Az influenzás

Bálint becsapta maga mögött a ház kapuját, és kettesével ugrálva szaladt fel a lépcsőn, az első emeletre. Ez a szag, ez a kosz, ezek a csorba lépcsőfokok – mintha időutazáson venne részt. Itt semmi nem változott az elmúlt húsz évben.
Megállt a lepattogzott festékű ajtó előtt, aminek az ablakát piszkos, szakadt függöny takarta, és megnyomta a csengőt. Nem hallatszott ki a csengő hangja a folyosóra, ezért előbb halkan, majd egyre hangosabban kopogtatott.
Már éppen el akart menni, amikor váratlanul felemelkedett a függöny az ajtó ablakán, és egy idős asszony bizalmatlan arca kikukucskált a homályos ablakon.
– Mit akar? – kérdezte gyanakvóan, éles hangon.
– Helló! Káposztás Sándornét keresem – érintette a jobb keze mutató ujját a jobb szemöldökéhez Bálint.
Ez a gyerekkori köszönő mozdulat nem várt hatással járt. Az asszony szinte feltépte az ajtót, és a karjaiba vetette magát.
– Bálintkám! Édes kisfiam! – ölelgette az asszony.
– Nagymama? – kérdezte a fiú, mert hiába kutatta az arcán a régi ismerős vonásokat, túlságosan elnyűttnek és idősnek látszott a korához képest.
– Nem ismersz meg, ugye kis bogaram? – szipogta az asszony. Régen találkoztunk nagyon. Hogy megnőttél, már kész férfi vagy, No, gyere be, gyere csak – intett bizonytalanul az ajtó felé.

A folyosóról egyenesen a kis konyhába léptek, ahol elég nagy széjjelség, rumli és por volt, majd tovább terelte őt a nagyanyja a konyhából nyíló szobába, ami megdöbbentően üres volt.
A piszkos padlón, egy matracon elnyűtt, szennyes ágynemű halom árválkodott. Néhány ruha lógott az ügyetlen kézzel falba vert szögeken, egy oldalára állított kartondoboz tetején egy maszatos pohár árválkodott.
Más nem volt a szobában, sem szőnyeg, sem függöny, az ablak alatti gázkonvektor hűlt helyén csak néhány koszos rongy volt bedugva az utcára néző lyukba.
A fiú nem tudta leplezni a csodálkozását.
– Mi a franc történt itt Kápi nagyi…?
– A szegénység, az történt kisfiam – sütötte le szégyenlősen a szemét az asszony.
Bálint felült az ablakpárkányra.
– Na, most akkor szépen sorban mesélj el mindent, onnantól, hogy tavaly előtt karácsony óta egy sort sem írtál anyának.
– Minek írtam volna? Mit tudott volna tenni onnan Kanadából, amikor megbetegedtem? Különben sem gondoltam, hogy komoly bajom van, csak egy nyavalyás szűrésre mentem, mint minden évben. Ott aztán kiderült egy kis női probléma, amivel megműtöttek, aztán még kezelésekre kellett járnom. Drága volt a gyógyszer, a doktor, az utazás, kevés a táppénz ennyi kiadáshoz és a megélhetéshez. Aztán már táppénz sem járt, a munkahelyemre sem vettek vissza, mert egészségileg nem voltam alkalmas már az ápolónői munkára.
Próbáltam másik munkát találni, de nem voltam valami jól a gyógyszerektől, amiket szednem kellett. Elmentem vizsgálatra, hogy hátha rokkantosítanak és egy kis nyugdíjat kapok, de nem volt meg a százalék vagy mi…
Rendes nyugdíj sem jár még, ahhoz állítólag túl fiatal vagyok, a munkához túl beteg, a rokkant nyugdíjhoz túl egészséges. Szóval nem adtak rokkant nyugdíjat sem.
Nem tudtam fizetni a villanyt, gázt, kikapcsolták őket, a lakbérrel is tartozom, már többször megfenyegettek, hogy kilakoltatnak…
– Hát téged jól meghekkelt a sors – csóválta a fejét Bálint az ablakpárkányon.
De hát miért nem írtad meg, hogy milyen bajba kerültél?
– Mert amikor még meg tudtam volna írni, nem gondoltam, hogy ekkora lekvárba keveredek, aztán amikor már ételre sem volt pénzem, akkor már az a pár száz forint is gondot okozott, amibe a levél került volna… Meg aztán – hajtotta le a fejét – nem akartam koldulni tőletek, inkább eladtam, amit csak tudtam.
