Ó, hogyne emlékeznék Bettyre, a sárga-fehér foltos angol pointerre, a híres vadászkutyára!
A mi kis falunkban csupa jókedv lüktetett akkoriban mindenütt, amikor a kajlafülű kutyus iskolánk igazgatójához, Deák Misi bácsihoz került kiképzésre. Mert Misi bácsi nemcsak kiváló tanár volt, hanem kiváló vadász is és ragyogó állatidomár. Valamelyik őse talán az állatok nyelvén tudó juhász lehetett, mert a kutyák, a macskák, a galambok de még az őzek is hallgattak a szavára. Beszélték róla azt is, hogy egy időben az egyik macskája járt neki cigiért a kocsmába. (A kocsma a szomszédban volt, a cirmos csak átugrott a kerítésen, miákolt kettőt a pultnál és már vitte is a mentolos Filtolt. Persze aztán ez a macska is –mint minden kocsmába járó lélek- elég hamar lezüllött, s mire Betty Misi bácsihoz került, már rég kóbor macska lett belőle.)
Ekkoriban történt, hogy Ratkó József, a költő, az egyik júliusi délutánon váratlanul benyitott hozzánk. Jött vele Bugya Pityu is, a bunyós festőművész. Ratkó, miután elolvasta Spartacusról elkezdett regényem első fejezetét, arra kérte apámat, hogy ugorjon át velük Kisvárdára, s mutassa őt be Béres Józsefnek. Beszédjükre akkor lettem figyelmes, amikor kiderült, hogy az egyik barátjuk rákos, és állítólag ennek a Béres nevezetű embernek van valami csodaszere, ami talán segíthetne rajta. Nem álltam éppen mintagyerek hírében, ám nyolc éves korom ellenére már igen sokat tudtam a világról: jól ismertem a különféle betegségeket, tudtam, hogy a rák gyógyíthatatlan, ezért már az ismeretlen feltaláló puszta léte is különös izgalommal frissítette fel amúgy is örökmozgó fantáziámat. Aztán amikor apámék hazaértek, izgalmam csak fokozódott. Egyik pillanatról a másikra részese lettem a Béres-ügynek. Megtudtam, hogy kuruzslás miatt bűnvádi eljárást indítottak ellene és akár börtönbe is kerülhet, de a szer, amit feltalált, hatásos – esténként hosszú sorok kígyóznak kisvárdai háza előtt. Ratkó kapott egy üvegcsével a szerből, amit megmutatott nekem, mielőtt elindult beteg barátjához. Néhány nap múlva a költő újból megjelent, és ünnepélyesen tájékoztatta apámat arról, hogy sikerült megnyernie az ügynek Kósa Ferencet, Nagy Lászlót, Szécsi Margitot és Balczó Andrást. Kocsiba ültek és mentek Béreshez.
Az egyik délelőtt az iskola takarítónője, Fábián néni szinte körberöpködte a falut azzal a hírrel, hogy a berkeszi unokahúga meggyógyult a szertől. Majd megtudtam, hogy Nagy Jóskáék lengyelországi ismerősének is segített a csepp. Aztán ugyanebben az időben Rakóczi Julcsi unokatestvére, aki leukémiás volt, a cseppek hatására hirtelen éledezni kezdett. Mindezekre tekintettel a Spartacus írását abbahagytam, és a tudományos munkának szenteltem minden időmet. A Vay-kastélyban laktunk egy szolgálati lakásban és a konyhánk egyik sarkát laboratóriumnak rendeztem be. A természettudomány egyébként ekkoriban ugyanúgy vonzott, mint a művészetek. Hat éves koromban Leonardo da Vinci varázsolt el, hét évesen már Edison kápráztatott, most éppen Béres bűvöletében éltem. Bújtam az orvosi, biológiai, a kémiai és a növénytani szakkönyveket. És összekotyvasztottam mindent, vagyis kísérleteztem, szüleim mindennapos bosszúságára.
