Nyár közepén járhatott az idő, amikor a vonatállomáson álltunk. Roppant meleg volt, a levegőnek mintha parancsba adták volna, hogy álljon meg egy helyben és fokozza a rekkenő hőség elviselhetetlenségét. A hatást fokozta, hogy egy darab árnyékos részt sem találtunk: úgy éreztem magam, mint a forró vízben főzött tojás…
Rokonokhoz igyekeztünk; úgy sejtem, mindenki tudja, milyen az, amikor kénytelen feladni a kényelmes utazásba vetett hitét, mert meg kell látogatni a távoli nagynénit, aki a világ másik végén lakik. Akkoriban nem volt kocsink, így kénytelenek voltunk a Magyar Állami Vasutak „kifogástalan” szolgáltatását igénybe venni. Aki utazott magyar személyvonaton, főleg a legtikkasztóbb nyári napok egyikén, átérezheti, milyen volt a mi elkövetkezendő négy óránk, de nem erről szeretnék most beszélni…
Ülőhelynek természetesen nyoma sem volt, a nővéremmel azon a bőröndön és táskán kuporogtunk, amelyekbe a ruhákat csomagoltuk otthon. Nem lett sokkal jobb, de valamennyit mégis javított a helyzeten.
Rettentően unalmas volt, pláne, hogy harmadszorra mondták be, hogy a vonatunk előreláthatólag harminc percet késik. Unalmas volt, de ha időben megérkezik a járatunk, valószínűleg sosem lettem volna tanúja a következő jelenetnek:
Nem messze állt tőlünk egy „betonpad” – legalábbis egykor az lehetett, de, hogy mi történhetett vele, fogalmam sincs – amelynek két oldalán megmaradt betondarabok árulkodtak arról, hogy valaha volt ott valami.
A bal oldali töredék tetején hatalmas sáska pöffeszkedett, de akkora, hogy olyat még nem láttam. Dölyfös tartással nézett a világra, azt hitte, nincs, aki megkédőjelezze a hatalmát. Több percen keresztül mozdulatlanul állt, nem zavarta se a hőség, se a napsütés, se a hűsítő szellő hiánya, olyan volt, mint egy apró szobor vagy játékfigura.
Aztán egyszercsak feltűnt egy cserebogár a színen. Hogy milyen apropóból vezette arrafelé a végzete, nem tudom, de alig pár centire megközelítette a sáskát. Vajon ki lesz a betondarab királya? – Tettem fel magamban a kérdést mosolyogva.
Mintha csak választ akarnának adni, a sáska megtámadta a nála jóval kisebbet, aki lebucskázott az erőd párkányáról. Azt hittem, véget ért a harc az előre látható végeredménnyel, így elfordítottam a tekintetem, hogy kérdezzek valamit a nővéremtől.
Egy kis idő elteltével visszanéztem az erődre, és meglepődtem: a cserebogár újrakezdte az ostromot. A „király”ismét lecsapott, ezúttal kíméletlenül. Támadója újból a mélybe hullott, most a másik oldalon. Azt hiszem, nem élte túl.
Ez igazságtalanság – gondoltam megrendülten. Néhány pillanatig azt fontolgattam, hogy bosszút állok, és hirtelen felindultságból már föl is pattantam – a körülöttem állók sejtésem szerint azt hitték, elment az eszem.
Egy lépést sem tettem, amikor meg kellett torpannom: a magasból váratlanul kis veréb csapott le, és egyetlen csippentéssel felkapta a pökhendi királyt, aki pár pillanattal később eltűnt a kismadár gyomrában.
A nyertes az erőd végébe szökkent, és boldog csipogással hirdette ki a győzelmet, majd minden átmenet nélkül szélroham száguldott végig az állomáson: megérkezett a járatunk. Por ment a szemembe, az arcom elé kaptam a kezem. Mire felnéztem, az új királynak nyoma veszett.
Ironikus a sors – mosolyogtam fanyarul, majd elindultam, hogy felszálljak a vonatra…
4 hozzászólás
Szia!
Vonaton nagyon régen ültem, szerettem utazni annak idején vele.A természet rendje pedig ajaj megtalálható mindenütt.Örök körforgásban.Tovább gondoltam a madár kinek a zsákmánya lehetett, és mikor…Tetszett az írásod!
Szeretettel:Selanne
Szia,
örülök, hogy elnyerte a tetszésed 🙂
Üdv. Tyrael
Tetszett a történeted. Az állatvilág egy érdekes világ, ki kinek van alárendelve. Jó volt olvasni!
Barátsággal Panka!
Köszönöm a hozzászólást, dpanka!
Üdv. Tyrael