Az ikerajtó
Első fejezet
2010. április 6. Minnesota, Mayo Klinika
Gregg egy ideje jól érezte magát. Már nem szorongott, rémálmai sem voltak. A varázsszó természetesen kora fogyasztói társadalmának csodaszere, a Xanax volt. Pár szökési kísérlet és dühroham után már orvosai véleménye szerint is Gregg életében a legjobb dolog az ajtók hiánya volt.
A családja dúsgazdag. Valamelyik őse kitalálta, hogy ecetes rákkal fog üzletelni, és a népek úgy rákaptak, hogy a cég ma már nagyobb területen rendelkezik halászati jogokkal, mint a skandináv országok együttvéve. "Ha az élet úgyis savanyú, fintorogjon inkább a McCoy-féle ecetes ráktól." Gregg ki nem állhatta azt a szart. Egyszer gyerekként körbevezették az egyik bemutatóüzemükben, és ő ahelyett, hogy büszke lett volna ősei örökségére, csak arra emlékszik, hogy a reggelire betolt nutellás palacsintát a padlóra küldte. Igyekezett kitörölni azt a napot az emlékei közül, főleg ahogy az apja nézett rá. Van, amit a Xanax sem old meg.
De nem ezért kötött ki a Mayo patinás intézményében. A bajok akkor kezdődtek, amikor nagyapja hagyatékában rátalált arra a legendáriumra, egy bőrkötéses könyvre. A borítóján egy stilizált ajtó volt különböző korok szimbólumaival körülvéve. A könyv felét – eredetileg kódex lehetett – kézzel írták birkabőrre, majd korabeli nyomtatott oldalak, később pedig nagyapja – deszakralizáló módon – beragasztott újságkivágásai tarkították. Volt közte történet egy viking hadvezérről, aki egy fosztogatás során tűnt el nyomtalanul. Egy férfi a hatvanas években minden előzmény nélkül bukkant fel a Fehér Ház atombunkerében, de már csak a holttestére találtak rá az egyik havi ellenőrzés során. Egy cirill betűs cikk valami balul elsült hegyi túráról.
Gregg egy idő után nem tudott leállni a dologgal – tinédzser volt, abban a korban, amikor vagy leszar mindent, vagy beszippantja valami őrült hobbi. Legalább egy tucat hasonló esetet talált még a neten böngészve: egy félig mumifikálódott kínai férfi teste egy több ezer éve lezárt egyiptomi sírkamrában, síró szudáni kisfiú egy mexikói étterem mosdójában és még tucatnyi olyan sztori, amit már az ő agya sem tudott befogadni.
Aztán jöttek az álmok és a tudatkimaradások. Arra ébredt, hogy nem tudja, hol van, és hogy került oda – egyszer egy pince alagsorában, máskor egy felhőkarcoló tűzlétráján eszmélt. Egy idő után egyre hosszabbak voltak a kimaradások, és egyre távolabbi helyekről kellett hazahozni. Apja egy ideig tűrte, majd minden előzmény nélkül kocsiba ültette, és drogtesztet csináltatott vele egy közeli klinikán. A negatív lelettel a kezükben, csendben tartottak hazafelé a limuzinban – nem volt miről beszélniük. Aztán jöttek a dilidokik. Többük szerint skizofréniában szenvedett. A történetek, amiket olvasott, hatással voltak rá, kialakult benne egy másik személyiség, aki a szürke milliomos életből kitörve még többet akar elérni. Legalábbis ezt mondták, de gyógyírt nem tudtak nyújtani.
Gregg maga is kezdte volna elhinni a dolgot, ha egy szép februári napon nem történik meg az áttörés. A bal szeme bizseregni kezdett – már rutinosan sejtette, hogy megint kimaradása lesz –, de a kiesés nem következett be. Jobb kezével önkéntelenül a legközelebbi ajtó után nyúlt, és kinyitotta. Egy imbolygó hajó fedélzetét látta a túloldalon, ahogy hánykódik a tengeren. Mintha álomban lenne, önkéntelenül átlépett, egyből el is vesztve az egyensúlyát. Az ajtó mögötte becsapódott, ahogy megpróbált megtámaszkodni benne, ő pedig orra bukott. Mikor felállt, a háta mögött egy sima kabinajtót talált. Így történt, hogy eleddig egyetlen "emlékezetes" utazása rögtön az Atlanti-óceán közepére repítette, szerencséjére egy McCoy-féle rákászhajóra. Mikor apja tudomást szerzett a kiruccanásról, őrjöngött, majd kirúgatta a hajó személyzetét – azt hitte összejátszanak fiával, amikor azt állították, hogy a semmiből tűnt fel Gregg. Azután jött a Mayo.
