Az Isten állatkertje – részlet

(Bevezetés)

Amikor embertársaink némelyike a szokásostól bármilyen irányban igencsak eltérő, vagy nem kívánatos viselkedést tanúsít, azt – is – szoktuk mondani, hogy „Nagy az Isten állatkertje!”. Valljuk be, ez a megállapítás nem mai keletű ugyan, de ez idő szerint mintha fokozottan igaz lenne. Sőt! Olybá tűnik, hogy ez az állatkert napról napra új fajokkal bővül… Mivel óriási mennyiségű fajról van szó, ez a művecske pedig nem kíván vetekedni A. E. Brehm csodálatos munkájával, illetve annak méreteivel, terjedelmi okoknál fogva csak a legérdekesebbeket vehetjük górcső alá.

Olyannyira különleges fajtája az emberiségnek, hogy a kutatóknak még a latin nevében sem sikerült megegyezniük… Mivel azonban a „magyar Vasutas” csak Magyarországon, magyar nyelvterületen lelhető fel, mi sem próbálkozunk e helyt megfelelő és kifejező latin név kitalálásával.
A magyar vasutas bemutatását azzal kell kezdenünk, hogy nem túl régen jelent meg az Isten állatkertjében, alig 160 évvel ezelőtt figyeltek fel első példányaira. Két nagyobb alfajra oszthatjuk: megkülönböztetünk látható, és láthatatlan – vagy „civil” – vasutast. Mivel ez utóbbiról keveset tudunk, éppen csak a szakmai hitelesség okán teszünk róla említést. A civil – vagy vasutas berkekben egyszerűen „magas órabéresnek” nevezett – vasutasról kevés tudományosan értékelhető adat áll rendelkezésünkre. Ennek fő okaként rejtőzködő életmódját jelölhetjük meg. (Ha valaki mégis keresi, leggyakrabban irodaházakban bukkanhat rá.) Felépítése meglehetősen hasonló a Homo Sapiensre, jelen ismereteink szerint életmódja sem tér el az átlagétól. Attól lesz mégis e faj tagja, hogy valami magas szintű szak-iskola, úgymint: vendéglátó-ipari, állatorvosi, olajbánya-mérnöki, postai és hasonló vasútorientált főiskola, vagy egyetem elvégzése, ritkábban magas szintű pártfogó segítsége révén a vasút vezérkarába bekerül, és onnan végzi úgynevezett vasútirányító tevékenységét, amely a legritkább eset-ben vált ki közmegelégedettséget. Ám ez őt nem zavarja, már csak azért sem, mert visszacsatolás híján tetteinek következményeiről nem is szerez tudomást. Táplálkozásáról szinte semmit, szaporodásáról alig valamit lehet tudni. Valahogyan azért mégis szaporodik, mert nem fogyatkozik az egyedszáma, sőt az utóbbi időkben egyes megfigyelők szerint több van belőle, mint valaha. Még annyit érdemes elmondani róla, hogy helyváltoztatásra önerőből lassan teljesen képtelen, ezért kénytelen mindenhová autóval járni, ám mivel igényes, csak SAAB, Mercedes, és hasonló nemes gépjárművekbe hajlandó beszállni. Vonaton még véletlenül sem fordul elő. Van ugyan pár idős kutató, aki esküszik rá, hogy látott civil vasutast vonaton, de ezek az állítások nem vehetők komolyan, már csak a bejelentők élemedett kora miatt sem.
Térjünk át a látható, vagy ismertebb nevén: egyenruhás vasutasra. Mindenki találkozhatott már élete során legalább egy egyenruhás vasutassal. Jellegzetes megjelenése azonnal magára vonzza a vasút területére látogató tekintetét. Gyönyörűen szabott és formatervezett egyenruhájának szépségével talán csak egy szomorú szemű tehénre aggatott gatya leírhatatlan látványa vetekedhet.
Testének felépítése csak a felületes szemlélő számára egyezik meg a Homo Sapiensével. Behatóbb vizsgálatok azonban számos eltérést tártak fel, olyanokat, amelyek valóban önálló fajjá tették a vasutast. A legszembetűnőbb eltérés a fej vizsgálatánál tapasztalható. A köznapi ember esetében a fej egy sok (multi-) funkciós testrész. Az egyenruhás vasutas esetében azonban a fej csak pár primitív feladat ellátására képes, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a fej nagy részét kitevő koponyaűrben – ott, ahol másoknál az agy nevű szerv található – a világűr vákuumához hasonló fizikai állapot uralkodik. Azért nem mondhatjuk, hogy teljesen üres a feje: hiszen a koponyaűrében van egy múmia! Igen: az éhen pusztult agyevő bogár mumifikálódott teteme… Ezen túl is van még valami közelebbről pontosan meg nem határozott izé(…), ami lét és egyéb funkcióit vezérli – lényegét talán a fizikusoktól kölcsönvett kifejezés adja vissza a legjobban: „sötét energia”. Ez azonban nem holmi rossz dologra utal, inkább csak e tény megmagyarázhatatlanságára mutat.
