Régen esett meg mesém, mikor az emberek, tündérek, sárkányok és egyéb csuda fajzatok még egymás mellett éltek a Földön. Ami akkoriban még nem is gömbölyű volt, hanem lapos és a Világteknős hátán álló óriási elefántok tartották. Vagy ha nem is pont így volt, az a tudás már régen lecsorgott a Perem-tenger végtelenségbe hulló vízesésében.
Történt egyszer, hogy nagy riadalom támadt az Uradalomban. Reggelre kelvén az Uralkodó szeme fénye, egyetlen leánya eltűnt. Keresték lenn és fenn, kinn és benn, de nem lelték sehol. Az udvartartás legbölcsebb öregje, aki fiatalabb korában egyben a legkiválóbb vadász is volt, a nyomok alapján rájött, a hercegkisasszonyt bizony elrabolták.
Nem is akárki! Az átvágott nyakú őrökön látszó sebek alapján csak a Királyság valamely katonája vagy rablólovagja lehetett a tettes. Csillogását sárral takaró, nyikorgás ellen bőrözéssel igazított páncéljában, kicsiny, de hegyes kardjával belopódzott a mindig különcködő hercegkisasszony félreeső lakrészébe. Az őröket ártalmatlanná tette és áldozatát égő füvek füstjével elkábítva már jelezhetett társainak. Együtt kivonszolták majd elszállították az Uralkodó legnagyobb kincsének magatehetetlen testét.
Futárok kaptak szárnyra azonnal, s vitték a hírt szélnél sebesebben, hegyeken át, völgyeken át. A hercegkisasszony hitvese és a dolgok rendje szerint az Uralkodó halála után az Uradalom társuralkodója lesz az a hős vitéz, aki megmenti az ártatlan lányt elrablói gonosz markából.
Nézték az emberek, a tündérek, s minden más fajzatok, ahogy a kitárt szárnyú hatalmas lények árnyéka fenyegető sötétet vetett mindenfelé, amerre suhantak a magasban, felhőket szétriasztva, hősöket összehívva. Gyülekeztek is, szép számmal, ki közelről, mások távolabbról sietve sebbel-lobbal az Uradalom székhelyére, Mennydörgő-hegyre. Az Uralkodó és a bölcsek már várták őket.
Utolsónak a legfiatalabb hős érkezett, még pendelyes szinte, alig száznegyven nyarat látott. Amint leszállt, a gyülekezőtér szélén, mert máshol már nem volt hely, kezdetét vette a kiválasztás. A jelentkezők megmérkőztek gyorsaságban, ügyességben, ravaszságban. Erőben kevésbé, hiszen akik ellen indulnak, apró pondrók csupán, így más tulajdonságok jelentettek előnyt.
Az Ítész-sziklán az öreg Uralkodó állt középen, félelmetes feje mindenki fölé magasodott. Mellette két oldalról a bölcsek segítették tanácsokkal. A vetélkedők előttük pörögtek-forogtak a tágas légben, rejteztek az ormok mögött, le-le csapva vetélytársaikra. A kavargásból hol egyik, hol másik ereszkedett le csalódottan, az Uralkodó intésére.
Végül mindössze tizenhárman maradtak, pont annyian, ahány nagyobb városa volt a Királyságnak nem messzibb, mint tíznapi járóföldre. A tizenhárom kiválasztott hős az Uralkodó elé járult és esküt tettek, nem nyugszanak, amíg a hercegkisasszonyt fel nem kutatják, s akár vérüket, éltüket adják szabadságáért. Majd annak áldása után semennyit sem késlekedve, nagy szárny-suhogással a magasba emelkedtek, s társaik bérceket rengető bömbölésétől kísérve nekilódultak az ég tizenhárom irányába, a Királyság városai felé.
A legfiatalabb hős is a tizenhármak között indulhatott. Furfangjai és tehetsége zsenge korát meghazudtoló eredményt hozott számára a viadalon. Mellkasát büszkeség és elszántság feszítette, röpte közben időnként lángját próbálgatta. Tudta, többé nem lesz ilyen lehetősége, hogy egyszerre menthesse meg bálványozott hercegkisasszonyát a rusnya emberek körmei közül és emelkedjen népe nagyjai közé. Egyetlen szomorúságának csak azt tartotta, hogy a legkisebb, legtávolabbi várost kapta. Ide ugyan minek hurcolnák foglyukat a Királyság martalóc lovagjai?
Tíznapi járóföld ifjonti szárnyakon csak gyors röpte, delelőtől napnyugtáig. A fiatal hős alig ért a folyóparton kuporgó városka közelébe, éles szeme sátrak mindent ellepő tengerét látta, melyek egy mindegyiknél nagyobbat vettek körül. A folyón hajók, a városka utcáin és a körülötte nyújtózó mezőkön pedig emberek nyüzsgő tömege áramlott ide-oda, mint hangyák a bolyban.