Történt pedig ebben az időben, hogy Betty, a híres vadászkutya megbetegedett. Egyik pillanatról a másikra lefogyott, elgyengült és elkedvtelenedett. Minden gyermek sajnálta, mert igazi játszópajtás volt, és okosabb, mint sok felnőtt. ( Tudom, a mai világban ez egy kutyától már nem nagy teljesítmény, de akkoriban még bámulatra méltó mutatvány volt, lévén a felnőttek is értelmesebbek voltak.) Misi bácsi mindent megpróbált Betty gyógyulásáért, de semmi sem segített. Jöttek az állatorvosok Kisvárdáról, Pestről, még Erdélyből is, de a kutyus egyre gyengébb lett, Misi bácsi pedig egyre komorabb. Még az elzüllött macska is előkerült valahonnét, de Bettyt ez sem hozta lázba. Misi bácsi egyszer csak így szólt apámhoz: „Te! Vigyél el engem Béreshez! Hátha tudna ezen a kutyán segíteni.” Apám először tiltakozott ez ellen. Talán sértőnek érezte ezt a kérést a feltaláló felé, ám amikor Misi bácsi kifejtette azt a véleményét, hogy ha nem igaz a teremtés története, akkor az ember inkább származik a kutyától, semmint a majomtól, ez hatott. Bementek Kisvárdára. Aztán hogy Béresnek mit mondtak, mit nem, azt nem tudom, de tény az, hogy Misi bácsi kapott a szerből, s Betty hamarosan meggyógyult. Mit meggyógyult! Vidámabb lett, mint valaha! Misi bácsi pedig? Boldog volt, s meg volt győződve arról, hogy Béres a legnagyobb tudós a világon. Talán ezért történhetett, hogy helyt adott apám azon kérésének, hogy hívják meg Béres Józsefet az iskolánkba előadást tartani.
Béres József nem vállalta a cseppről az előadást, mondván, hogy nem nyilatkozik addig a gyógyszerről, amíg nem engedélyezik a gyártását. De mégis eljött az iskolánkba, és a növényvédelem fontosságáról beszélt a felnőtteknek. Amikor megérkezett, zsúfolásig megtelt az előadóterem. Első látásra is szimpatikus volt, tetszett magyaros bajusza és fejformája, olyan volt, mintha egy Jávor Pál filmből lépett volna elő. Mozgása alapján pedig rögtön azt képzeltem, hogy ilyenek lehetnek azok a káplárok, akik a huszárokat tanítják a bajvívásra. Az előadás után Bérest a szüleim vendégül látták. Ezt kihasználva megmutattam neki a laboratóriumomat, majd arra kértem, hadd csináljak vele egy gyors interjút a Nyírtassi Hírmondó számára. (A lapot én szerkesztettem egyedül, tehát én gépeltem és gémkapcsoztam össze, és összesen öt példányban jelent meg. A tudós elfogadta a felkérést, így valószínűsítem, hogy ez lehetett az első hivatalos tájékoztatás a Béres Cseppről.) Jóska bácsi elmondta, hogy megfigyelte a növényeknél, hogy bár ugyanannyi vizet és ugyanannyi napfényt kapnak, mégsem nőnek egyformán ugyanazon a területen. Ennek oka az, hogy más a talaj ásványianyag tartalma. Beszélt az immunrendszerről, valamint arról, hogy a szervezet úgy épül fel, mint egy csodálatos palota. Kitért arra is, hogy az ellenálló képességet leginkább a piros húsú zöldségek és gyümölcsök erősíthetik. Elmondta azt is, hogy az általa feltalált szert először saját magán próbálta ki. Annyira lenyűgözött, hogy másnap elkezdtem a Béres csepp előállítását. A paradicsomlével kezdtem, mert az piros húsú, majd tettem bele tejet is, mert a tej élet, erő, egészség, majd egy csipetnyi borssal fűszereztem, hiszen az a jó, ha az ember erős, mint a bors, végezetül reszeltem bele egy kis téglaport is, lévén hogy a szervezet egy csodálatos épület, s az épületből nem hiányozhat a tégla. Aztán a biztonság kedvéért tettem még hozzá egy kis élesztőt az esetleges élesztés miatt, meg egy kis szódabikarbónát, mert apám minden bajára az volt a megoldás akkoriban. Mindezt egy befőttes üvegben betettem a hűtőszekrény mögé, mert úgy gondoltam, hogy ott elektromágneses sugárzásnak kell lennie, s valahogy feltaláló-ösztönöm azt súgta, hogy az elektromágneses sugárzás jótékony hatással lehet a szer érésére. Édesanyám többször ki akarta borítani, de ehelyett inkább én borítottam ki őt, makacs tiltakozásommal, mondván, hogy hagyja békén az én Béres cseppemet, hiszen nem a moslékos vödörnek készítettem, hanem a szenvedő emberiségnek.
