Az első csepp előtt

Mahla elgondolkodva forgatta a kézimalom kerekét. Talán mégis menni kéne. Már régóta tépelődött ezen. Gyerek volt még, amikor a különös ősz ember nekikezdett a hatalmas munkának. Először mindenki azt hitte, valami múló hóbort, talán csak a barátja miatti bánatát akarja munkába fojtani. Mindenki ismerte ezt a bánatot, és mindenki tudta, hogy az élet most ezzel jár. Időnként megölnek valakit az óriások. Ugyanolyan természetes halálnem, mint az öregség vagy a betegség.
Ucrát Mahla is ismerte kiskorában, bár mostanra már rég elmosódtak az emlékei. Talán egészen el is feledi, ha nem röviddel ezután indul az építkezés. Annyira merészen vágtak bele a munkába, és annyira nyíltan beszéltek róla, hogy mindenki azt várta, mikor ölik meg Noét is az óriások. Ekkor mesélte a nagyapja Mahlának, hogy nagyon régen voltak néhányan, akik fellázadtak az óriások ellen. Több száz embert gyűjtöttek össze, hogy elpusztítsák őket.
– Szörnyű volt – ingatta a fejét szomorúan Isul. – Mindenkit megöltek a lázadók közül. Tudod, az óriások egymással sincsenek valami jóban, de akkor összefogtak. Néhány dicsőséges is besegített nekik, és a lázadók maradványait körbevitték. Megmondták, hogy ha valaki megpróbál ellenük szegülni, még ennél is szörnyűbb vége lesz. Nem is próbálkozott azóta senki. Ilyen az élet. Nagyon vigyázz, kicsim, hogy mindig kerüld őket, amennyire csak tudod. Soha ne szegülj ellenük.
De Isul nem figyelt a saját tanácsára. Amikor néhány év múlva a barátját, Ézert elkapta egy óriás, megpróbálta megvédeni. Mahla jól emlékezett a dühödt, tehetetlen fájdalomra, amit a nagyapja sírjánál érzett. Alig kapott levegőt, még hetekig minden lélegzetvételnél mázsás követ érzett a tüdején. Ugyanaz a kérdés ismétlődött vég nélkül az agyában: miért? Miért tehetnek ezek a szörnyetegek akármit, ami csak az eszükbe jut? Miért engedi meg az Isten, hogy itt garázdálkodjanak? Noé és a családja azt mondták, hogy az Istenük, Jehova hatalmas, ő a Teremtő, és gyűlöli a gonoszságot. Azt is mondták, hogy nemsokára egy óriási áradattal el fog söpörni mindenkit, hogy megtisztítsa a földet. Ezt persze nem hitte el, ugyan hogyan lehetne annyi sok vizet összegyűjteni, amikor a folyó még a legmagasabb vízállásnál se hagyja el messzire a medrét?
A dicsőségesek azt mondták, hogy ez a Jehova csak egy a sok isten közül, és még csak nem is a legerősebb. Együtt hoztak létre mindent, ők, a dicsőségesek az erős és szép dolgokat, Jehova néhány satnya virágot. És azt is mondták, hogy a teremtés után megosztották a feladatot, Jehova elment másfelé, más világokat teremteni, ők maradtak itt, hogy vigyázzanak az emberekre. Ezt se igazán tudta elhinni, mert a dicsőségesek „gondoskodása” nem volt különösebben kellemes. Néha, nagyon ritkán tettek valami jót, de a legtöbbször csak arra használták a hatalmukat, hogy az uralmuk alatt tartsák az embereket.
– Mahla! Gyere ki, itt van Bár és Uzma! – nézett be a férje, Ziram. Mahla megtörölte a kezét, és összekészített néhány tál falatozni valót a vendégeknek.
Kedvelte Bárt és a feleségét. Mindig volt mindenkihez egy kedves szavuk, ott segítettek, ahol tudtak. Régóta ismerték már egymást, Uzma néhány évvel volt fiatalabb Mahlánál, ugyanazon a környéken nőttek fel. Örömmel üdvözölte őket.
– És a gyerekek? – nézett körül Uzma.
– Elmentek a barátaikhoz. – Igyekezett közömbösen mondani, de Uzma megérezte a szavai mögötti feszültséget.
– Valami baj van?
– Nem, nem igazán, csak tudod… ezek az új barátaik olyan… vadak.
