Az íj

– Olyan háromujjnyi vastagra hagyom a markolatnál, nehogy eltörjön. Vajon mennyire vékonyítsam el, hogy elég erős maradjon, de még ki tudjam teljesen feszíteni?
– Misó! Misó! Hol csámborogsz már megint, te lusta kölök? – Erős asszonyhang szakította félbe a magvas gondolatokat. A terveibe feledkező kamasz nagy lendülettel pattant föl a korhadt rönkről, ahol épp pihengetett.
– Na, mindjárt dicséri azt a jaj, de finom főztjét – motyogta vigyorogva maga elé. És valóban a hang így folytatta:
– Töröm magam, hogy időben finom ebéd legyen az asztalon, mindjárt itt van az apja, ez az istentelen kölök meg sétálgat a vízzel, mint valami uraság! – hallatszott.
– Hiszen jövök már, minek mondja akkora hangon, hogy az egész határban megállnak a népek? – feleselt a jókötésű, barna fiú.
A csípőre tett kézzel ágáló, pirospozsgás asszonyságnak elkerekedett a szeme. Felkapta az ajtó mellé támasztott seprűt és a háta mögé rejtette.
Amikor a nehéz vödröt cipelő suhanc odaért, jókorát csapott a fenekére, és megint rázendített:
– Nem egy taknyos gyerkőc fogja megmondani, mit tehetek és mit nem! – futott a nevetve menekülő kamasz után, jókorákat suhintva az ülepére. Nem volt nehéz dolga, mert a tizennégy év körüli, visongó gyereket jócskán lelassította a nehéz vödör. Miután néhány csapással helyreállította anyai tekintélyét, kifulladva megállt, majd megint rákezdte:
– Aztán remélem, újra el kell menned a kútra, mert kipocskoltad abban a nagy rohanásban. Hogy egy ilyen majdnem legény ennyire féljen a vessző csípésétől! Igyekezzél mosakodni, de előbb tedd be a helyére a vizet! Apádnak jól fog esni, ha megjön a dolgáról – dohogta egyre csendesebb hangon.

A sövényfalú, nádfedeles kis ház szerényen bújt meg az irtásföld szélén. Azért ott, mert a valamikori ligetes rész minden szegletét fölszántották. Nem nagy terület, de ez után nem kellett adózni az uraságnak, és egész szép termést hozott.
Furcsa mód, a szélén megmaradt néhány ősfa, ami pedig árnyékot vetett a vetésre. Amikor ideértek a terület megtisztítása közben, a gazda hümmögve méregette őket egy ideig, megtörülte izzadt homlokát, aztán legyintett. – Maradjanak!
Azóta a gazdából ópapa lett, a derék, nagy fákból pedig méltóságteljes öregurak. Ritkás koronájuk alól tar foltok kandikáltak ki, száraz ágaik hegyén madarak fészkeltek, törzsüket harkályok bontották meg bogarak után kutatva. Ezeket a lyukakat odúvá tágították a szorgos, pici csőrök, és tavasszal diadalmas ének köszöntötte a napfelkeltét.
Suba Mihály, aki még csak Misó – a Mihályságig ugyanis el kell még telnie pár évnek –, szeretett ide járni. Fiatalabb korában lelkesen mászta meg, kutatta végig őket, fészket keresve. Ezek a repülő csodák olyan kitanult ravaszok, annyira az ágak hegyére építik fészküket, hogy embert próbáló mulatság megrabolni őket. Persze egy magára valamennyire is adó legény nem adja föl olyan könnyen. Addig-addig bujkált, tekergette a testét, míg csak megszerezte, amit kinézett magának. Aztán elgondolkodott, fél kézzel kapaszkodva, másikban a picike tojásokkal. Nézegette a zsákmányt, a tenyere mélyén megbúvó életparányokat. A madárszülőket, akik jajgatva, fenyegetőzve köröztek körülötte. Ilyenkor általában szégyenlősen körülnézett, visszatette őket a helyükre, és legyintett: – Maradjanak!
Most, késő ősszel csendesek a fák. A közelgő tél árnya intette nyugalomra a tájat. A hideg, ködbevesző reggelek után borzongató nappalok jöttek, borult éggel. Minden szürke és szomorú. Ami él, az készülődik a fagyos időre. A parasztember ilyenkor már kifogy a hasznot hozó tennivalókból, csak a ház körüli munkákat csinálgatja csendesen, hogy teljék a nap.
Nem úgy, aki fiatal!