Először egy egyszerű magánszobát kapott, de mivel elkezdte kényszeresen feszegetni az ajtót, miközben körmeit véresre dolgozta a réseken, apja pénzén kialakítottak egy speciális szárnyat, ahol az új szobája kapott helyet – ajtó helyett sínen mozgó falakkal.
Már három év telt el így. Gregg az ominózus hajóút óta nem találkozott az Átjáróval – magában már csak így nevezte. A Xanax és valami kimondhatatlan nevű kotyvalék, ami szagra emlékeztette a McCoy-féle szardellapasztára, jó hatással volt rá, eltompította minden érzékét. A terápiákkal is jól haladt – az utóbbi időben négyszer-ötször kiengedték a kertbe is, persze, két markos ápoló kíséretében, akik előzékenyen nyitották előtte az ajtókat. Az ajtókat, amelyek már cseppet sem foglalkoztatták.
De április 6-án a szokásos délutáni leszarom tablettája késésben volt. Doris, az ügyeletes ápolónő, miután értesítették, hogy nagyobbik fiát gördeszkázás közben elütötte egy járdára tévedt 95'-ös Chevy, mindent otthagyva rohant, hogy egy kevésbé patinás kiskórház intenzívosztályán töltse a következő heteket. Gregg távolról érzékelte, hogy valami nincs rendben, szervezete jelezte, hogy pirulaidő van. A bal szeme már el is kezdett sajogni, és hosszú idő óta először Gregg úgy érezte, többre hivatott, mint kocsonyaként lebegni egy ajtó nélküli kuckóban. Hirtelen agyába villant nagyapja egyetlen megjegyzése, amit a legendárium végébe firkantott: "NEM VALÓDI, CSAK A FEJEDBEN".
Gregg felült, a szemközti falra nézett és koncentrált. Nem kell ajtó, csak koncentrálj jó erősen – gondolta magában, bár lehet, hogy hangosan is kimondta. Öt percig nézett farkasszemet a lágy pasztellszínű felülettel, aztán feladta. Jelenlegi állapotában az is csoda, hogy eddig bírta. Úgyis mindjárt hozzák a Xanaxot, akkor elmúlik ez a rögeszmés viselkedése. Amúgyis, nevetséges amit csinál. De a bal szeme még jobban sajogni kezdett. Hirtelen bevillant neki valami, és az ujjába harapott. Fél perccel később az ágya melletti falon a saját vérével felfestett halvány ajtó előtt állt. Egy-fél perce van, amíg az ápolók ideérnek, és még húsz másodperce, amíg a falat elhúzzák. Gregg a rögtönzött ajtóra koncetrált. Izgatottsága az egeket verdeste. Sikerülhet vajon?
Eltelt fél perc, semmi.
Saját füle zúgásán túl is hallani vélte a szaladó súlyos lépteket.
Újabb húsz másodperc, újabb tíz.
A falba épített motor és Gregg egyszerre mordult fel.
Újabb húsz másodperc, semmi sem történt.
Gregg az ajtóhoz hátrált, kezeit védelmezőn maga elé tette.
– Mr. McCoy! Minden rendben van? Megsérült? Kérem, jöjjön közelebb, hoztunk elsősegélyládát – a két fal közti nyílásában Andrews ápoló jelent meg, mögötte Patterns, majd őt követte Rochelle doki.
Gregg pár másodperce már a rögtönzött ajtónak feszült, de nem történt semmi. Nyílj már ki, hogy bassza meg! Az a szaros hajó is jó lesz vagy egy kongói krokodiltanya! – gondolta kétségbeesetten.
– Mr. McCoy. Meghoztuk a tabblettáit. Kérem, fáradjon ide, hogy segíthessünk. – Próbálkozott dr. Rochelle, de a biztonság kedvéért a kezében az ápolók takarásában egy altatólövedékes pisztolyt tartott.