– Ugyan már, kicsit felfújod, ennyi az egész – kedélyeskedett Ziram. – Fiúk. Hát milyenek lennének, ha nem vadak? Most gyakorolják be, hogyan védhetik meg magukat.
– De ők nemcsak gyakorolgatnak. Tudod, hogy a múltkor is hallottuk, hogy állatokat öldöstek. Még jó, hogy akkor a fiúk nem voltak velük. Meg amikor megverték azt a kisgyereket… hogy is hívják?
– Nem tudom, én sem emlékszem. De igazán nem értem, miért akadékoskodsz ennyire. Amikor én voltam ennyi idős, én is verekedtem.
– De te nem egy kisebb gyereket vertél meg a barátaiddal.
– Nem, én nem. De változnak az idők. Most keményebb a helyzet, alkalmazkodnunk kell. Az a kiskölyök biztos piszkálta őket. A mai gyerekek rémesen szemtelenek. Ne rontsd el ezzel a vendégeink kedvét.
– Nem, nem, nincs semmi probléma. Tulajdonképpen minket is aggaszt a társaságuk, egyáltalán nem bánjuk, hogy szóba hoztátok. Mi is elég sok rosszat hallottunk arról a bandáról. Nem szeretnénk, ha bajba keverednének.
– Hagyjuk ezt a témát! Nem lesz semmi bajuk, tudnak magukra vigyázni, hiszen az én fiaim!
– Természetesen, ahogy gondolod – bólintott udvariasan vendéglátója felé Bár. – És ti hogy vagytok?
Mahla gondolatai elkalandoztak, gépiesen vett részt a beszélgetésben. Már nem először különbözött össze a férjével a fiúk miatt. Ő aggódott miattuk, Ziram nem.
Nem, ez így nem igaz. Ziramnak sem tetszik igazán, amit csinálnak, csak ő úgy érzi, szükség van rá. Nem biztonságos ez élet, az embernek meg kell tudnia védeni magát és a családját. Ez végül is igaz, szinte mindennap hallani valami gaztettről: hol kirabolnak valakit, hol megvernek egy másikat. Időnként gyilkosság is történik, gyűlöletből, féltékenységből, pénzért vagy csak úgy, pillanatnyi szeszélyből. És ami a legijesztőbb, egyre többször fordul elő, hogy nem az óriások, és nem is a dicsőségesek állnak a szörnyűségek mögött. Mintha az emberek is megvadulnának. Talán akkor is ugyanúgy menne minden, ha az óriások és a dicsőségesek hirtelen eltűnnének.
Kintről dobszó hallatszott. Mindannyian ismerték a hangot: itt van Rám! Mindannyian ismerték az eljárást is: mindenkinek, a betegeknek is ki kell vonulni az útra, amerre elhalad. Mahláék pillanatnyi késlekedés nélkül indultak üdvözölni a dicsőségest. A távoli dombok visszhangozták a tömeg ütemes kántálását: „Üdvözöl a néped, Rám, te dicső! Örökké áldjuk a neved, Rám, te dicső! Tekints le ránk, Rám, te dicső!”
Mahla torkát ilyenkor mindig szorongatta valami: régebben az áhítat, mostanában az iszonyat. De azért ő is hangosan ismételgette az üdvözlést, nehogy valaki kiszúrja, hogy nem elég lelkes, miközben Rám elhaladt előtte. Meg kell hagyni, lenyűgöző látvány volt, ahogy a drágakövekkel kirakott hordszéken ült, ragyogó ruhában, ragyogó nőkkel körülvéve. És persze a bőre azzal a különös fénnyel ragyogott, ami csak a dicsőségesek sajátja volt.
Mahla észrevette Kiarát, az egyik környékbeli lányt Rám mellett. Hatalmas pocakja volt, nem lehet már sok ideje a szülésig. Milyen büszke volt az anyja, hogy ilyen szép lánya lett! Amikor eladósorba került, az elhaladó dicsőséges közelébe állították, hátha észreveszi. Bejött a számításuk, és borzasztó boldogok voltak, amikor feltetette maga mellé. Mahla nagyon sajnálta a lányt. Mert akármilyen jóképűek, gazdagok és körülrajongottak a dicsőségesek, valójában szeszélyesek és gonoszak.
