Az erdő

Az erdő a fái már rég halottak. Az aljnövényzet is hiányzik; elszáradt, eltűnt, akárcsak a fák üde zöld levelei. Mintha valami bűvölet szállta volna meg ezt a földet. Rég nem járt itt ember, aki pedig volt már itt, furcsa történeteket mesél egy ódon temetőről, amely az erdő közepén bújik meg a kíváncsi szemek elől; és az egyik sír tövében növő magányos rózsaszálról melyből minden évben egy bimbó fakad, amely azután hófehéren tündöklik a nyár beköszöntétől egészen őszig. Mesélnek egy női hangról is, melynek halk éneke a föld alól sejlik fel. A Halott Erdő Éneke. Így nevezik a hangot, mely lágy, mégis érdes, üde, mégis tompa és egyszerre élő és holt.
A hang ma is ott hallható minden kiszáradt fa odvában, a meddő föld minden négyzetcentiméterében, az ágak nyikorgásában, melyeket a szél időről-időre, mint torz csontvázak meszesedett karjait, lendít intésre. Az ének parazitaként kúszik fel minden egyes fa szilárd törzsére és szívja ki belőlük az életerőt, hogy az egy szál fehér rózsa minden évben kivirágozhasson, és hirdethesse: van itt Valami. Valami, ami a föld mélyén lakozik és csak arra vár, hogy eljöjjön az Ő ideje. Ezt mesélik.

Az ének most egyre erősebb. De már nem csak egy hangot hallani. Olyan, mintha minden sírkő énekelne. A magányos rózsa beleborzong egy fuvallatba.
És a sírok tövében megmozdul a föld.
Kis göröngyök gurulnak alá, majd hirtelen úgy lövell ki a csontszáraz föld, mintha kirobbantották volna. Először ujjak tűnnek elő, aztán a karok. Csontsovány, szürke karok, amik kidülledő vállakban és piszkosfehér, hosszú ruhával takart, összeesett testekben folytatódnak. A női testek koponyáihoz hosszú, gubancos haj tapad. Ruhájuk földig ér, de alóla ki-kivillannak a szürke lábfejek, melyeken a bőrt itt-ott már megkezdték a férgek. A démonok most éhes táncba kezdenek saját énekük dallamtalan dallamára. Lassan lépkednek fel s alá, lábaik nyomán nem süllyed meg a föld pora. Némelyikük saját sírboltján járja szégyenteljes táncát. Árnyékuknak fejet hajt a hófehér rózsaszál: levelei elfonnyadnak, szirmai megbarnulnak, összepöndörödnek, majd a szél szárnyán szállnak tova; romlást hozván távoli földekre. A száraz szirmok mindenhová eljutnak. Nyüzsgő városok főutcáira,
kihalt sikátorok bűzös zugaiba, takaros házak udvarainak bársonyos pázsitjára. Úgy libbennek be a mit sem sejtő emberek életébe, mint egy alattomos betegség, mely, ha egy helyen fel üti gennyes fejét, végül az egész testet birtokba veszi. Néhányan észlelik csupán a romlás virágának eme csúfos darabjait: egy sikátorban, rongyos, piszkos ruhában, az olcsó pálinka bűzös mámorában fetrengő hajléktalan, részeg látomásának véli csak a kis barna rózsaszirmot. Mégis különös babonát vél örvényleni maga körül. Felállni próbál. Ekkor hirtelen valami mérhetetlen, belülről jövő erő ad földöntúli lendületet. Fekélyektől gyötört teste úgy tornyosul győzedelmesen a sikátor szemétkupacai és karton dobozai fölé, akár egy óriási felhőkarcoló a tövében megbúvó piciny játszótérre.
Egy nő fordul be az elfeledett utca kéken gomolygó gőzébe. Cipője sűrűn koppan a nyirkos kövön. Bizonyára csak levágta az utat hazafelé. Némán, egy pillantást sem vetve rá, suhan el a hajléktalan mellett. A férfi agyába a mindaddig ismeretlen érzések könyörtelenül fúrják be magukat. Először megretten, de csak egy pillanatra. „Uralkodni!”
