Az Ismeretlen

Mottó:
„Halál, a te szolgád itt áll ajtóm előtt.
Áthaladt az ismeretlen tengeren és
elhozta ide lakomba meghívásodat.
Az éjszaka sötét, szívem félelemmel tele –
mégis kész vagyok rá, hogy lámpámat vegyem,
kinyissam a kaput s 'Isten hozott'-tal fogadjam őt.
A te küldötted az, aki itt áll az ajtóm előtt.
Hódolok neki a legnagyobb tisztelettel,
összekulcsolt kezemmel s könnyekkel a szememben.
Megadom neki a legnagyobb tiszteletet,
odahelyezvén lába elé szívem kincseit.
Ő majd – miután küldetésében eljárt –
visszatér hozzád, s utána sötét árnyék
marad vissza reggelemen;
vígasztalan lakomban csak szegény,
reményvesztett énem marad:
utolsó áldozati ajándékom számodra.”

(Rabindranath Tagore)

Barátaim és én régóta úton voltunk, és kitartóan vándoroltunk célunk felé. Vadregényes hegyvidéken keltünk át éppen, s már nem jártunk messze a Várostól, ahová igyekeztünk.
Aznap este erdőszéli tisztáson ütöttünk tanyát, egy sziklás fennsíkon, ahonnan beláthattuk az egész környéket. Társaim sátorveréssel foglalatoskodtak, én pedig kissé elhúzódtam tőlük, hogy megrakjam a tüzet a vacsorafőzéshez.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy minden hang elhallgatott körülöttem: fagyos csend vett körül, még a madarak is abbahagyták esti éneküket a fák ágain. Átható pillantást éreztem; lassan felemeltem a fejem. Kutató szemeim nem láttak semmit, csak valami elmosódott körvonalát, de éreztem, hogy dermesztő, ismeretlen tekintet szegeződik rám.
… Tudtam, hogy a Halál áll előttem. És azt is tudtam, hogy értem jött.
Addig az estéig azt hittem, nem félek meghalni, most mégis csontomig hatolt a rettenet. Legszívesebben elfutottam volna volna előle, ahogyan a többiek, akik csapot-papot ott hagyva menekültek, amikor észrevették.
A Halál egy szót sem szólt, csak nézett rám hosszan. Elborzadva, összeszoruló szívvel viszonoztam pillantását. Még sohasem vágytam annyira az élet után, mint akkor…
Tudom, mit akarsz tőlem… – suttogtam (a hangom cserbenhagyott). – Legalább annyi időt adj, hogy beszélhessek a barátaimmal!
A Halál beleegyezően bólintott, és eltűnt, én pedig kiültem egy szirtfokra, és hívni kezdtem a társaimat.
Keserűség vett rajtam erőt: hisz' annyi mindennel szerettem volna még foglalkozni; a Várost sem láthatom meg soha, és többé a szüleimet sem, akiknek én vagyok az egyetlen gyermeke… Nem értettem, a Halál miért éppen engem választott, huszonegy évesen…! Úgy éreztem, nagy igazságtalanság történik velem.
Sírni tudtam volna, amikor közöltem társaimmal, hogy nem folytathatom tovább az utat velük, mert vár rám a Halál.
Ne hagyd, hogy ezt tegye veled! – szólt egyikük. – Majd mi elrejtünk előle! Bánatosan megráztam a fejem.
Gondolod, hogy nem talál rám bárhol? Semmi értelme…
Kapkodva, riadtan búcsúztak el tőlem a barátaim, aztán futva igyekeztek a biztonságot nyújtó erdő felé. Közben, gondolom, százszor hálát adtak magukban, hogy a Halál nem közülük választott valakit… Megteltem fájdalmas sértettséggel, amint megértettem, hogy magamra hagytak, odadobtak áldozatul, ők pedig szépen folytatják tovább közös utunkat.
Hátat fordítottam az erdőnek. A hegyeket-völgyeket bámultam a lábam alatt, de semmit sem láttam belőlük; a szemem tele szaladt könnyel.
….Vártam a Halálra.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bátor vagy elszánt lettem volna. Igazán beletörődőnek sem éreztem magamat. Féltem az ismeretlentől, és attól, hogy durván, fájdalmak között kell majd távoznom. Megbénított a félelem: eszembe sem jutott, hogy én is megpróbáljam a menekülést. Tehetetlenség nyűgözött.