Gyorsan körbesandított, remélte, hogy senki sem vette észre az arcára kiülő utálatot. Úgy tűnik, megúszta. Vigyáznia kell, mire gondol. Igyekezett rámosolyogni Kiarára, és azt mondta magában: „Tartsd meg az urad tetszését, hogy vigyázzon rád, amikor eljön az időd, és megszülsz egy újabb óriást a nyakunkra” – jaj, már megint valami helytelenre gondolt! Mindegy, Kiarának szüksége lesz Rám segítségére. Hallott már azokról az asszonyokról, akiket megunt valamelyik dicsőséges. Mind belehaltak az óriás megszülésébe. Vagy már a kihordásába.
Hirtelen megállt a menet. Rám kiintett egy botladozó, köhögőrohamokkal küszködő férfit a tömegből.
– Te, ott! Miért nem dicsőítettél engem teljes lélekkel? Talán semmibe veszed az istenek hatalmát?
A férfi – Mahla csak látásból ismerte, – rémülten esett térdre, folytonos köhögésétől alig lehetett érteni, amit mond.
– Dehogy, nagyuram! Én… én nagyon… beteg vagyok már… egy… hete… de kijöttem… eléd… hogy megmu… megmutassam… neked, mennyire… tisztellek… téged… kérlek, irgalmazz… nekem… és a családom…
Utolsó szavát már nem tudta befejezni, a torkához kapott, fuldoklott. Mahla szíve összeszorult. Látott már ilyet sokszor, de sose tudta megszokni. Ha a dicsőséges úgy gondolta, hogy nem elég lelkes valaki, egy intésével megfojtotta. Vagy másképp halt meg.
A tömeg néma csendben figyelte a fuldoklót. Rám szenvtelenül nézte.
Végül úgy tűnt, meggondolta magát, a férfi megint levegőhöz jutott.
– Elfogadtam a könyörgésedet, irgalmazok neked.
– Köszönöm… nagyuram…
– Most jó kedvem van! Legújabb feleségem hamarosan megszüli legújabb gyermekemet! – és Kiarára mutatott. Kiara boldog, szorongó mosollyal tápászkodott fel, intett a tömegnek. Rám elégedetten nyugtázta az üdvrivalgást. – És hogy lássátok, mennyire jó kedvem van, meggyógyítom ezt az embert!
Rámutatott a köhögő férfira, és annak azonnal helyreállt a légzése. A tömeg ujjongott, mindenki áldásokat kiabált, a férfi felesége elájult a megtiszteltetéstől.
A hordszék újra megindult, lassan eltűnt a szemük elől. A tömeg mindaddig teli torokkal ünnepelt, amíg fel nem hangzott a látogatás végét jelző dobszó.
Lassan megindultak hazafelé Bárral és Uzmával. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, végül Bár kezdte a beszélgetést.
– Örülök, hogy kegyelmezett Ellimnek.
– Kegyelmezett?! Majdnem megölte! – fakadt ki Mahla.
– Ne ítélj elhamarkodottan – figyelmeztette Uzma. – Nem ismerhetjük a dicsőségesek minden szándékát. Talán látott benne valamilyen rossz gondolatot, amin javítania kellett.
– Vagy egyszerűen csak szórakozott vele – vágott vissza Mahla.
– Az is lehet – válaszolt Bár. – De ne feledd, hogy mi túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy bármit is számon kérjünk a dicsőségesektől. Akármi is a céljuk, erősebbek nálunk. Bölcsességre vallana, ha te is beletörődnél ebbe.
– Noé nem fél tőlük.
Egy pillanatra döbbent csend lett, aztán Ziram dühösen förmedt Mahlára:
– Ne emlegesd azt a bolond vénembert! – Bár és Uzma meglepett tekintetét látva magyarázatképpen még hozzáfűzte: – Már nem először hozza fel. Néha azt hiszem, csatlakozni akar hozzá.
– El kell ismernetek, hogy Noét valamiért nem bántják se a dicsőségesek, se az óriások. Iszonyú régóta építkezik, és egy pillanatig sem titkolja, hogy utálja a dicsőségeseket. Sosem vesz részt egyetlen felvonuláson sem, és akárkivel beszél, hívja, hogy csatlakozzon hozzá. Mégsem ölik meg. Azt hiszem, be is fejezte az építést. – Ezt mind egy szuszra hadarta el, mielőtt Ziram belefojthatta volna a szót.