Fiatal hősünk leszállt egy sziklafal peremére, biztonságos távolban és gondolataiba merülve figyelni kezdte a szokatlan sürgést-forgást. Díszes gályák jelentek meg, csillogó vértbe öltözött, tollas-forgós lovagok, nemesi házak zászlói. De semmi nem utalt lovagi viadalra. Vásáron pedig nem tüsténkednek vitézek és apródok, csak földművesek, állattenyésztők és finom falat marhák, birkák, kecskék, szárnyasok. Akkor mi végre ez a sokadalom?
A legnagyobb gálya ekkor futott be. Ahogy a munkások távolból némának tűnő nyögésekkel kipakolták, a lemenő nap utolsó sugara megcsillant egy ketrec fényes rácsán, mikor a feltámadó szél egy pillanatra fellibbentette a tartalmát takaró vastag polyvát. Hősünk önkéntelenül kihúzta magát, szerencsére a nap nem pont mögötte nyugodott le, különben sziluettjét élesen kirajzolta volna az ég bársonyára. Márpedig ő rejtezni akart, mert bizony megvolt az oka az izgatottságra. Abban a csillanásban nem csak a hideg fém színe ért el hozzá, hanem egy mély-bíbor villanás is. Más, holmi ember-izig észre sem vette volna, de számára messze világító jelzőfényt volt. Egy gyönyörű szem sugara. Itt valami készül. Valami ocsmány dolog.
Már tudta, bármennyire is hihetetlen, de ő az, aki rálelt a hercegkisasszonyra. A legtávolabbi helyen, ahová csak vízi alkalmatossággal lehet gyorsan eljutni bárkinek, aki hátán nem feszülnek szárnyak. Ezek szerint a hegyi folyó felé menekülők nem csak elterelésként gázoltak a vízbe. Ravaszak ezek az emberek, de egy ősi faj eszén nem járnak túl, biztatta magát hősünk. Majd nekilátott tervet kovácsolni, mert a bizakodás és a bizonyítás még nem szomszédok.
Az est sűrű feketesége már leereszkedett a tájra, mire csendes szárnycsapásokkal elrugaszkodott a szikláról. A völgyet és a folyópartot apró, lobogó fények ezrei pettyezték, messze szállt az egyre duhajabb hangoskodók zaja. Néhány kört tett a magasban, sötétben is kiválóan látó szemével kémlelve az alant szerteszét heverő kupacokat, ahogy a szolgák azokat csak úgy ledobálták a földre a szekerekről. Végül megtalálta, amit keresett, még le sem rámolták, inkább elmentek inni, amint gazdáik eltűntek a díszesebb sátrak belsejében. Körülnézett, sehol egy őr, a kisebb mélyedés pedig, amiben álltak, a kiszemelt szekereket is elrejtette az odébb gajdolók elől. Hősünk óvatosan és főleg csendesen leereszkedett, majd karmai között zsákmányával visszarepült egy kisebb, néptelen dombhoz. Többször megismételte, majd a másik zsákmány után nézett. Ezt megszerezni már kissé nehezebb volt, mert őrizték, de a kevés számú, egyedül hagyott katonát nem volt nehéz egy-egy csapással csendben elnémítani, s máris vihette a kisebb, de annál értékesebb holmit.
Utóbbit, bármely csábító is volt, nem magának szánta, a tervhez kellett. Aminek megvalósításával megvárta, míg a hold magasra kapaszkodik és a vigalom a tetőfokára hág. Ekkor az előbbi domb takarásában meglökte a felhalmozott hordókat, bennük az erős, csak nemeseknek tartogatott borral. Amint azok begurultak a tömegbe, zűrzavar tört ki. Az emberek rögvest elkapdosták, csapra verték és vedelték az értékes nedűt. Minél többet, annál nehezebb dolga támadt a megfékezésükre odaküldött katonáknak. Az egész tábor zűrzavarosan hömpölygött, aki nem ivott, az is kereste a ramazúri okát. Szaladó lábak tűzkosarakat borítottak a száraz fűbe, itt-ott lángok csaptak fel, ahogy meggyulladt valamely sátor.
Hősünk várt kicsit, majd amikor fogyni látta a bort és a kavarodást, nekilátott a terv második részének. Felemelte és a magasból a tömeg közé szórta a jobban védett helyekről elhozott ládák tartalmát. Az ezüst- és aranypénzek, ékszerek és drágakövek esőként hulltak alá a kincsekért egymást tépő emberek közé. Mindezt egyre messzebb a középpontban magasodó sátortól.
