Az időgép

Már negyedik napja bújtam a könyveimet. Eleinte még könnyen ment, mert szakadt az eső, de amióta kisütött a nap, nehezen tudtam rávenni magam a tanulásra. A levegőben édes virágillat szállt, madarak csiripeltek a ház előtti juharfán. Egy hirtelen elhatározással összecsaptam a történelemkönyvet, és kiléptem a langyos alkonyatba. Ennyi magolás után megérdemlek egy kis pihenőt. Lassan ballagtam, hogy teljes valómmal átélhessem a nyár eleji varázslatot. Utam önkéntelenül barátom, Edward felé vezetett. Mire feleszméltem volna, már be is csöngettem.
– Jó, hogy jössz! – fogadott Edward átszellemült tekintettel. – Azt hiszem, most sikerült.
Izgatottan vezetett a garázsba. Ott állt előttem a Gép teljes életnagyságban. Szürkésfekete burkolata fémesen csillogott. Edward évek óta dolgozott nagy találmányán, az időgépen. Humán beállítottságú lévén nem igazán értettem a működési elvét, bármennyire is igyekezett Edward, hogy legalább az alapokkal tisztában legyek. Mindenesetre abban töretlenül hittem, hogy barátom egy szép napon áttöri az idő korlátait, és közösen barangolunk a múltban vagy akár a jövőben. Eddig háromszor készült el a nagy mű, háromszor csatoltuk be biztonsági öveinket, háromszor indultunk világ, pontosabban időhódító utunkra, de mindannyiszor a jelenben maradtunk. Az utóbbi hetekben nem nagyon találkoztunk, Edwardot elfoglalta a munkája, én pedig az érettségire készültem. Ez a mostani Gép már első pillantásra más volt, mint a többi. Sokkal kidolgozottabbnak, elegánsabbnak tűnt. Áramvonalas formája esztétikai élményt nyújtott.
– Szállj be! – nyitotta ki távirányítójával az ajtót Edward.
Belül is kellemes meglepetés ért. A megszokott, szögletes műszerfal helyett gömbölyített szélű, tenyérhez illeszkedő karok, gombok tárultak elém. Az ülés is sokkal testre szabottabbnak látszott.
– Nos, mit szólsz? – kérdezte elismerésre váró hangon.
Nehezen találtam szavakat, annyira megfogott az egész. A Gép atmoszférája valahogy egészen különösnek tűnt. Kellemes, az eljövendő kalandok izgalmát árasztotta. Éreztem, ez most tényleg működni fog. Helyet foglaltam a puha, testem vonalához igazodó ülésen. Edward bezárta az ajtót.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Hová szeretnél? – nézett rám Edward.
Legutóbb a középkort céloztuk meg, de most nem éreztem hozzá kedvet. Egészen máshová vágytam, de magam sem tudtam pontosan, hová, ezért hallgattam.
– Mit szólnál, ha elmennénk az ókori Egyiptomba?
Nagyszerű ötletnek tartottam. Eljutni a fáraók birodalmába egyáltalán nem mindennapos dolog. Edward egy labdára hasonlító tárgyat vett elő.
– Hát ez meg mi? – kopogtattam meg a tetejét.
Edward türelmesen elmagyarázta, hogy ez egy védősisak, melyre biztonsági okokból van szükség. Legújabb időgépe sokkal gyorsabb, mint a többi, ami kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Előfordulhat, hogy megpördülünk, vagy akár fejjel lefelé érkezünk a múltba. Ilyenkor pedig milyen jól jön a sisak. Elfogadón sóhajtottam, bár el sem tudtam képzelni, hogyan fog a fejem beleférni. Legnagyobb meglepetésemre éppen illett rám.
– Felkészültél?
Edward beütötte úti célunk évszámát, majd mutatóujját az indítógombra helyezte. Bólintottam. Fülsértő kattogás hallatszott, a világítás egy pillanatra kialudt, majd a kattogás egyre jobban felerősödött, már-már elviselhetetlenné vált. A Gép hátulja sisteregni kezdett. Pillanatok alatt hatalmas füstfelhő borított be mindkettőnket. A kattogás elhallgatott, az időgép megrázkódott egy kicsit, majd zökkent egyet, mintha földet értünk volna valahol. Nem tudtuk eldönteni, hol lehetünk, mert a füsttől egyelőre nem láttunk semmit. Miután köhögési rohamom alábbhagyott, izgatottan vártam, mi lesz. Védősisakom felé nyúltam, de Edward megállította a mozdulatot.