– Hagyd végre abba ezt a badarságot! Még a végén valaki meghallja, és az egész családod bűnhődik a te ostobaságod miatt! Tényleg ezt akarod? – sziszegett Ziram. Bár megpróbálta feloldani a helyzetet.
– Ne félj, Ziram, nem hallotta senki, aki neked rosszat akarna. Mi nem árulunk el. De Mahla, hallgatnod kellene a férjedre. Veszélyes dolog a dicsőségesek ellen beszélni, te is tudod. Lehet, hogy most zaklatott vagy, de gondolj a családodra. Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz nekik rosszat. Ha Noét emlegeted, abból még bajod lehet.
– És mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg erősebb az Istene a dicsőségeseknél? Mi van, ha tényleg jön az a rengeteg víz?
– Mahla, gondolkodj ésszerűen! Nem lehet igaza!
– Miért? Mert nem ért egyet a dicsőségesekkel?
– El kell ismerned, hogy a dicsőségesek megmutatták a hatalmukat. Számtalanszor. Noé mit mutatott fel? Egy otromba ládát, amit a legszűkebb családjával készít már emberemlékezet óta. Ha tényleg akkora hatalom áll mögötte, miért kézzel kell kivágnia a fákat? Miért nem segít neki az a nagy hatalom?
– Nem tudom. De akkor is tény, hogy kutya baja sincs az ellenállásából. Mindenki mást elpusztítottak a dicsőségesek és az óriások, aki ellenük szegült. – Még mindig belesajdult a szíve a nagyapja emlékébe.
– Talán csak azért hagyják, mert mindenki tudja, hogy bolond szegény. Hiszen nem hallgat rá senki, Mahla! Még a sógorai sem tartják vele a kapcsolatot! Azt hiszed talán, hogy mindenki téved? Talán mindenkit ostobának tartasz?
– Nem, persze, hogy nem… – Mahla megint elbizonytalanodott. Sosem érezte magát különösebben okosnak, és Bár szavai logikusnak tűntek. Tényleg fura, hogy mindent a két kezével kell csinálnia Noénak. Talán a többieknek van igaza, és Noé tényleg csak a helyi bolond.
Napokig ott motoszkált a fejében a beszélgetés. Végül úgy döntött, utána jár az igazságnak. Ziramnak mondta, hogy gombázni megy. Amikor már félig volt a kosara, elindult Noé tanyája felé. Útközben figyelmesen tekintgetett erre-arra, nem szeretett volna senkivel sem találkozni.
Nem volt biztos benne, hogy odatalál, olyan régen járt már errefelé. De amikor már éppen fel akarta adni a keresést, meglátta a bárka tetejét. Egy pillanatra megállt, majdnem visszafordult. Ugyan mit akar itt? Aztán összeszedte magát: ha már idáig eljött, nem fordul vissza dolga végezetlenül! Egyenletes léptekkel folytatta az útját.
Ahogy kibukkant a fák közül, és teljes életnagyságban maga előtt látta a bárkát, egy pillanatra benne akadt a szusz. Mekkora! Hallotta, hogy nagy, hogy nagyon nagy, de ez nem nagy, ez hatalmas! Döbbenten bámulta az irdatlan falakat. A bárka oldala vastagon be volt kenve szurokkal. Honnan szedtek ennyi szurkot? Most már nem csodálkozott, hogy annyi évig dolgoztak rajta. Nyolc ember csak nyolc ember, és abból is csak négy a férfi. Lehet, hogy Noé bolond, de akkor igencsak kitartó bolond.
Ekkor megpillantotta Noét is, az egyik fiával, talán Sémmel zsákokat pakoltak le egy kordéról. Sém fordulás közben megpillantotta, intett neki. Mahla lassan odasétált hozzájuk. Üdvözölték egymást.
– Én… én éppen gombát gyűjtöttem, erre jártam – úgy érezte, meg kell valahogy magyaráznia, mit keres itt.
– Örülünk neked. Hogy vagytok? Jó egészségben van a családod?
– Igen, köszönöm. Látom, rengeteget haladtatok a munkával.
– Jól látod, Jehova megadta az erőt, és be tudtuk fejezni. Most már csak a készleteket hordjuk be.
– Sokáig tartott – bökte ki.
– Az lehet, de időben kész lett.