Magamba roskadva, feszülten kuporogtam a kiálló sziklán, és csak vártam. Átfutott a fejemen, hogy le kellene vetnem magam a mély völgybe, de gyorsan megértettem – nem, inkább megéreztem – , hogy ez nemcsak értelmetlen, hanem szükségtelen is, mert a Halál már ott áll a hátam mögött. Szívem vadul, lázongva kalapált: nem akartam meghalni, testem-lelkem tiltakozott a megváltoztathatatlan ellen.
A láthatatlan karok gyengéden öleltek át hátulról; hűvös és csitító volt érintésük, mégis reszkettem közöttük; mintha váratlanul hűs habokba merítettek volna, melyek elringattak s befogadtak.
„Ennyi az egész? Vagy a szenvedés még csak most jön?” – tűnődtem, torokszorító félelem és elengedettség között ingadozva.
„Ne félj…” – érkezett halk válasz valahonnan, talán a Haláltól, talán saját bensőmből.
Izmaim görcsös feszülése lassan felengedett, és kezdtem megnyugodni, a Halál pedig – közel hajolva hozzám – tiszta, zümmögő hangon dalba fogott. Különös, ismeretlen ének volt ez, olyan, akár egy bölcsődal. Sosem hallottam még ehhez foghatót, bár a szövegéből egy szót sem értettem. Egyre könnyebben lélegeztem, mert éreztem, aki így bánik velem, az nem lehet sötét és kegyetlen, bármilyen szörnyetegnek képzeljék is tudatlanságukban az emberek.
A dal halkan zümmögve körbefont: minden hanggal egyre mélyebbre merültem a lágy, simogató víz mélyére, és egyre jobban bezárult körülöttem a külső világ… Láttam magam felett a vöröses – tintakék égen vitorlázó, tépett felhőket, de teljesen hidegen hagytak, akárcsak a bizonyosság, hogy most halok meg. Már nem érdekelt, mi történik körülöttem: csak ketten voltunk a világon, a Halál meg én.
„Látod, hogy jobb így…” – suttogta újra a hang.
„Igen, jobb.” – ismertem el, és hagytam, hogy becsukódjon a szemem, végleg kizárva, ami körülvesz.
Teljesen átengedtem magam a dallam és a ringatás szelíd hullámzásának; fejemet odahajtottam a Halál vállára, s az Ő egyensúlya és békéje átáramlott belém… Szinte észre sem vettem, hogy fokról-fokra szakadok el attól, aki itt, a földön voltam. Testem elnehezedett, és szétáradt bennem a nyugodt, belső hűvösség; az az egyensúly, amit egész életemben hiába kerestem. Idegennek, felesleges nyűgnek éreztem már a testet, amelyet eddig olyan nagy gonddal dédelgettem.
A mélységbe süllyedtem, és körülölelt a zöld víz: simogatott és tehetetlenné tett, igaz, nem is akartam megmozdulni többet… Nem hallottam és nem éreztem szívem verését, de ez már nem tudott megijeszteni.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de a Halál egyre csak énekelt…, és tudtam, amint befejezi ezt az elzsongító dalt, végérvényesen halott vagyok. Nem borzadtam tőle, és nem kérdeztem többé, miért pont én…
Minden egykori bánatom, fájdalmam és örömem jelentéktelen, messzi emlékké zsugorodott. Azokra gondoltam, akiket szerettem: már ők is idegennek és távolinak tűntek…
A Halál ünnepélyesen elhallgatott, én pedig nagyon lassan elemelkedtem a földtől. Magam alatt megpillantottam a saját testemet, ahogy magányosan, élettelenül fekszik a szirten, és egyáltalán nem láttam félelmetesnek vagy szörnyűnek.
„Ennek így kellett történnie…” – gondoltam megbékélten, és éreztem, hogy egyre könnyebbé és könnyebbé válok.
Lebegő tollpiheként emelkedtem mind magasabbra. Halott testem már csak apró pontnak látszott a szürke sziklán. Sem szomorúnak, sem vidámnak nem éreztem magam, csak végtelenül szabadnak és nyitottnak, bármi következzék is ezután.
A csörgőóra berregése durván, erőszakosan rántott vissza az elhagyott világba. Felriadva, morcosan nyitottam ki a szemem.
Már megint reggel volt. Egy új nap kezdődött.

1995.