– Végre jut idő mindenre – gondolta lelkesen Misó. A minden az íj volt, a nagy álom.
Azzal feküdt, azzal kelt. Azon járt az esze örökké, akkor is, ha másra kellett volna figyelni. Kapott is némi atyai megtámogatást jobbról-balról, amikor a fásláda estére üresen kongott, vagy nem vágott elég zöldet Borzaska tehénnek.
Sajnos a szülők nehezen értik meg, milyen sokat kell gondolkodni, az íjnak való fát a napon, vagy az árnyékban szárítsa az ember gyereke. A végeit viasszal a legjobb lezárni, nehogy megrepedjen. A faggyú pótolhatja – ha az anyja féltett gyertyaanyagából nem mer többet csenni –, bár azzal gyakrabban kell kenni. Szóval, ha ilyen fontos dolgok foglalkoztatják az embert, nem igazán bántja szemét az üres láda. Persze némi serkentő legyintéstől gyorsan javul ez a fajta szembaj. Ilyenkor sötétben kellett botorkálni a fával, és ráadásként meghallgatni anya litániáját is. Mégpedig csendesen, mert túl sok válasz esetén apa belefullasztja a nagy mondanivalót egy fülesbe.
Fáradt már estére, nincs kedve az efféle szószaporításhoz.
Szóval, mikor a munka megengedte, csak az íjkészítésen járt az esze. Azt már suttyó korában kinőtte, hogy egyszerű, lekérgezett ágat használjon. Játszani megfelelő, de igazi lövéshez ¬– ami öl, nem csak sebez – gyenge. Harminc-negyven lépésnél közelebb nehéz becserkészni a vadat, és ilyenkor még erőnek is kell lennie a vesszőben, amennyiben talál. Sokat gondolkodott a dolgon, és megfigyelte, ha egy hosszabb ágat kettéhasít, száradás után mindig a fehér, külső réteg irányába hajlik meg a fa. Arrafelé van hajlandósága. Amikor tehát az ellenkező oldalra feszíti, ennyivel lesz erősebb a fegyver. Rájött arra is, hogy faragással ellaposítva rugalmasabb lesz, de majd’ olyan erős marad. Középen a markolatnál érdemesebb vastagabbra hagyni, mert itt gyakran eltört. Hat-hét láb hosszú, három-négyujjnyi vastag gallyakat, fiatal fákat vágott ki. Eddig a szil, vagy a kőris vált be legjobban, de valaki a tiszafát is dicsérte, most akarta kipróbálni. Itt szárította az öreg tölgyesben, nem messze a háztól. Húrnak erős, sodrott kenderzsineget használt, amit viasszal kezelt, így tartósabb lett és bírta a vizet. A lekérgezett fát még nyersen megfaragta, megadva az íj elnagyolt formáját. Ilyenkor jóval könnyebb megmunkálni, és gyorsabban is szárad. Mikor ezzel megvolt, a fehér felével felfelé alátámasztotta a két vége közelében. A közepénél lesúlyozta, hogy még jobban a rossz irányba görbüljön, és így hagyta száradni. Ha az ideje megengedte – vagy amikor szerzett magának –, szedte, faragta az utánpótlást. Némelyik megcsavarodott, vagy berepedt, ezeket sajnálkozva kidobálta. Száradás után – egy-két hónap –, a végső formára igazította, csiszolta és belevágta a húrakasztókat. Ezután már csak a viaszolás következett, amitől gyönyörűen selymes fényűvé vált.
Holnap lesz a napja, hogy fölajzza a legújabbat, és igazándiból ki is próbálja.
Ma aztán nem lehetett rá panasz, púpozott fásláda, kazalnyi zöld a tehén előtt. Az apja elengedte egész napra horgászni, de azért igyekezett kerülni a felnőttek tekintetét. Esetleg eszükbe jutna, van egy ráérős legény a háznál, aki holnap csak a lábát fogja lóbázni.
– Na persze, anya mellett lábat lógatni – gondolta nekikeseredetten. Amikor csak meglátja, mindjárt rásóz valami kellemetlen, vagy unalmas munkát.
– Akkor boldog, ha serénykedni lát. Ha ganézok, egészen mosolygós – járt az eszében, miközben szorgosan lapátolta magába az ételt. Illendően megköszönte és gyorsan lefeküdt a kemencesutban lévő hálóhelyére, hogy hamarabb reggel legyen. Természetesen elkerülte az álom, hiába csukta be szorosan a szemét.
Volt egy öreg medve a nádas szélén, olyan fertálynapi távolságra. Magának való, mogorva jószág, nemigen bántott senkit, de nem mentek a közelébe, jobb nem keresni a bajt.
– Éppen alkalmatos kipróbálni az új fegyvert – ábrándozott Misó, míg az álmot várta. – Miközben felém rohan, megszórom vesszőkkel, végül egyenesen a szívébe küldöm az utolsó nyilamat. A bundája ilyenkor már vastag, meleg, pont jó lenne az apáék ágyára. Gondolom, azután már nem sózzák rám ezeket a gyerekes vízhordásokat, elengednek végre egész nap vadászni. Nekem elég az, ha a fogait felfűzöm a nyakamba. Megállok majd a rőfös ajtajában – a lányok mindig arrafelé illegetik magukat –, nekidőlök fél vállal az ajtófélfának…