– Hát azt látom… Facepalm… – morogta Bálint a fogai között.
– Mit mondtál? – emelte fel a fejét az asszony.
– Csak angolul szörnyülködtem.
Kicsit hallgattak, aztán a nagymama mély lélegzetet vett, és megkérdezte:
– Honnan pottyantál ide most hirtelen?
– Zágrábban turnézunk a műsorral és a cirkuszi előadás után felültem egy Flix buszra, és átjöttem Budapestre. Már el nem tudtuk képzelni mi történt veled… Anya már minden héten írt neked egy levelet, de soha nem válaszoltál.
– Nem lepődtem meg, hogy artista lettél, már kicsi korodban minden magas helyre, minden toronyba felmásztál, és leugráltál onnan. A szívbajt hoztad rám sokszor…
– Hát mindig jobban szerettem ugrálni, mint LEGO kockákat rakosgatni – mosolygott a fiú.
– Anyád azt írta még egy tavalyi levelében, hogy nem csak artista vagy, hanem influenzás is. Ezt azóta sem értem… Milyen foglalkozás az, hogy valaki influenzás? Meggyógyultál már végre?
– Kápi nagyi nem influenzás vagyok, hanem influencer – nevetett Bálint.
– Mi a csuda az az izé? Az a nem influenza?
– Az influencer magyarul valami olyasmit jelent, hogy vélemény vezér, befolyásoló. Na várj, elmagyarázom!
Tudod, hogy szeretek ugrálni. Így aztán minden érdekes helyen, ahol járok, ugrok valami félelmetest, felveszem videóra a mobil telefonommal, és a videót felteszem az interneten a YouTube-ra. Akik szeretik nézni, hogy valaki félelmetesen nagyot ugrik egy elképesztő helyen – mondjuk vízesésnél, torony vagy hegy, szikla tetején, barlangban, járművek tetején, magas fákon vagy épületeken – azok megnézik a felvételeimet.
Én meg minden ezer megnézés után kapok egy kis pénzt, mert reklámok vannak a videóim elején, sokszor a közepén is. Meg az is számít, hogy hol vagyok, milyen ruhában, cipőben, sapkában ugrok – ez mind pénzt hoz a konyhára, mert akik nézik az ugrásaimat elutazhatnak oda ahol felvettem őket. Vehetnek olyan cuccokat, amikben ugrálok. Így sok holmit kapok ingyen, és sok helyre meghívnak ugrálni – fizetik a költségeimet.
– Jó, hogy vannak ilyen bolondok, akik kíváncsiak arra, hogy más mit csinál – húzta el kicsit a száját a nagymama.
Bálint leugrott az ablakpárkányról, és átölelte a vállát.
– Megfagyok éhen, de rögtön, menjünk, toljunk be valamit.
– Megkínálnálak kincsem, de sajnos semmi ehető nincs itthon. Éppen készültem elmenni ide a Dobozi utcába, az Üdvhadsereghez ma délre étkezési jegyért. Fél tizenegytől lehet már jegyet kérni, mert csak 250 adag étel van mindennap. Ha nem jut jegy, nincs ebéd.
– Nem kell ma jegy – csóválta a fejét a fiú – elmegyünk és megünnepeljük, hogy tizenöt év után újra találkoztunk. No, csinosítsd ki magadat, addig kimegyek a konyhába.
Nem tartott sok ideig, amíg átöltözött az asszony. Az egyik kopott, kifényesedett szoknya helyett felvett egy másikat, a foszladozott kardigánt lecserélte egy foszladozott pulóverre.

Bálint határozott léptekkel indult el egy közeli vendéglő felé, alig tudott lépést tartani vele a nagymamája. Pár perc múlva már egy kellemes kisvendéglő hófehér abroszú asztalánál ültek.
– Honnan ismered ezt a vendéglőt? – simogatta szét az asszony a damaszt szalvétát kedvtelve.
– Sehonnan. Amíg átöltöztél a telómon néztem ki magunknak. Szerintem jó lesz. Én már az étlapot is megnéztem. Erőlevest kérek libamájjal, borjúpaprikást tojásos galuskával, és csokoládés palacsintát. Hazai ízek, ha már itthon vagyok. Te mit szeretnél Kápi nagyi?
– Nekem is jó lesz, amit te rendelsz – nyelt nagyokat a nagymama.