Az egyik szombaton a hároméves Borkó Ágika ott játszadozott nálunk. A játék után éppen hogy hazavitték, az anyukája már fordult is vissza hozzánk sikítva, hogy apám szaladjon segíteni, mert Ágika elvesztette az eszméletét. Apám az ölébe kapta a kislányt, és rohant vele az orvoshoz, közben odakiabálta anyukámnak, nézd csak meg a „Pisti Béres cseppjét” a hűtő mögött, nem abba ittak bele? Ám kiderült, nem az én gyógyszerem volt a ludas. Ágika valahol nadragulyát evett, kimosták a gyomrát, s hamarosan jobban lett.
Néhány hónap múlva csoda történt. Engedélyezték a Béres Csepp gyártását. Úgy tudom, a falunkban Borkó Ágikának vettek belőle törvényesen először. Aztán hosszú évek teltek el, mire a feltalálóval újból találkozhattam. Egy Nagy László műfordítás végett mentem be a kisvárdai könyvtár olvasótermébe. Jóska bácsi éppen ott kutakodott, hatalmas könyvek társaságában. Az előző napokban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Odamentem hozzá és gratuláltam neki. Mosolyogva hallgatta meg az én Béres cseppem összetételét. Aztán hosszasan eltűnődött, majd arról kezdett el beszélni, hogy milyen nagyszerű igazgatónak tartotta Deák Misi bácsit. „Milyen pompás kutyái voltak!”– sóhajtotta. „A Betty nevű kutyára tetszik emlékezni?" –kérdeztem izgatottan. A szomorú szemű ember arca hirtelen megvidámodott, kezét barátságosan a vállamra tette és felnevetett: – „Ó, hogyne emlékeznék Bettyre, a sárga-fehér foltos angol pointerre, a híres vadászkutyára!”
3 hozzászólás
Kedves történet, kíváncsi lennék, mennyi az igaz belőle, és mennyi a fantázia…?
Jól megírt, érdekes írás, tetszett!
Kedves Irén!
Ez így történt. Sőt! Van néhány olyan dolog, amit még nem írtam meg a Béres-cseppel kapcsolatosan. Van egy Nagy László-vers, Elhullt bolondok nyomán a címe, melynek a keletkezéséről igen sokat megtudtam akkoriban. Valamikor majd ezt is megírom.
Ratkó József, egyik nagy költőnk, igen-igen sokat harcolt Béres Józsefért.
Szeretettel:
István
Kedves István!
A címe miatt nyitottam fel és olvstam el a Béres cseppekről szóló történetet. Én is emlékszem azokra az időkre, amikor még – csak titokban – lehetett hozzájutni a béres cseppekhez. Egy közeli ismerősöm, sőt majdnem kollégám fedezett fel magán rák-betegséget. Akkor még nem volt arra annyiféle szer, még sokkal nehezebb volt a gyógyítása a maiaknál. Neki valahogy sikerült hozzáférnie a még engedély nélküli gyógyhatású szerhez, s mai napig él, mert segített rajta.
Ez jutott eszembe az írásról, mert sajnos, nálunk sokszor járnak hasoló cipőben a remek találmányukkal, fölfedezésükkel. Sajnos. Én is drukkoltam már akkor, ismeretlenül is, hogy az emberiség segítsége érdekében a remek szer engedélyezését engedélyezzék.
Üdvözlettel: Kata