Lassan jött el a reggel, ráadásul meg kellett várnia, míg az apja elmegy. Idejekorán összekapta magát, megetette a lábasjószágot. Türelmetlenül leste, mikor indul az anyja ellátni a szárnyasokat. Ugyanis feltétlen magával kellett vinnie az apja vastagpengéjű, nagy kését, amivel a disznót szokta leszúrni. Alattomban kellett megtenni, mert bajos lett volna elhitetni vele, halat pucolni kell az a gyilkos szerszám. Pedig csak azzal lehet megnyúzni azt a dög nagy állatot. No meg jól jöhet, szükség esetén!
– Késsel leszúrni se lenne utolsó. Úgy kellene lőni, hogy ne teljesen dögöljön meg. Amikor két lábra állva kitárja mancsait, hogy összeroppantson, tövig döfném nemes tőrömet a szívébe. Felséges ötlet!
Hoppá-hoppá, ha összevérzem ezt az inget, anya agyoncsap, inkább előkaparom a szakadtat, jobb az ilyenkor.
Alaposan feltarisznyált a nagy útra. Sokáig nézegette a húsos szalonnát a kamrában – ehhez csak az anyja nyúlhatott, mert kevés volt belőle –, majd meghozta a döntést. – Az igazi vadász ilyet eszik. Apa nagy késével szelek belőle egy csíkot, így nem fogja észrevenni. Pont olyan szép lesz a vágás, mintha ő tette volna. – Sajnos a girbegörbe nyiszitelés nem is emlékeztetett szüléje nyílegyenes vágására. Ez elrontotta a kedvét, de gyorsan megvigasztalódott, hisz estére már az új bundában fog gyönyörködni az anyja.

A tiszafa íj csodálatos volt. Erőlködés nélkül tudott lőni százlépésnyire. A pontosságot ölnyi vastag nádkévéken próbálta ki, melyeket könnyen vitt át a nyíl. Közben egy eltört, már csak tizenhét maradt. – Nem játszódom itt tovább, nemes vadra kell a vessző! – gondolta befejezésként önelégülten. – Majd a medvén begyakorlom magam.

Már jócskán délelőttre a nap, mikor végre megközelítette a kicsiny dombot. Errefelé gyakran látták a vén ragadozót. Időben meghallotta csörtetni a csapás közelében. Vízidiót csemegézett zajosan cuppogva az iszapban. Rusnya, nagy állat volt, így félig elmerülve is. Jókora agyarai ki-kivillantak, miközben pofájában forgatta a szúrós sulyomhéjat. Misó egy vastag fatörzs mögül leste nagy óvatosan.
– Akkor most kilépek innen, és elkezdem – gondolta. – Csak előbb kifújom magam. Kellemetlen lenne lihegni közben. Zavarna a célzásban. – Vett néhány jókora levegőt, és idegesen nézte a nagy dögöt. Mintha megnőtt volna, mióta nem látta. – No, mindjárt indulok, és belelövöm az elsőt. – Gondosan megvakarta a füle tövét, mert nagyon viszketett. Megfeszítette a húrt, nagy levegőt vett, de újra eszébe jutott valami: – Lehet, hogy hátrább kellene menni? Könnyebb lesz a dolgom, ha többször tudok lőni.
Az önfeledten eszegető, hatalmas állat hirtelen felkapta a fejét, és rövid, szaggatott dörmögéssel jelezte, hogy látja a kisembert. A legény végre rászánta magát, kilépett a fa mögül, és megfeszítette hatalmas íját. A medve néhány lépéssel közelebb jött, majd két lábra emelkedett, és felüvöltött. Misó kilőtte az első nyílvesszőt, ami súrolta a fenyegetőző állat oldalát, és jelentéktelen sebet ejtett rajta. A vén ragadozó hatalmas ordítással nekilódult, el akarta intézni ezt a furcsa kétlábút, aki nem akar meghátrálni. A hirtelen mozdulat miatt a rémült gyerek második lövése messze elkerülte a célt. Rohantában a medve szinte eltűnt a vízfelhőben, amit kavart. Csak itt-ott tűnt föl egy mancs, vagy a rémületes fogsor. Misó már ordított félelmében. Akkora erővel feszítette meg íját a harmadik lövéshez, hogy az nagy reccsenéssel kettétört. A bestiális állat ijesztő sebességgel közeledett, pofájáról habfoszlányok szakadtak le, és…

*
*
*
*
*
Kedves Olvasó!
Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)