Az idős hölgy

Az idős hölgy a külvárosban éldegélt. Idősebbnek nézett ki a koránál, hiszen életét a munkának szentelte és a rengeteg dologba igencsak belefáradt. Pedig hajdanán gyönyörű lány volt, egymást tapodták a kérők, hogy táncba vigyék, a fivérének kellett elhessegetnie őket az udvarból. A nővére irigykedett is rá, de nem szólt egy szót sem, csendben követte, bármerre is ment – meghúzódott az árnyékában és onnan szemlélte, hogyan virágzik a húga.

Később, mikor eljött a családalapítás ideje, teljesen megváltozott, érett nő lett belőle, szorgos háziasszony és gondoskodó anya. Talán túlságosan is megváltozott, már nem járt el a mulatságba, csak mosott, főzött, takarított egész álló nap. Vagy, ha éppen nem akadt teendő a házon belül, akkor a környezetüket csinosította. Fákat, bokrokat ültetett, hogy amikor már nagyobbak lesznek a gyerekei, akkor minél szebb tájon lakjanak.

Nővére már nem irigyelte őt, inkább féltette, attól tartott, ha a húga nem lassít kicsit, tönkreteszi az egészségét. Szólt a bátyjuknak – aki addigra már nagyon fontos tisztséget töltött be, ő igazgatta a környék uradalmát -, hogy beszéljen vele, de hiába. Az anya nem hallgatott se a nővérére, se a fivérére, csak azzal foglalkozott, hogy szép jövőt biztosítson a csemeték számára.

Azok nőttek is, csakhogy a szép jövő reményéből alig valósult meg valami. Folyton egymást marták, tanulni nem voltak hajlandók, a fákra, bokrokra nem ügyeltek, a szemetet beledobták a patakba, mert az egyszerűbb volt, mint humuszt gyártani. Felnőtt korukra még rosszabb lett a helyzet, egymás holmijait lopkodták és hiába kérte őket az anyjuk, arra sem vették a fáradtságot, hogy a ház körül segítsenek. Fiai telebűzölték a házat pipafüsttel, lányai pedig csak a maguk szépségével törődtek. Néha odacsapott egyet elkeseredésében, de ereje fogytán nem foglalkoztak mérgelődésével, csak nevettek rajta. Születtek unokái és dédunokái is, a család egyre terebélyesedett, ám a fiatalabb generáció gonoszsága borzasztóan elharapódzott.

Egy este nem bírta tovább, érezte, hogy végleg elhagyja az ereje. Elsétált az ágyáig és belefeküdt. Szomorú volt, végtelenül szomorú. Ő nem akart mást, csak jó anya lenni. Magában kereste a hibát, vajon hol ronthatta el, hogy gyermekei, unokái és dédunokái ilyen elvetemültek lettek.

Sokáig feküdt betegen, a megváltó halálra várva. Nővére ápolgatta, bár az ő fénye sem volt már a régi, odaadóan hordta húga ágyához az ételt és az italt, ha kellett megtörölgette a homlokát, vagy felrázta a párnát. Bátyjuk szörnyű haragja gerjedt, befolyását arra szerette volna felhasználni, hogy megbüntesse unokaöccseit és unokahúgait. A beteg anya kérlelte, ne bántsa gyermekeit, talán van még remény arra, hogy megjavuljanak.

Mielőtt meghalt, néhány fia és lánya ellátogatott hozzá halálos ágyához. Ők rendkívül szégyellték magukat, mert rájöttek arra, milyen hálátlanul élték életüket és micsoda veszteség lesz, ha magukra maradnak.

Gaia utolsó erejével még elmosolyodott. Látta, hogy a jóság magja kicsírázott lelkükben és hitte, hogy előbb-utóbb sok milliárd leszármazottja mindegyikében szétárad ez az érzés.