Az elmaradt szelfi

A kertben ébredeztek a zöldségek. Bár a nap még épp csak megcsiklandozta őket, erre azonban, mindenki mozgolódni kezdett. Saláta Saci rendezgette a leveleit, Káposzta Lali és Répa Rozi nyújtózkodott, Retek Rebeka ásított egy nagyot. ReBarbara, Spenót Soma, Karfiol Kari, és KaraláBéla álomittasan bámultak a nagyvilágba.
– Megint egy új nap! – jelentette ki Répa Rozi.
– Milyen hihetetlenül éles meglátás! Olyan okos vagy, mint a tavalyi kos! – vetette oda Káposzta Lali.
– Ne torzsalkodj kora reggel, Lali! Élvezd a napsugarakat. Most még épp jó, nem perzsel – szólalt meg Karfiol Kari.
– Mostanában az időjárás teljesen megbolondult. Hol van például a tavasz? – kérdezte ReBarbara. – Meg úgy egyáltalán? Egyre nehezebb elviselni ezeket az időjárás kilengéseket.
– Bizony, semmi átmenet. Milyen jó lehetett régen! Azt mesélték a fák, nem volt ilyen szeszélyes az időjárás! – dünnyögte KaraláBéla.
– Igen, igen – helyeselt Saláta Saci.
– Azt halottam… – kezdte volna mondanivalóját Spenót Soma, amikor Répa Rozi közbevágott:
– Hallottad? Hol, te nagyokos? Hol? Kitől? Mitől?
– Tán, ha befognád a szád, akkor elmondhatnám! Amikor Bandi bá’ itt gyomlálgatott a minap, szólt a rádiója. Persze titeket nem érdekelnek az aktuális hírek. Na, szóval ott hallottam, hogy valami gond van az éghajlattal. Klíma valami…
– Képzeld! Én is figyeltem. Klímavés – selypegte Saláta Saci.
– Olyan cuki, amikor így beszélsz, Saci! – nevetett Retek Rebeka.
– Cuki a cukkini! Én, kérlek, fejes saláta vagyok! Érted? Fe-jes! – aztán morcosan igazgatni kezdte a levelit.
– Tökfejes! – vihogott Karfiol Kari.
– Na! Le lehet sállni rólam! – mérgelődött Saci. – Nem tehetek róla, hogy egy-egy hangba belebicsaklik a levelem.
– Folytasd! Mi is az a klíma izé? – érdeklődött KaraláBéla.
– Hát, valami olyasmi – folytatta Spenót Soma -, amiről ti is beszéltetek az előbb, hogy az időjárás megkergült. Ha esik, akkor egyre gyakrabban előfordul, hogy napokig csak zuhog, ha meg süt a nap, akkor időnként olyan szárazság van, hogy a föld is berepedezik a szomjúságtól.
– Milyen jó, hogy nekünk itt van Bandi bá’- sóhajtotta ReBarbara. – Ő gondoskodik rólunk. Óv minket!
– Igen – helyesetek a többiek.
– Azt is mondták a rádióban, hogy az emberek is tehetnek róla – fejezte be mondandóját Spenót Soma.
– Az emberek. Gondolhattam volna! Nagyon felelőtlenek – mondta Retek Rebeka -, nem gondolkodnak, csak szennyezik a környezetet, szemetelnek. A múltkor is, amikor kikukucskáltam a kerítésen, láttam, hogy elhajított az egyikük egy műanyag flakont.
– Te kis leskelődő „kíváncsifáncsi”! Hogy te miket látsz! – gúnyolódott Káposzta Lali.
– Képzeld! Én látok is, nem csak kibámulok a fejemből, mint egyesek! Te, te… felfújt, undok káposztafej! – vágott vissza dühösen Retek Rebeka.
– Ne mérgelődj, mert már így is egész piros az az okos kis fejecskéd! – vihogott Káposzta Lali.
– Ne cúfolódjatok, vesekedjetek már! Mit sólnátok, ha cinálnánk egy selfit itt a kertben? – kérdezte Saláta Saci.
– Nem cúfolódjatok, hanem csúfolódjatok, nem vesekedjetek, hanem veszekedjetek, nem sólnátok, hanem szólnátok, nem cinálnánk, hanem csinálnánk és nem selfi, hanem szelfi – javította ki Sacit Káposzta Lali.
– Mi vagy te, nyelvész? – szólt bele a beszélgetésbe az eddig csendes KaraláBéla. – Tudjuk, hogy Saci kicsit selypeg. Fogadd el így! Ha nem tud kiejteni pár hangot, akkor nem tud. Egyébként Saci, mi az a szelfi? És mi a manónak kéne nekünk ilyet csinálni? – érdeklődött KaraláBéla.
– Kérlek sépen, ezt is a rádióban hallottam. Lefényképezik magukat különböző helyeken. Mi is késíthetnénk egy ilyen selfit, azzal tiltakozhatnánk, hogy fejezzék be az emberek a sennyezést, mert aztán lassan nem les mit enniük. Olyan somorkodós, fonnyadt képet vágnánk. Lehajtanánk a leveleinket, kókadoznánk, meg ilyesmi. Látnák, hogy a veteményeskertben élőknek is nehéz sorsuk van. Egysóval, pózolnánk.
– Hát, ez jó ötlet lenne, de nincs fényképezőnk, így sajna ez a terv ugrik. Valami más kell, amivel tiltakozhatnánk – mondta búsan ReBarbara.
– Valahogy üzennünk kéne, amíg nem késő – dünnyögte KaraláBéla.
– Nekem van egy újabb ötletem! – kiáltotta lelkendezve Saláta Saci.
– Miért is nem lepődök meg ezen? A fejes saláta fejéből kipattant egy újabb felvetés, remek okosság – gúnyolódott ismét Káposzta Lali.
– Na! Lali! Ne légy velem ennyire gonoskodó! – kérte Saci. – Igenis tennünk kell valamit! Nem cak, panaskodni, hanem tenni! Érted? Ten-ni! Sóval, énekeljünk! Ez cak eljut a fülükbe! Figyeljetek! Ezt most találtam ki! Perse, ti helyesen mondjátok a vesélyben és a senvednek sót!
– Azzal rázendített:

Emberek, emberek,
kérünk, figyeljetek!
Baj van, nagy baj van,
Földünk vesélyben van!
Állatok, növények,
mind, nagyon senvednek,
kérünk hát titeket,
mentsetek meg bennünket!

– Saci! Ez igazán remek! Ha csatlakoznak hozzánk a fák, az állatok is, akkor tuti meghallják az emberek és megértik, hogy még most sem késő! – kiáltotta izgatottam ReBarbara.
– Igen, jó kis nótácska. A földlakóknak pedig mindenképp kell tenniük valamit addig, amíg lehet! Mert mi történik majd akkor, ha nem lesz mit enniük, inniuk? – jegyezte meg Retek Rebeka.
– Meg azok a csúnya viharok! Brrr! Azok aztán igazán félelmetesek! – borzongott meg Karfiol Kari.
– Remélem, ha egyre hangosabban és többen daloljuk, csak eljut a fülükbe! – rikkantotta KaraláBéla.
Azzal a kert összes lakója énekelni kezdett. Már nem vitatkoztak, már nem torzsalkodtak, hanem egymásért, a többi növényért, állatért, sőt az emberekért is énekeltek.
– Azért, egy selfi az mégis cak jó lett volna – jegyezte meg szomorkásan Saci. – Úgy még hatásosabb lenne az egés. Na, nem baj! Azért remélem, így is sok emberhez eljut a dalunk!
– El hát! – rikkantotta Spenót Soma. – Hahó! Emberek! Halljátok?

Saci és a kert lakói újra és újra rákezdtek nótájukra, amibe aztán bekapcsolódtak a fák, az állatok is. Egyre többen és többen zengték a figyelemfelhívó dalocskájukat.
Hozzátok eljutott már?