Kint, a főutca állandó ricsaja tartja fogságban a csendet. Autók és emberek összefolyó áradata hullámzik a nap minden szakában. A gyerekeket mindig kézen kell fogni itt, különben egy szempillantás alatt magába szippantaná őket az emberörvény.
Egy kisfiú rohan át a zebrán, édesanyja kezét markolva, a nekik szóló zöld lámpánál, amikor, a fiú cipője mellett elbukfencezik egy kis megbarnult virágszirom. A gyerek megbabonázva pillant a szirom után, mely játékosan cikázik az emberek lábai között. A kisfiún nyugtalanság, félelem lesz úrrá egy virág e kis darabkája láttán. Szíve vadul kalapál, a tenyere izzadni kezd. Egy pillanatra megtorpan, hogy megpróbálja elhessegetni ezt a borzalmas érzést, amihez foghatót eddigi rövid kis életében sohasem érzett még. „Gyere már! Siess!” A lámpa ekkor már pirosra váltott.
Az ő házuk kertjében is elvetették már a pusztulás virágának keserű magját. Gyorsan terjedő vírus ez, mely ellen nem véd meg pirula és nincs ellenméreg. Az agyat támadja meg, felőrli a józan észt, hogy az Ösztönt állítsa helyébe uralkodónak a test felett.
A nyugodt, meleg otthon törékeny illúzióját a férj súlyos szavai zúzzák szét, ahogy az asszony és fia átlépik házuk ajtajának immár elátkozott küszöbét. Vita kezdődik, mérges veszekedés. A fiúcskát, mintha nem is lenne, az ajtóban felejtették, akár egy terhes csomagot. A hangos, kegyetlen szavak késként mártják éles pengéjüket a szívbe, hogy azután a falakhoz csapódva, az enyészet falánk gyomra nyelje el őket. A gyermek test remegni kezd, a szemekből a kétségbeesés könnycseppjei hullnak alá; de erre már senki sem figyel. A könnyek is csak hideg üveggolyók, melyek után nem nyúl már a szeretet puha, ölelő karja. Elsorvadt.
E szirmok szárnyán érkezik erdei nyughelyéről az átok. Szellemtestek áttetsző rémképei járják a várost, kik emberi szemnek érzéki csalódásnak tűnnek csupán. Csak a haldoklók vethetnek rájuk egy utolsó pillantást. Csakis ők tudhatják meg az igazságot, kik már bizonyosan magukkal viszik azt, hogy a Csendnek adhassák ajándékul.
A földszagú, piszkosfehér ruhák mindenkihez odalibbennek, akik elfogadták az élet szentségének búcsú báljára szóló meghívást. A hátuk mögé lépnek és a nyakukba lihegnek; szavak nélkül adják ki parancsaikat. A sikátorban álló hajléktalan férfi is megkapta már a maga parancsát, épp úgy, mint egy kisfiú édesapja.
Valahol szirmot bont egy fekete rózsa. A főutca hömpölygő tömege még látni vél egy fehér ruhás női alakot, amint szél fútta levélként, libben tova az autók között. És a Bál elkezdődött.
Szörnyeteggé változik mind, ki meghívót kapott. Hátuk meggörbül, körmeik helyén éles karmok nőnek, a rózsás bőr megfeketedik. Vérszomjas fenevadként hajtanak fejet gyilkos ösztöneik előtt. A sikátor kék csendjét velőtrázó sikoly szaggatja szét, de a seb hamar összeforr, a Feledés láthatatlan alakja máris tarisznyája mélyére rejtette. A tiszta, csendes kertváros takaros házaiból, mint veszett kutyák az óljaikból, rontanak ki az állatemberek. Egymást tépi mind, aki él, édes húsból falatoznak.
A Halott Erdő Éneke bekúszott a városba. A fák levelei idejekorán vetkőzik le zöld színüket és bújnak sárgán, barnán, pirosan tündöklő gyászruháikba. A démonok immár visszatérhetnek nyughelyeikre, hogy mély álomba merülve várják, hogy az újabb hosszú évek keserves munkájával kikönyörgött békét és rendet ismét felbolygathassák. Csendben szállnak a föld alá.
Az egyik sír tövében még megremeg a szirmaitól fosztott rózsa barna torzója…