Az ellopott álmok

Álomfelhőkön innen, álomfelhőkön túl, valahol Álomországban élt Álomőrző. Az ő feladata volt, hogy esténként útnak indítsa a jó és szép álmokat, a szomorúakat, rémisztőeket pedig igyekezett elűzni a varázspálcájával. Sajnos, ez nem mindig sikerült. Álomország egyik sötét csücskében lakott Álomlopó, akinek időnként sikerült egy-egy rossz álmot kicsempésznie a Földre. Ilyenkor a gyerekek között bizony volt olyan, aki éjszaka hánykolódott az ágyában, és küzdött a gonosz képzeletbeli lényekkel, ijesztő álomképekkel.

Álomőrző úgy tartotta, hogy az álmokra szükség van, Álomlopó pedig azon törte a fejét, hogyan tudná elrabolni a szép álmokat rejtő zsákot, és hogy szerezhetné meg Álomőrző varázspálcáját.
Esténként, mikor Álomőrző végzett a munkájával, gyakran ráült valamelyik fényes csillagra, onnan nézte a Földet, és dúdolta kedvenc dalocskáját:

Csillagfényben megfürödtem,
Hold leplében törölköztem,
Hullócsillagra felültem,
messze-messze elrepültem.

Szép álmokat, gyerekek! – suttogta.
Egyszer a Földön meghallotta énekét Szella, a kis virágtündér. Felkiáltott hozzá:
– Ki vagy? Olyan szépen dalolsz!
– Én vagyok az! Álomőrző!
Beszédbe elegyedtek. A manó elmesélte, hogy ő őrzi a szép, jó álmokat, és azt is vigyázza, hogy a gyermekek békésen pihenjenek. Álomlopó bizony sokszor megnehezíti a munkáját.
– Tudod, attól félek, hogy valami rosszban sántikál. Lehet, hogy egyszer elcseni a szép álmokat rejtő zsákomat? – mondta Szellának.
Még sokáig beszélgettek, majd pirkadatkor elbúcsúztak egymástól.
Sajnos Álomőrzőnek lett igaza! Néhány nap múlva sehol sem találta a rossz álmokat elűző varázspálcáját és a szép álmokat tartalmazó zsákját. Egy levelet talált az asztalán:

No, barátom, pórul jártál!
Most igazán ráfáztál!
Elraboltam a szép álmokat,
Most aztán, jöhetnek a rosszak!

Jól kitoltam én tevéled,
könnyű álmok, pápá néktek!
Varázspálcád is elhoztam,
de virágos jó kedvem van!

Varázspálcád elrejtettem,
a kulcsot messzire repítettem.
Nem tudhatod, hol lehet,
nos hát, jó éjszakát, ég veled!

És ki írta alá? Nem más, mint Álomlopó, ráadásul még egy vigyorgó képet is odarajzolt mellé, csak hogy ezzel is bosszantsa Álomőrzőt.
„Jaj, mit tegyek? Elrabolta a szép álmokat rejtő zsákomat! Elcsente a varázspálcámat! Ki segíthetne visszaszerezni őket?” – morfondírozott Álomőrző. Aztán eszébe jutott nemrég megismert barátja, Szella, a kis virágtündér. Hátha ő tud segíteni. Este dalolni kezdett. Hamarosan meg is jelent a virágtündérke. Álomőrző elmesélte mi történt. Tanakodni kezdtek. Szella így szólt:
– Megkérdezem a virágokat, a fákat és a bokrokat, madarakat. Hátha valamelyikük látott, hallott valamit.
Elsietett. Amikor visszatért, lelkendezve újságolta, hogy tegnap az egyik fa látta, amikor a felhők mögül lerepült valami fényes, csillogó. Azt hitte, hogy hullócsillag. De nem az volt, hanem egy kulcs! Most minden fa, bokor, virág hajladozik, nézelődik, hátha meglelik azt a fényes, csillogó kulcsocskát.
– Jó, jó, remek, de ha meglesz a kulcs, hogyan tovább? Hová rejthette a zsákot és a pálcát? Mit nyithat a kulcs? Ládikát, ajtót, vagy valami mást? – tépelődött Álomőrző.
A kis virágtündér jelzést kapott a harangvirágtól, hogy találtak valamit. Odafutott. Néhány perc múlva hozta is az érdekes formájú, aranyszínű, cirádás kulcsot.
– No, barátom! Itt a kulcs! Nagy feladat vár rád! Meg kell találnod Álomországban azt a helyet, ahová ez a lopkodós eldughatta a varázspálcádat, és a szép álmokat rejtő zsákocskát. Ha az meglesz, akkor a kulcs segítségével ki tudod majd szabadítani az álmokat, és elhozhatod a pálcádat. Sok szerencsét! Sajnos, csak ennyit tudtam tenni! – mondta Szella.
Álomőrző megköszönte a segítséget, és azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Arra gondolt, hogy barátai, a csillagok hátha láttak valamit. Így szólt hozzájuk:

Segítsetek, csillagocskák!
Ellopták a varázspálcát!
Elrabolták a zsákomat,
benne a szép álmokat.

