Lelkiismeretünk törhetetlen tükrében
igazzá torzulnak az álarcos hétköznapok.
Gúnyánk levetve, lesütött szemmel reszketünk,
míg a foncsor lerántja arcunkról a maszkot.
Álmodhatunk magunknak másik valóságot,
vagy ököllel csaphatunk a szűz igazságba –
csörömpölve hullik mind, ami talmi, álnok,
s már nem bántja szemünk a tükör csillogása.
2005. november 4.
6 hozzászólás
Köszönöm, kedves becsacsa.
Mennyire igaz.
Köszönöm. A verset egyébként egy festmény ihlette, talán megpróbálom majd becsatolni ide.
Nagyon jó vers, gratulálok Netelka! Olyan szép ez a művészetben, hogy festményekről vers készül, versekről rajzok, dalok, …ez az oda-vissza ihlet olyan érdekes!:)
e sorok úgy sercegnek, mint J.A. szavai….
A. Ginsberget is megidézte bennem, sajna szószerint nem tudnám idézni, de
valahogy úgy szól, hogy
pokolian kínos, ha a vendégségben neked szólnak, – kérlek menj el!, mert nincs arcod….
nagyon magvas! nagyon!!!!! ( a tömörség meg….!?)
Nagyon megtisztelő a hasonlatod, Zsolt, több mint megtisztelő. Köszönöm!
Neti