Miután leadták a rendelést, csak mosolyogtak egymásra a gyümölcslé fölött. Régi emlékek jutottak az eszükbe, amikor még Bálint kicsi volt, és sokat voltak együtt.
– Örültem volna, ha írsz néha… – mondta az asszony, és igyekezett, hogy ne hallatsszon a hangja szemrehányónak.
– Meg kellene tanulnod használni az internetet, ma már senki nem levelez hagyományos levélben, csak a hatóságok, meg a szolgáltatók egy része. No meg anya… veled… Nem volt ezzel semmi baj tizenöt éve, amikor kiszerződtem a híres kanadai cirkuszhoz, és anya is velem tartott, de mára megváltozott a világ, az emberek nem várnak hetekig, hogy levelet váltsanak, vagy találkozzanak.
– Lemaradtam a kanyarban – kuncogott a nagymama, mint régen.
Az ismerős, régi kuncogástól Bálintnak megmelegedett a szíve, most vált ismerőssé számára ez a fura, megviselt, ágról szakadt nagyi.
Lassan, kényelmesen megebédeltek, közben régi családi dolgokról beszélgettek, mind a ketten kerülték a jelenlegi helyzetet, amíg jól nem laktak. A desszert romjai fölött hozta csak szóba a fiú:
– Mi lenne, ha kikukáznánk azokat a lomokat a lakásodból? A kulcsot meg leadnánk a házkezelőségen? Aztán eljönnél velem Zágrábba, abba a kis szállodába, ahol lakom, és ha vége a turnénak hazajönnél velem Kanadába, anyához? – nézett a nagymamájára kutatva.
– Nem lenne az jó – hajtotta le az a fejét – nem szeretném, nem akarom.
– De hát miért? Mi lesz itt veled? Miben reménykedsz? Ha anyának elmondom, mi van veled, úgyis iderepül, és elcibál magával. Gyere inkább velem!
– Nem akarok a nyakatokon élni! Anyukád is tavaly ment újra férjhez édesapád halála után sok évvel. Te meg a világot járod. Különben is felnőtt ember vagy, megvan a saját életed, nem velem akarsz foglalkozni. Abból nem lesznek influenzás ugrások, ha az én szoknyámon ülsz… – tette hozzá tréfásan.
Bálint felnevetett, majd hirtelen valamilyen gondolattól lázba jött.
– Kutya, vagy macska? – kérdezte felvillanyozva.
– Kösz, már jól laktam – tartotta fel a kezét megadóan a nagymamája.
– Na, most komolyan! Melyik állat áll hozzád közelebb? Mit fogadnál örökbe egy állatmenhelyről? Egy kutyát, vagy egy macskát?
– Azt hiszem nem érted, hogy magamról sem tudok gondoskodni – válaszolt kissé éles hangon az asszony.
– Nem is kell! Ő majd gondoskodik rólad! – hadarta Bálint lelkesen.
– Megfeküdte a gyomrodat az étel? Hogy jutnak ilyen butaságok az eszedbe?
– Te is influencer leszel Kápi nagyi!
– Lázad is van kisfiam? Én örülök, ha a lépcsőn felmegyek még, az ugrálás szóba sem jöhet. Még egy sámliról sem – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
– Nem, ne izgulj! Nem fogsz ugrálni! Háziállatos videókat, és képeket fogsz feltölteni az internetre, azzal fogsz pénzt keresni. Úgy, mint én az ugrálással. A kezdetekhez zsére lesz szükséged, de ne izgulj, majd én adok…
– Pénzt csakis kölcsönbe! Ha ez az őrültség működik, akkor meg fogok adni neked minden fillért…
– Jó, persze, felírunk minden fillért, és majd szépen apránként megadod. Úgy, hogy közben normálisan élsz, te is meg a kutya, vagy macska is. Na, melyik?
– Mielőtt eldönteném, hogy akarom-e egyáltalán valamelyiket, mondd el, hogy mit kell tennem, ahhoz, hogy szerinted pénzt keressek egy állattal? De szépen, sorba mondd el, mint egy óvodásnak, aki semmit sem tud ezekről a dolgokról.
– Oké. Először is rendbe kell hozni magadat. Rendes ruhák, fodrász, fogorvos, manikűrös.
– Ez világos, így ahogy most kinézek, egy gilisztát sem adnának örökbe nekem – jött a régi, jól ismert kuncogás.
