Búcsúzás
"Holismi, íme én vagyok az,
Hamarosan feltalálom a legnagyobbat.
Gyere vissza majd, ha én hívatlak,
S engedd majd meg, hogy bemutassam.
Ne aggódj értem, ha eltűnnék,
Ne aggódj azért, ha nem jönnék.
Ne ijedj meg, ha nyomon vesznék,
Ne ijedj meg, ha örökre elvesznék.
Tudom én, biztosan, visszatérek,
Tudom én, biztosan, most megijedsz.
De ne félts engem semmitől soha se,
Mert nem lesz semmi bajom, biztos ez.
Ha mégis történne vélem valami,
Ne aggaszd magad e miatt. Ennyi!
Várjatok rám 2 hetet,
Csak kettőt, most ennyit kérek!"
"Hova készülsz kérlek?
Itt akarsz hagyni engem?
Mit forgatsz a fejedben már megint?
Tudd, hogy nem pótolhat téged senki!
Ha elmész, utánad megyek,
Akárhova utazol, meglellek.
Oh, én egyetlen, fiatal kedvesem!
Ne tedd ezt, kérlek, én velem!
Fáj, ha elhagysz, akár két napnál tovább,
Ha két hétre elmész, tudd, hogy az nekem fáj!"
"Oh, Ákos, annyira sajnálom!
Nekem is ez nagy fájdalom!
De áldozatot hozol te is célodért,
Engedd, hogy én is hozzak, az enyémért!
S ne keress, mert minden hiába!
Engem itten meg nem találhatsz!
Most menj, kérlek Ákos,
És légy örökre boldog!"
"Oh, Dem, kérlek,
Ne beszélj így nékem.
Mintha búcsúznál,
S búcsúzásod nekem csak fáj!
De én is búcsúzom.
Mert jól döntesz, jól tudom!"
Elbúcsúztak egymástól,
Nem álltak messze a sírástól.
De mindketten bírták,
Mert nem volt okuk sírni, tudták.
S készült hát Dem, készült utazására,
S még valamire másra is: nagy fájdalmára.
Fájdalmára, s férje fájdalmára,
Mert neki se lesz kicsi az, tudta.
Elindult, ki a szobájából, egy nagy terembe.
Ott szürke színűre volt a fal festve.
Különös gépek, új készülékek,
Múlt és jövő gépei keveredtek.
Volt ott egy asztal is, régiség,
De az egyszerűen gyönyörűség.
Senki se láthatott még olyat,
Csak az, ki megteremtette azt.
S teremtője mind ismeretlen maradt,
S aki fejében kinőtt ennek magja,
Az is csak magát takargathatta.
De Dem ezt is megtalálta,
S titkon őrizte raktára.
Kihúzta fiókját Dem,
S onnan egy papírt kivett.
Egy gép rajza volt azon,
Nem múltbeli, látszott.
Ez egy, a jövőbeli készülékek tervei közül,
De kérdéses, hogy ez a jövő e.
Mert nem az volt, biz.
Lassan Dem újra elindult,
Egy nagy lepel sarkaihoz nyúlt.
Lerántotta a leplet, s alóla
Egy 2 méteres sose látott gép bukkant
ki. Az volt a rajzon is, pontosan,
teljesen ugyanaz.
Minden kis vonal stimmelt.
Minden korábban teljesen kész lett.
Megsimította a vas gép külsejét,
S bele ült, hogy átnézze.
Belülről, mintha egy gömb belsejében
lenne, egy páncél teremben.
Másrészt mint egy pilótafülkében,
Vagy rakétán, vagy repülőgépen.
S volt ott egy kis lyuk, amitől hiányos volt az egész,
Valami hiányzott, látszott, mintha nem lett volna teljesen kész…
Ment vissza Dem, a szobába,
S leült eldugott kis ágyára.
Gondolkozott, majd tollat és papírt vett,
Felállt, s föl-alá ment.
Majd gyorsan székére leült,
S keze mély írásba merült.
Írt és írt, egy hosszú óráig,
Majd abba hagyta, átnézte, mit írt.
Nyugodtan feküdt végül le,
Nem szólt hozzá többé lelkiismerete.