– Várj – mondta. – Először meg kell bizonyosodnunk, hogy biztonságos helyen vagyunk-e.
Csendben figyeltünk, hátha áthatol valamilyen zaj időgépünk páncélján, de a külvilág néma maradt.
– Most mit csinálunk? – kérdeztem.
– Természetesen kiszállunk – válaszolta Edward. – Meg kell tudnunk, hogy hol vagyunk, és mikor.
Ekkor a távolból halk nesz ütötte meg a fülemet. Valaki közeledett felénk. Valamiért azonban olyan furcsa volt. Túl gyors és apró léptekkel haladt.
– Ki lehet ez? – suttogtam.
– Talán maga a fáraó – mosolyodott el Edward.
A hang egészen közel érkezett hozzánk. Megdermedtem az ijedtségtől. Amitől tartottam, bekövetkezett. Az ajtót feszegette, hogy bejusson a Gépbe. Különös gondolatok cikáztak át az agyamon. Mi van, ha egy rabszolga kér tőlünk menedéket? Vagy, horribile dictu, egy háború kellős közepébe csöppentünk? Meglepetten konstatáltam, hogy az a valaki sír. Mégiscsak egy rabszolga lesz. De a sírása olyan ismerősnek tűnt.
Edward bosszússá vált.
– Ez Sunny.
– A kutyád? – lepődtem meg.
– Igen, ez az ő hangja. Ezek szerint megint nem sikerült.
A nyüszítés valóban olyan volt, mint amikor Edward spanielje panaszkodni szokott.
– Hátha a kutya is velünk jött a múltba – próbáltam vigasztalni. – Magával ragadta a Gép légköre.
– Ilyen nincs – rázta meg a fejét Edward.
Kinyitotta az ajtót. Sunny örvendező csaholással ugrott gazdája nyakába. A sarokban heverő bicikli meggyőzött arról, hogy a garázsban vagyunk, 2011-ben.

Az újabb kudarcba fulladt eset után megint nem találkoztunk egy darabig. Nem mintha nehezteltünk volna egymásra, csupán a közelgő érettségi szorongatott, ezért napjaim könyveim társaságában teltek. Teljesen belemerültem a tanulásba, a külvilág foszlányokban jutott el hozzám. Már csak két nap választott el a nagy megmérettetéstől. Úgy éreztem, lelkiismeretesen felkészültem, de belül azért ott motoszkált, mi van, ha mégis megbukok. Ahogy közeledett az éjszaka, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a melankólia. Edward is hiányzott, jó lett volna megbeszélni vele kételyeimet, de nem akartam ilyen késői órán zavarni. Tovább görnyedtem íróasztalom felett, talán el is bóbiskoltam egy kicsit. Arra riadtam, hogy valaki a nyitott ablakom előtt áll. Langyos szellő simogatta meztelen karomat, a léghuzattól meglibbent a függöny. Úgy véltem, Edwardot látom.
– Szia – üdvözöltem. – Kimegyek, beengedlek a kapun.
– Nem szükséges – felelte, és egy szökkenéssel már bent is termett.
Egy pillanatra megborzongtam. Edward volt az, de valahogy mégsem ő. Nem akartam hinni a szememnek, mennyire megváltozott a szerencsétlen kísérlete óta. Az első, ami feltűnt, az arca. Teltebbé vált, érettebbé, és néhány ránc is megjelent rajta. Igen, Edward határozottan megöregedett. Dús, sötétbarna hajába jó pár ősz hajszál vegyült. A testét sem láttam már olyan ruganyosnak, mint azelőtt. Izmai helyét háj foglalta el. Földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Lehetséges ilyen nagymértékű változás néhány nap alatt? Magamban számoltam, nyolc nappal azelőtt láttuk egymást utoljára. Ilyen rohamos öregedés csak akkor történhet meg valakivel, ha súlyos beteg. Kerestem a betegség nyomait Edwardon, de leszámítva a kor pusztítását, egészségesnek látszott.
– Nem is kínálsz hellyel? – kérdezte a régi pajkos mosolyával.
Szótlanul a fotelre mutattam.
– Ugye máshogy nézek ki, mint ahogy szoktam? – mutatott végig magán.
Bólintottam. Edward jelentőségteljesen rám nézett.
– Nos, ne ijedj meg, nincs semmi baj, sőt, egyszerűen fantasztikus, hogy itt lehetek veled! Köszönöm, hogy megakadályoztad annak idején, hogy összetörjem a Gépet.
