Az első, és talán, az utolsó

Tojásrántotta, és eső illatát hordozza a szél. Hétköznap van. Az utolsókat rúgja a hét, aztán befelé fordul, és mély álomba merül. Más illatok jönnek. Rántotthúst sütnek valahol, sör szaga árad szét a lépcsőházak hűvösében. Rágyújtok. Titkon, mert ha apám megtudja, agyonver. A lépcsőforduló alatt zajlik az élet. Fiúk lányokat tapogatnak, és a lányok hagyják, jólesik nekik. Fénytelen a lépcsőház. A bérház minden zugába beköltözött a nyár. Tárt ablakokkal várjuk az éjjelt, hold ragyog a lombos fák mögött, amelyek a házunk előtt takarják el az eget. Az átszűrődő fényben, a lámpák hideg magánya próbálkozik társra lelni. Megállt az idő.

Györgyi hullámos hosszú haja cirógatja az arcomat. Kacagása, mint ministráns csengő száll az éjben. Hozzám simul, karja szorosan körém fonódik. Szeretem az illatát. Még ma is érzem, az illatos szappanok bársonyos tapintását, a női mellek domborulatán. Együtt képzeltük a jövőt, családot terveztünk, és egy óvatlan pillanatban örök hűséget esküdtünk. Én tizenhárom voltam, ő tizenkettő. Hittük, hogy örökké fog tartani.

Hogy milyen rövid az örökké, az hamarosan kiderült. Karácsonykor színesbe öltözött a világ. Nem volt hideg a tél, de a fűtés nélküli szobában kihűlt Györgyi gyenge kis teste. A templomnál vártam. Esett a hó, és nem jött el a megbeszélt időben. Mondta is, hogy nem biztos, bármi közbe jöhet. Apám közölte velem a hírt. Anyám zokogott. Apám kemény ember, de könnyeket láttam legördülni az arcán. Nem, nem. Az nem lehet. Nem tudtam elhinni, hogy nincs többé. Cserbenhagyott. Ez volt az első gondolatom, önzésem, és nyiladozó öntudatom jele. Aztán láttam őt, és éreztem ölelését, leheletét a nyakamon. Mindig fogtam a kezét, a gyenge kis kezet. Egyszer csókoltam meg a templomkertben, meglehetősen ügyetlenül. Összekoccant a szemüvegünk. Az orrunk is útban volt. Több kísérletet nem tettünk.

Fázom. Ha télen esik a hó, és hallom az éjféli misére szólító harangszót, Györgyire gondolok. Az ártatlan, tiszta szerelemre, az elsőre, és talán az utolsóra is.