olyan mintha jobbra akartam volna menni, de mégis balra mentem. Mintha valaki dróton ráncigált volna egészen addig, amíg a vér szagát meg nem éreztem. Akkor végre megnyugodott az a sötét rész bennem, és eltűnt a zárvány. Aztán futottam. Legszívesebben kifutottam volna a világból, de egy idő után mindig visszahúzott ez a különös állapot, és egyre több iszonyatos dolgot műveltem.
– Miért nem ment el orvoshoz? – kérdezte az őr. – Talán egy jó pszichiáter segíteni tudott volna magán.
– Elmentem. Nem tudott segíteni. – mondta lehajtott fejjel az elítélt. – Pontosabban nem úgy, ahogyan szerettem volna. A második kezelés után a rendőrség vérbe fagyva találta meg a rendelőjében. Aznap este én voltam az utolsó betege, így aztán a nyomozóknak könnyedén sikerült rám akadnia. Csak a határidőnaplóját kellett elolvasniuk. Persze nem gondolták, hogy az ügyet ilyen gyorsan felgöngyölítik, amikor bevallottam tettemet. Higgye el Mr. Edwards, nagyon nehéz volt rászánni magam a beismerésre, mert tudtam, hogy mi vár rám. Féltem a börtöntől és féltem a haláltól. Sokáig tartott, mire sikerült megküzdenem először önmagam sötét oldalával, majd azokkal az érzésekkel, melyek a félelmet táplálták belém. Gyötrelmes volt. De már vége. Győztem Mr. Edwards! Győztem! Nincs többé szörnyű tett, és nincs félelem sem.
– Azóta nem jelentkezett ez a bizonyos zárvány?
– De igen. Itt is rám tört jó néhányszor. – nézett maga elé a semmibe a börtönlakó. Tekintette szomorú volt. Minden vonásából kiolvasható volt a szenvedés, amin keresztül ment, és a fáradtság, ami azt mondta, nem akarom többé.
Csend volt egy pillanatra. Mélységes döbbent csend. Az őr nem szólt közbe, mert érezte, hogy ez egy olyan pillanat, amikor nem szabad megszólalni. Amikor hagyni kell, hogy a másik számadást kérjen a sorstól.
– Szóval Mr. Edwards, – szakította félbe a hallgatást az elítélt, és immáron mosolyogva nézett az őre. – ha valaki, akkor én igazán megérdemeltem ezt a büntetést. Már alig várom, hogy jöjjenek értem.

Egy hét múlva kinyílt a cella ajtaja. Egy egész biztonsági kíséret fogta közre az elítéltet, hogy a kivégzőhelyre vezessék. Vigyáztak rá, nehogy valami őrültséget csináljon, vagy szökéssel próbálkozzon, de ő nem akart semmit csinálni. Nyugtot akart a lelkének. Semmi mást.
Mr. Edwards csatolta rá a villamosszék szíjait. Szemében sajnálat és szánalom volt. Szomorú volt, hogy részt kell vennie ebben a kivégzésben.
– Nyugodtabban húzza szorosabbra Mr. Edwards. – mosolygott az elítélt. – Még a végén felpattanok és elszaladok.
– Sajnálom. – mondta az őr, azzal jó szorosra húzta a szíjat.
– Köszönöm. – hallatszott a nyugodt hang. – Köszönöm.
Amikor az elítéltet előkészítették a művelethez, mindenki elhagyta a szobát, hogy az üvegablakon keresztül nézzék végig, ahogyan egy szempillantás alatt elmúlik egy élet.
A többi rab a cellájában csücsült, és várták, hogy megtörténjen. A legtöbb, fejét lehajtva imádkozott, vagy saját bűneit vette éppen lajstromba, amikor minden cellában egyszerre hunyt ki, majd tért vissza a fény a villanykörtékbe.