Meg akarta semmisíteni a szeretett Gépet, sokévi munkája gyümölcsét? Semmi ilyesmire nem emlékeztem, az pedig még annyira sem rémlett, hogy ebben megakadályoztam volna.
– Miről beszélsz? – kérdeztem zavartan.
Edward a homlokára csapott.
– Ja persze, elfelejtettem, hogy az a látogatásom után történt.
Szóra nyitottam a számat, de hirtelen megrekedt a mozdulat. Belém hasított a felismerés. Már tudtam Edward változásának okát, de nem mertem kimondani. Edward azonban észrevette rajtam.
– Igen Cathy, jól gondolod. Végül mégis sikerült az időutazás. Igaz, a te idődhöz képest még várnom kellett rá tizenöt évet.
– Akkor te… – nehezen bírtam kimondani – 2026-ból jöttél?
– Igen – válaszolta olyan hangon, mintha csak a sarki közértbe ugrott volna le tejért. – Te most nem húszévesen látsz engem, mert most, pontosabban az én időmben, harmincöt éves vagyok. Nézd meg, itt az azonosítási kártyám!
Előhúzott a zsebéből egy meghatározhatatlan színű plasztikkártyát. A név az övé, Edward Leary, a születési év is stimmel, a kiállítás dátuma pedig 2025. A nyelvet azonban, amelyen a szöveg íródott, nem ismertem.
– Ez az új világnyelv. Még csak kísérleti stádiumban van, de személyazonosításnál már ezt használjuk. Amint látod, tavaly kaptam új igazolványt, vagyis hozzád képest tizennégy év múlva. De azt hiszem, a kelleténél máris jóval többet árultam el.
– Edward, hiszen ez csodálatos! – ujjongtam. – Te a jövőből érkeztél. Akkor te ismered, te ismered… – ekkor döbbentem rá, hogy most megtudhatom, mi történik velem, velünk az elkövetkező tizenöt évben. Izgatottan folytattam:
– Mondd, milyen lesz a jövőm? Mit fogunk csinálni ott, a te idődben? Együtt maradunk?
Edward elkomolyodott:
– Sajnos, erről nem beszélhetek.
– De miért? – szontyolodtam el.
– A jövő ismerete megváltoztathatja jelenbeli cselekedeteinket, ami kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Az én nézőpontomból a múlt egy lezárt entitás, amin nem szabad változtatni. Emlékszel, mennyit beszélgettünk a pillangóhatásról? Nos, ez nemcsak térben, hanem időben is érvényesül. Nézd, éppen berepült hozzád egy denevér. Ha most az én hatásomra, aki nem tartozom ehhez az időhöz, elrepül, hosszú események láncolatát indítja el, ami kihatással lesz a jövőre. Jobb esetben elkerülhetjük a katasztrófát. A negatív forgatókönyv szerint pedig… de erről inkább ne beszéljünk!
Szomorúan vettem tudomásul a tényeket.
– Legalább azt mondd meg, hogy átmegyek-e az érettségin!
Edward csak a fejét rázta.
– Most mennem kell – emelte rám mélybarna szemét. – Az időkapu bezáródik. Egyelőre csak félórára tudom kinyitni, még tökéletesítenem kell a technológiát.
– Hol van a Gép? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem mondhatom meg, és kérlek, ne is gyere utánam!
Tűnődve néztem, amint eltűnt az éjszakában.

A falióra tizenegyet ütött. Úgy éreztem, azonnal beszélnem kell Edwarddal. A mostani Edwarddal, aki itt él 2011-ben. Kirohantam a házból. Bohókásan kacsintott rám a telihold. A sarkon vörös macska hívogatta keserves nyávogással párját. Edwardnál hatalmas zenebona fogadott. Sunny állt dühödten ugatva a zárt garázsajtó előtt. Bentről üvöltő rockzene hallatszott.
– Itt vagy? – próbáltam túlkiabálni a lármát.
– Menj el! – szólt ki Edward elkeseredetten. – Szétverem ezt a roncsot! Velem többet nem babrál ki! Nem érdekel többet az időutazás. Az lesz belőle, amit megérdemel, egy halom ócskavas. Hová tettem azt a nyavalyás fejszét!
– Várj! – sikítottam. – Beszélni akarok veled!
– Ugyan, nincs értelme! Úgysem fogok eljutni a múlta soha.
– Csak egy percre engedj be – könyörögtem. – Hallgass meg, kérlek! Utána pedig szétverheted, ha annyira akarod.
Az ajtó kinyílt. Megkönnyebbülten láttam, hogy a Gép még épségben van.