– De… ha… ha az Istenetek igazán segített volna, biztosan hamarabb elkészült volna. Jaj, nem akartalak megbántani! Én… csak… hát… nem nagyon mutatta meg a hatalmát…
Mahla arra számított, hogy Noé megsértődik és otthagyja. Meglepődött, amikor mosolyogni látta.
– Arra gondolsz, hogy csettinthetett volna egyet, és hipp-hopp, kész is a bárka?
– Hát… valami olyasmi… Biztosan könnyebb lett volna, nem?
– Na, ebben igazad van. Sokkal könnyebb lett volna. De akkor mi lett volna az én feladatom? Hátradőlök, és várom a megmentést? Én örülök, hogy elvégezhettem ezt a munkát.
– Persze így is fel lehet fogni.
– De nektek is jó, hogy ilyen sokáig dolgoztunk.
– Nekünk? – Mahla teljesen elképedt. Az utolsó pillanatban szívta vissza a szájára toluló kérdést: „ugyan, mit számít nekünk, mit csináltok és meddig?”
– Elég időt kaptatok a gondolkodásra. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nem hallott róla, mit csinálok. És még mindig dönthetsz úgy, hogy idejössz, beszállsz és megmenekülsz. Van elég hely – intett a kolosszus felé.
– Azt látom – mosolyodott el Mahla is.
– Hozhatod a családodat is. Mindannyian életben maradhattok.
– Á – legyintett Mahla lemondóan, – biztosan nem jönnének. Tudod, ők úgy gondolják…
– … hogy bolond vagyok, ugye? – segítette ki Noé. Mahla csak bólintott. – Nincsenek egyedül. Tudod, sokkal kényelmesebb azt mondani, hogy bolond vagyok, mint megvizsgálni, hogy igazam van-e.
– De te honnan tudod, hogy igazad van? Honnan tudod, hogy egyáltalán létezik az Istened? Láttad már őt? Beszéltél vele?
– Látni nem láttam, de beszéltem vele. Ezért is álltam neki a bárka építésének.
– De mi van, ha csak álmodtad?
– Lenne némi alapja annak, amit mondasz, ha én lennék az első, aki Jehovában hisz. De Mahla, az egész családom generációk óta őt szolgálja! A nagyapám nagyapjának a dédapja Ádám unokája volt! Ismertem őt, mesélt nekem a régi életről, amikor még nem nőtte be a bozót az Édenkert környékét! Hiszen te is hallottál minderről, nem? Te is tőlük származol!
– De ez olyan régen volt! Ki tudja, mi történt valójában! Talán az egész csak mese! Nincs semmi bizonyíték rá!
– Ha a szemtanúkat kihagyjuk, akkor nincs. De Mahla! Tényleg elhiszed, hogy ilyen a normális élet? Hogy nem tudod, mikor ölnek meg vagy rabolnak ki? Vagy mikor kíván meg egy óriás?
– Gyűlölöm ezt az életet – válaszolta Mahla a szíve mélyéből.
– Akkor változtass rajta! Gyere ide, gyere be velünk a bárkába, hozd a családodat is, és szabaduljatok meg ti is! Végül is, mit veszíthetsz? Lehet, hogy nem hiszed el egészen, amit mondok, de miért ne tennél próbát? Nagyon közel van az idő, hallgass rám!
– Nem… nem lehet – dadogta Mahla, és elrohant. A kosarát is ottfelejtette, de eszébe se jutott, amíg haza nem ért. Szerencsére nem volt otthon senki, volt elég ideje, hogy gondolkodjon azon, ami történt.
Noé cseppet sem tűnt bolondnak, és az a gondolata, hogy tegyen próbát, teljesen ésszerű volt. De Mahla biztos volt benne, hogy se a férje, se a fiai nem mennének vele. És ha mégis odamenne? És ha odamegy, beülnek a bárkába és nem történik semmi? Mindenki ugyanolyan bolondnak fogja tartani, mint Noét. Talán meg is ölnék a dicsőségesek. Talán a családját is. De ha nem, akkor is szégyenben maradnának. És kit érdekel, ki mit gondol? Dehogynem, igenis érdekli.
Sehogy sem tudott döntésre jutni.
Nemsokára hallotta, hogy különös, sosem látott állatok jelentek meg a környéken, a bárka irányába haladtak.
Talán mégis menni kéne.
Talán nem.
Éppen a piacra indult, amikor eleredt az eső.