– Közben rendbe kell hozatni a lakásodat, most, hogy szinte üres, kifestetni, kitakarítani, valamelyik híres, internetes bútoráruház holmijaival bebútorozni, berendezni szép, márkás dolgokkal. Vissza kell kapcsoltatni a gázt, villanyt, rendezni a lakbért, megcsináltatni a fűtést.
– Ez rengeteg pénz! – szörnyülködött az asszony – ennyi pénzt nincs az a kutyás videó, ami megkeresne.
– Ezt csak bízd rám! Nem itt regisztrálom majd a YouTube partneri programba az oldaladat, hanem Kanadában, és nem magyar feliratok lesznek rajta, hanem angolok, akkor az egész világon nézett lesz, és több pénzt is kapsz majd.
– De mégis mit kell csinálnia ehhez a kutyának? Miért nézik meg a róla készült videót?
– Na, ebben már neked is sok munkád lesz! Már sok cuki állatos videó van fenn az interneten, neked valami olyat kell kitalálni, ami érdekes, egyedi, amit más nem tud leutánozni, és harapnak rá a nagy márkák.
– Jó, akkor próbáljuk meg kutyával. Mert a kutyával több mindent lehet csinálni, mint a macskával. Amit a macskával meg lehet csinálni, azt a kutyával is. Tápokkal etetni, márkás cuccokat venni neki, felöltöztetni márkás ruhákba, vagy napszemüveget tenni rá, de a macskával nem lehet jönni-menni, mint a kutyával.
– Jó, akkor eldőlt! Kutya! Kezdjük is keresni a megfelelőt. Vagy jó nagy legyen, vagy kis mókás. Vagy impozáns legyen, vagy cuki.
– Az én lakásomban nem fér el egy nagy, impozáns kutya. Inkább legyen kicsi és mókás, vagy mókásan csúnya.
– Gyere Kápi nagyi! Már szétültük magunkat. Most nyitunk neked először egy bankszámlát, amire utalhatok dollárt az akcióhoz, aztán veszünk neked egy jó kis okostelót, megtanítlak használni egy plázában, ahol van wifi, aztán megbeszéljük a többit.

Mire Bálint három nap múlva visszament a társulathoz Zágrábba, már beindultak a dolgok. Két hónap múlva – mire felújították, és megfelelően berendezték a nagymama lakását – sikerült megtalálni a megfelelő kiskutyát is, akit egy ügyes kutyakozmetikus plüssállatosra nyírt.
Az első róla készült videón a kis kutyus egy mezővel ismerkedett, aminek a szélén találkozott egy nála nagyobb kutyával, és gazdájával, az öreg csősszel. Aki el sem akarta hinni, hogy Dodó élő kutya, és a kapcsolót kezdi keresgélni rajta. Ezt a kiskutya zokon vette és egy nagy kutya ugatását hallatva – amit Bálint vágott a videó alá – kergette őket. Amikor sikeresen elzavarta őket, egy Coca-colás pohárral a mancsában ledőlt kipihenni magát.
A videót Bálint megosztotta összes barátjával, ismerősével, kollégájával, arra kérve őket, hogy osszák tovább.
A nagyi első kutyusos videóját végül több, mint tizenöt ezren nézték meg, aztán ahogyan sorban készültek a videók egyre nőtt az érdeklődés Dodó kutyus iránt, végül sztárállattá nőtte ki magát. Sikere titka az volt, hogy emberi érzésekkel ruházták fel. Volt olyan videója, amin megsértődött, mert hazudtak neki és állatorvoshoz vitték, nem pedig gördeszkázni. Más videókon híres helyeket látogatott meg, és úgy viselkedett, mint egy turista. Az utcán evett, szemetelt, tolakodott, szelfizett és közben leesett néhány falról.
A nagy nézettségre lecsaptak a legnagyobb kereskedő láncok, az állateledel gyártók, és a divatcégek is. Elvégre a videóin megjelenő reklámokkal hatásosabban befolyásolta a nézők fogyasztói szokásait, mint a tévéreklámok, amikről már szinte senki nem vesz tudomást.
Dőlt a pénz Kápi nagyi bankszámlájára, aki csak kínosan mosolyogva csóválta a fejét, ha arra gondolt, hogy a betegsége előtt, ápolónőként milyen keveset keresett. Amikor Bálint unokája azzal ugratta videó telefonon, hogy megy-e még étkezési jegyért az Üdvhadsereghez, azt válaszolta:
– Minek? Már én is influenzás vagyok!