– HÁT NEM ÉRTIK?! KI KELL NYITNOM EZT A KURVA AJTÓT! ELÉG VOLT EBBŐL A SZARSÁGBÓL! – üvöltötte Gregg.
Dr. Rochelle alig láthatóan biccentett, a két ápoló hirtelen két irányba mozdult, a doki Greggre szegezte a pisztolyt és lőtt. Gregg egy kis csípést érzett, majd meglepődve nézte a kicsi fémfullánkot, ami hastájékon fúródott belé. Kezdte elveszíteni eszméletét, de mintha… mintha a fal megmozdult volna. A földre rogyott, közben a háta mögötti ajtó kinyílt, és két kar ragadta meg.
Gregg távolról érzékelte, hogy Rochelle doki száját elhagyja egy "Maga meg ki a franc?!" üvöltés, majd az átjáró bezárul. Hirtelen párás-fülledt levegő vette körbe egzotikus állathangokkal vegyítve.
– Tsagg viddzeldem a grogodiloggal… – mondta Gregg kásásan az ismeretlenbe.
– Tessék? Pihenj szerintem, egy darabig aludni fogsz. Amúgy Adam vagyok, örülök a találkozásnak…
Gregg biccenteni próbált, de helyette mély álomba merült.
8 hozzászólás
Érdeklődéssel követem tovább, összeszedetten szórakoztató. De mintha az ábrázolt korral együtt az elbeszélő stílusa is megváltozott volna. (Hogy a hősöké változott, az természetes.) Értem én a csúnya szavak szerepét, átjön, egyszer-kétszer poén, hozzátesz a szerző egyéniségéhez, de ha túl sok van belőle, akkor inkább már csak elvesz abból.
Kíváncsian várom a folytatást, nagyon érdekesnek ígérkezik a mű.
Laca ☺
Kedves Laca!
Köszi szépen a véleményedet. Gregg karaktere szabadszájú, ez a fejezet az ő gondolatait , érzéseit írja le a konkrét cselekményen túl, ezért a stílus. Már pár további fejezet kész van, ott nem ez az uralkodó. Igyekszek változatos karaktereket alkotni, remélem, majd sikerül.
Jó olvasást a továbbiakban is,
A nutellás palacsintától én, a magam részéről hánynék. Érdekelne az ecetes ráksaláta, meg amúgy az egész utazás! Tök jó lehet rákászni, meg tudat-kimaradozni! Bármilyen tengeren…. Ha „az élet úgyis savanyú…”
tisztelettel: túlparti
Kedves túlparti!
Ízlések és pofonok: nekem inkább jön be a nutellás palacsinta mint az ecetes rák (utóbbi talán nincs is, bár ennél durvább élelmiszerek is léteznek, gondolva csak a surtstömming-re).
A minap láttam először a Sorsügynökség című filmet, ahol Matt Damonék pont ajtókat használtak átjáróként. Tudtam, hogy a művem alapkoncepciója nem túl eredeti az ajtókkal, amik más időbe/korba/dimenzióba nyílnak… mégis volt egy kis keserűség bennem. Gondoltam, innen szép nyerni. 😀
Kedves medve!
Elismerésem!
Ahogy bemutattad Gregg et,minden elismerést megérdemel!
Azt,hogy mi megy,mehet végbe egy emberben ami:""NEM VALÓDI, CSAK A FEJEDBEN".
történik,nagyon jól ábrázoltad!
Azon a módon,azokkal a tényekkel,amik olyenkor történnek!
Csakis így teljes a kép,minden ´kegyetlenségévell´!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Nagyon várom a folytatást!
Kedves sailor!
Köszönöm biztató szavaidat, azért még nem tökéletes a kifejezésmódom, és kissé sekélyesnek érzem a karakterjellemzést, de épp "úton vagyok" – csak annyi időre ragadok le egy-egy szereplőnél, ami a cselekményt előrelendíti. Később még csiszolgatom, mélyítem a motivációkat, de egyelőre egy cselekményvázlattal is felér ez a munka. 🙂
…ismétlem:
Azt,hogy mi megy,mehet végbe egy emberben ami:""NEM VALÓDI, CSAK A FEJEDBEN
történik…ez a magja tulajdonképen regényed mostani történésének…és ezt
nagyon sikeresnek tartom:sailor