Az emberi természet megnyilvánulásai I.

Igaz történet

Történt egyszer, hogy a nyílt tengeren ott hánykódott két mentőcsónak, melyek valahogy túléltek egy borzalmas tengeri vihart, de olyan messzire sodródtak egymástól, hogy az utasok csak egymás körvonalait látták, azt is csak homályosan.
Egyszer csak a semmiből ott termett egy ember az egyik csónak mellett, fáradtan, az úszástól kimerülve; lerítt róla, hogy maga is nagy viharokat élt át. Kérte a csónak utasait, hogy vegyék fel, mert egyedül nem tud életben maradni, és az utasok többsége rábólintott, ám az egyikük így szólt:
– Ne vegyük fel ezt az embert! Nem is ismerjük, és különben is, ebben a csónakban nincs elég hely mindegyikünknek.
A többiek azonban mégis felvették, mert kíváncsiak voltak, ki lehet az, és jól is érezték magukat vele.
– Nem férünk el ennyien! – ragaszkodott álláspontjához az utas, de a többiek nem akarták elzavarni új barátjukat, aki már nem is tűnt annyira idegennek, mire a tiltakozó utas így szólt:
– Látom, ti nem akarjátok, hogy veletek utazzak! – azzal mielőtt a többiek bármit is tehettek volna, a vízbe vetette magát. Úszni azonban nem tudott, a hullámok pedig hatalmasak voltak, így ő pillanatokon belül süllyedni kezdett, és segítségért kiabált:
– Segítség, segítség! Mentsetek meg!!!
A hajóból egyből felé nyúltak a kezek, de ő eltolta magától őket, mindre rácsapott:
– Előbb Őt küldjétek el, akkor lesz hely nekem is, és kihúzhattok!
– Nem lehet, ő is megérdemli, hogy velünk tartson, és nézd, rengeteg helyünk van még itt! Szállj be!
– Nem, vele nem! – felelte, miközben a hullámok egyre jobban ellepték, majd torka szakadtából üvölteni kezdett:
– Mentsetek már ki! Megöltök, megöltök! Az ő kedvéért kidobtatok engem! Pedig én voltam az, aki ezt a mentőcsónakot összeeszkábálta nektek! Hálátlanok!
A kezek most már bátortalanabbul nyúltak felé, ő pedig beleharapott az egyikbe.
– Ne így mentsetek meg! Különben is, látom, hogy ti nem is akartok engem igazából megmenteni. Ha akarnátok, megtennétek nekem, hogy elkülditek Őt. Csak többet érek tán nála!
Eközben a másik csónak utasai felfigyeltek a segélykiáltásokra, és próbálták a távolból kivenni, mi történik, de csak a fuldokló kiáltozásait hallották.
„Milyen kegyetlen, gonosz emberek lehetnek a másik csónak utasai. – gondolták magukban – Vízbe vetik a társukat, hogy könnyebb legyen nekik, és még akkor sem hajlandóak segíteni rajta, amikor a szerencsétlen már az életéért könyörög. Gyalázat.”
Azzal fogták az evezőlapátokat, és jó messzire hajtották csónakjukat a másiktól, nehogy azt higgye bárki is, hogy közük van egymáshoz, miközben a válluk felett visszakiáltottak:
– Aljas, gonosz népség vagytok! Szégyellhetitek magatokat! Remélem, léket kap a csónakotok! – és sorsukra hagyták őket, erkölcsi felsőbbrendűségük biztos tudatában.

Bárcsak ott ültek volna a másik csónakban, hogy a saját szemükkel lássák…