Az eső

Az eső egész nap kopogtatta a kopott alumínium tetőt. A monoton ritmus egy idő után már szinte annyira eggyé vált az alatta folyó élettel, hogy csak a hiánya volt az, ami olykor feltűnt. Amikor elállt az eső. Persze ez elég ritkán fordult elő, hiszen az év java részében valamilyen formában, de folyamatos kopogás töltötte meg a csöppnyi szobát.
Az alumínium tetőtől leszámítva semmi különös nem volt a kis szobában, amely úgy csatlakozott a roskadozó, omladozó főépülethez, mintha csak valaki tévedésből helyezte volna oda. A száz évnél is öregebb vályogház düledező falára tolt melléképület korhadó farostlemez falai, kopott piros bádogteteje, már önmagában is feltűnést és kíváncsiságot ébreszthetett volna, ha bárki veszi a fáradságot, hogy arra kóboroljon. De ahogy mondani szokták, ott még a madár sem járt.
A szoba berendezése mindössze egy kissé nyikorgós, kifeküdt matracú heverő, egy öreg, szebb napokat is megélt komód és egy háromlábú szék volt, amelyet gondosan a falnak támasztottak, hogy régi fényében ragyoghasson.
A szobába egy idős asszony élt unokájával. A ház legnagyobb részét nem lakta, nem lakhatta senki. A mosókonyhát és a kis rezsót leszámítva már évek óta senki sem nyitott be a gondosan kitakarított és elfeledett szobákba, amelyeket az idő kíméletlensége alakított saját kedvére.
A cseppnyi gyermek önfeledten élte élete első pár esztendejét a huzatos, kopogós bádogtető viszonylagos biztonságát élvezve. Szerette az esőt. Nem csak a monoton kopogás miatt, amely álomba ringatta, szomorú napokon megvigasztalta, vidámakon együtt nevetett vele. Nem csak a friss illat miatt, amely átjárta és betöltötte a tavaszi napokon a kis szobát. Szerette az esőt, mert elmosott mindent, mert tisztává varázsolt mindent.
Az őszi szél lágyan ringatta a tarka leveleket az udvar közepén álló öreg tölgy ágain. Egy kicsit arrébb, a töltés alatt a folyó halkan csapkodta magát a part köveihez. A kisfiú ezt a hangot is szerette, szinte eggyé vált vele, vele ringatózott, álmodozott. A folyó komótos hömpölygése, titkokat rejtő mélysége, kacér locsogása megannyi kaland és mese szülője volt számára. De azon a napon valahogy más volt. Erőteljesebb, haragosabb, fenyegetőbb.
A kisfiú a folyó parton kóborolt, mint általában minden délután. A nap a folyó túloldalán elterülő város mögé bújva félhomályba borította a folyópartot. A szél csendesen duruzsolt. A kisfiú leült kedvenc helyére az öreg tölgy alá és meredten bámulta a várost. Szerette, ahogy a lámpák fénye egymás után gyulladnak fel az utcákon és a hazák ablakaiban. Mintha csak neki kacsintanának, huncut cinkossággal. – Tudjuk, hogy figyelsz minket – súgják az öreg házak, míg tükörképükben gyönyörködnek a parton.
Ritka, csendes éjszaka ígérkezett. A bádogtető némaságba borult. A kisszobában a nagymama egy gyertya fénye felé hajolva varrogatott. Nem tudott aludni, hiába szeretett volna. Nem hagyta aludni a csend, amely a tető és a folyó part felől érkezett. Nem tudta hová tenni. Élete minden egyes pillanatában vele voltak ezek a megnyugtató, apró neszek. Vajon most hova lettek? Miért nem jön egyik sem, hogy álomba ringassa? Hogy meséljen neki, hogy lágyan dúdolja az altatót?
Nagymamája rémült tekintetére ébredt. Minden olyan hideg volt, sötét és nyirkos. A bádogtető nem dúdolt, hanem üvöltött, a folyó tajtékozva tombolt a lábuk alatt. Semmit sem értett.
– Mi történt? – kérdezte rémülten, miközben apró takaróját szorongatva gázolt át nagymamája előtt a vízen, amely minden irányból hömpölygött körülötte.
– Kiöntött a folyó, az az átkozott sok eső, amit úgy szeretsz. Hát most ez lett a vége. Még ezt a roskadozó viskót is elveszi tőlünk …
– Az nem lehet… – dünnyögte a kisfiú. Az eső, ami elringatta, amely altatót dúdolt neki, nem tehetett ilyet.
Egy közeli domb tetején álltak meg és néztek vissza a folyó felé. A kisfiú szíve összeszorult amint a folyó túlpartja felé nézett. A sötét utcák között csak a szirénázó autók fényei villogtak kísértetiesen. A folyó mintha mindent elnyelt volna. Mintha nem is folyó, hanem tenger lenne, tombolt és hömpölygött amerre a szem ellátott. A töltés oldalában épült vályogháznak nyoma sem maradt, a száz éves falak úgy omlottak össze, mint a kártyavár, csak az oldalára tapasztott viskó piros bádogteteje látszódott még órákkal később is, ahogy a víz tetején himbálódzott az öreg tölgyfa kicsavarodott ágai közé ragadva…

Dublin, 2011. október 24.