Most már szinte mindenki, a városka lakói, a szolgák, a katonák, gyerekek és asszonyok, de még a nemesek is a mező távolabbi vége felé tolultak. Kardlapok villantak, öklök puffantak, csontok reccsentek. De amilyen vad és zajos lett arrafelé, olyan csend fogadta a hőst a nagysátor környékén. Sehol egy lélek, még a kutyák is arrébb álltak valamerre. Nem volt erőssége a lopakodás, de sikerült észrevétlenül bejutnia a sátorba. Odabenn félhomály és emberi kipárolgások bűze fogadta. Mindezzel szemernyit sem törődött, figyelmét azonnal a homokkal felszórt porondszerűség közepén terpeszkedő ketrec vonta magára. Egyetlen mozdulattal lerántotta róla a polyvát és pillantása találkozott a hercegkisasszonyéval. Amaz bódultam feküdt, máskor ragyogó szeme ezúttal homályosan pislogott, ezerszínű pikkelyei a ráragadt mocsoktól tompán lapultak testére. Megpörkölődött szalma maradékában feküdt, hiábavaló küzdelme nyomaiban. Szárnyai, kecses nyaka és farka leláncolva, ne tudjon rácsainak feszülni. A ketrecen kívül bódító füst szállt fel a parazsas üstből.
Segíts!- lehelte a hercegkisasszony – Elraboltatott a gonosz király, kínoznak és mutogatnak. Végül eladnak Távolföldre. Levágják a szárnyam és egy rettentő troll háziállata leszek! – szeméből könnyek potyogtak.
A hősnek több sem kellett. Erős karmai számára a ketrec zárja és a lánc nem volt akadály. A vasból kovácsolt szemek, mint gyenge gallyak roppantak el egyetlen feszítésre. A rácsok négyfelé zuhantak, felborítva a parazsas üstöt. Lángok csaptak fel itt is, amikor ki tudja honnan előkerült katonák rontottak be, kivont fegyverrel. A hős tüskés farka egyetlen köríves csapásával szétszórta őket, majd óvatosan felemelte a hercegkisasszonyt és a sátor tetejét átszakítva, a magasba emelkedett vele. A hűs éjszakai levegő hamar megtette hatását. A hercegkisasszony kilélegezte a bódító füstöket, s erőre kapva, együtt szárnyalt megmentőjével, szabadon.
Hajnalra érték el az Uradalom határát. Közeledvén hosszú tűzzel jelezték a diadalt. Mire a gyülekezőtér fölé értek, már várta őket az Uralkodó, aki talán indulásuk óta el sem mozdult az Ítész-szikláról. Mellette a bölcsek, alant és a levegőben körözve pedig az összegyűlt társak fogadták őket. A hegyek között most visszhangzó diadalmas bömböléshez képest a búcsúzáskor hallott csak halk suttogásnak tűnt. Lángcsóvák keresztezték egymás, ezüst, arany, vörös, fekete és ezer-szín pikkelyek szórták a nap sugarait, szárnyak keltettek szélvihart.
Negyednap reggel pedig az őrzők jeleztek, sereget láttak közeledni. A Határ-gerincről letekintve hosszú hadoszlopok verték fel a síkság porát. Elöl a könnyűlovasok lépkedtek, nevetségesen kicsi hátasaikon, mögöttük páncélos vitézek, majd a gyalogosok. Lándzsa-erdő hegyén villogott a napfény, hosszú-íjak szára billegett hordozóik feje felett. Körülöttük hírvivők nyargaltak, a menet végén zárt, négy ló húzta kocsikban a sereg-vezénylő nemesek. Magasba emelkedő, díszes rudak végén zászlók lobogtak, csattogva, kevélyen. Az emberek sötét lelkű királyának serege tartott feléjük, nem bírván megemészteni kudarcukat.
Az Uralkodó nem várta meg, míg odaérnek. Egyetlen intésére száz és száz pár szárny emelte magasba harcosait, az ég szinte elfeketült az alakzatban szálló hatalmas testektől. Tátott szájukból vörös-fehéren kitörő, izzó lángcsóvák olvasztották patakká a földet az előőrs lábánál. A néhány bátortalan nyílvessző törötten pattant le az acél-kemény pikkelyekről. A lovak megvadulva ágaskodtak és száguldoztak, ledobva hátasaikat. A sereg megtorpant, a sorok felbomlottak. Tisztek ordítoztak, pálcák és kardlapok puffantak hátakon, de hiába. Az ifjú hős átrepült a vezérek felett és puszta megjelenése is elég volt ahhoz, hogy azok ereiben megdermedjen a vér, szívükben a rettegés legyen úrrá.
Csatára nem került sor. A Királyság gonosz hordái visszafordultak, megtorlatlanul hagyva szégyenüket. A védők hagyták futni őket. Nem háborúzni akartak, hanem békére vágytak. A következő hónapokban készült művészi vésetek évezredek múltán is ugyanúgy mesélték a következő, tojásból kikelt nemzedékeknek a győzelmet a rusnya emberi férgek felett.
A menyegző hetedhét határra szólt. Még a tündérektől is jöttek vendégek. Az ifjú hős az Ítész-szikla elé vezette tündöklő aráját, a hercegkisasszonyt, ahol apja, az Uralkodó adta őket össze az éljenző tömeg gyűrűjében. S mikor napjai lejártával örökre távozott a Temető-síkra, ők vették át a helyét. Bölcsen uralkodtak, s boldogan éltek, a sárkány-kor legvégső határáig.
S amíg ez a világ nem hullt az eonok mindent elemésztő körforgásába, az ember-szörnyek többé nem mertek hercegkisasszonyokat rabolni.