Meghallotta ezt Apróka, egy parányi csillagocska. Nemrég került fel az égboltra csillagtestvéreihez.
– Én! Én láttam! – kiabálta izgatottan.
– Mit láttál, te kedves csillagocska? – kérdezte Álomőrző.
– Azt, hogy jött egy kaján képű, a kezében egy pálcával, meg egy zsákkal. Nagyon gyanús volt! Összedörzsölte a tenyerét, és ezt mondta:
– Jól kitoltam Álomőrzővel! Elcsentem a rossz álmokat elűző varázspálcáját, meg a szép álmokat rejtő zsákját. Nehogy mindig csak kellemes és nyugodt álmok legyenek! Semmi izgalom? Semmi izzadás a rossz álmok miatt? Na, nem! Ezt nem tűrhetem! Esténként fricskel-fröcsköl, permetez, álomcseppeket hullat, és eltünteti azt, amit én küldenék a gyerekeknek. Az én jó kis rémálmaimat! Nonono! Ezt aztán nem! Jól elrejtem a viharfelhőknél ezeket! Bezárom a házukban lévő fekete, rozoga szekrénybe, amit már nem használnak semmire. A kulcsot meg ledobom a Földre. Ott aztán nem keresi ez az Álomőrző fityfiritty! Hihihi!
– Engem nem látott, mert épp nagy, kövér, sötét felhő takarta a csillagokat. Csak én kukucskáltam ki egyedül a vastag felhőtakaró mögül. Mivel én ilyen aprócska vagyok, fényem is kevéske még, nem vett észre.

Álomőrző megköszönte Apróka segítségét, és elindult a viharfelhők felé. Ment, mendegélt. A szél egyre erősebben fújt, mindig sötétebb lett. Lassan az orráig sem látott. Ekkor vidáman előbukkant a kis csillagocska. Mivel nagyon kíváncsi volt, végig a nyomában járt Álomőrzőnek.
– Ugye milyen jó, hogy titokban követtelek? Látod, most a hasznodra lehetek!
Halvány fénnyel világított. A manó hamarosan megtalálta a viharfelhők házát, benne a fekete, rozoga szekrényt. Kinyitotta. Ott volt a szép álmokat rejtő zsák és a varázspálca is. Igyekezniük kellett, mert egyre több viharfelhő ébredt fel a motoszkálásra, és még sötétebbek, haragosabbak lettek, mint előtte bármikor is.
Amikor kiértek, Álomőrző ismét hálásan megköszönte Apróka csillag segítségét. Futott, mert közeledett a Földön az alvás ideje, neki pedig gyorsan el kellett oszlatnia a csúf álmokat. A varázspálcájával suhintott jobbra, suhintott balra, és már készen is volt. Permetezni kezdte az álomcseppeket. Kinyitotta az álomzsákot is. Ekkor ért oda Álomlopó. Amikor meglátta Álomőrzőnél a varázspálcát és a zsákot, a haját tépte. Ugrált, majd a földhöz verte magát, a lábával pedig rúgkapált.
– Óh, hogy lehet, hogy megtalálta ezeket?! Jaj, nekem, jaj nekem! Megint minden úgy lesz, ahogy ezelőtt volt. Megint nagyon nehéz lesz kicsempésznem a rossz és a rémisztő álmokat! Azt a feketeszederszínűfelhőjét neki! Azt rémségesrémesmindenit! Juj, de mérges vagyok!
De hiába bosszankodott. Ezen az estén újra csupa szép álmok keltek útra.
Álomőrző hálásan gondolt új barátaira, Szellára a virágtündérre és Aprókára, a kis csillagocskára, akik a bajban segítettek neki.
Esténként már hárman beszélgettek, együtt őrizték a gyerekek nyugodt, békés álmát. Álomőrző ezután még biztonságosabb helyre zárta el varázspálcáját és a szép álmokat rejtő zsákocskáját.
Ha véletlenül egyik éjszaka rosszat álmodnál, akkor abban biztos Álomlopó keze van.