Az, hogy a fej koponyaűri részében vákuum van, a vasutas evolúciójánál szükségessé tette az átlagtól vastagabb és sokkal erősebb koponyacsontok és izmok megjelenését. Azért, hogy a fej belseje és a külvilág között meglévő óriási nyomáskülönbség miatt ne robbanjon fel a koponya. Erről a rendkívül erős csontozatú fejről mondja azt a köznyelv – igen találó hasonlattal -, hogy bükkfafej. Gondolkodásmódja – ha esetében beszélhetünk egyáltalán ily magasrendű szellemi tevékenységről – tipikusan vasutas: ami szögletes, azt gurítja, ami kerek, azt meg viszi.
Említést érdemel még a járása, mely munkájának jellegzetességeiből fakad: komótos, enyhén kapatos tengeribeteg medvéére emlékeztet. Érdekes módon azonban ez az egyenruha levétele után megváltozik, jobban hasonlít a köznapi ember járásmódjára, komoly fejtörést okozva ezzel a biológusoknak.
Előfordulása: Magyarország bármely vasútállomással rendelkező helyén találhatunk belőlük pár példányt. Leggyakrabban mégis állomásépületek forgalmi irodáiban, jegypénztáraiban és a közlekedő vonatokon találkozhatunk velük.
Szaporodásukról jelenleg annyit tudunk, hogy úgy szaporodnak, mint az emberek általában, ám ahhoz, hogy vasutasokká váljanak, mozdonyfüstre is szükség van. A mozdonyfüst megcsapja a kis emberpalántát, majd a tüdőn keresztül az agyba kerülve fokozott étvágyúvá teszi az agyevő bogarat – innen már csak meg kell nőnie a kezdetben embernek indult csemetének, és kész is van az egyenruhás vasutas! (Itt csak egy – máig megfejtetlen – rejtély van: hogyan lesz valaki vasutassá olyan helyen, ahol kisgyerek kora óta villanymozdonyok húzzák a vonatokat?) Ha a téma valakit bővebben érdekel, egy Moldova György nevű kutató erről írt tudományos igényű munkáját tudjuk figyelmébe ajánlani.
Táplálkozási szokásairól még nem tudunk mindent. Megfigyelők szerint mindenevő: a zsíros kenyértől az utasok türelméig bármit képes elfogyasztani. Étvágya nem lehet csekély, mivel megállapítást nyert, hogy 80%-uk túlsúlyosnak mondható.
Az egyenruhás vasutasok három leggyakoribb megjelenési formája: a pénztáros, a forgalmista és a kalauz.
A pénztáros általában nőnemű, az esetek többségében kellemetes megjelenésű, magas kommunikációs készségű vasutas. Arra szakosodott, hogy a vasút területére tévedt ember pénzét elvegye, cserébe mindössze egy pici cetlit adva, ami az illetőt feljogosítja arra, hogy pár órai várakozás után felkapaszkodjon egy vonatnak nevezett zajos, mozgó szemétdombra – ami nyáron meleg, télen hideg, és nincs benne soha szabad ülőhely –, és ezen a vonatnak nevezett szörnyű járművön eljusson úgy A-ból B-be, hogy egy életre megerősödjön benne az elhatározás: soha többé! (Érdekességként megemlíthetjük: az előbbiek dacára az utas másnap megint megjelenik…)
A forgalmista (népies nevén: gyufafejű) nagyon érdekes figura: mókás piros sapkájában egy zöld palacsintasütővel integet a vonatok felé, közben nagyokat fúj a fogai közé nőtt sípba. Amikor meg nem a vonatnak integet, akkor a forgalmat szervezi, ami azt jelenti, hogy eldönti, hogy két, egy időben, de két irányból az állomására érkező vonat közül melyik vonat mikor és melyik vágányra járjon be! Ez a munka nagyfokú zsenialitást követel – leginkább a forgalmista őrangyalától, ugyanis sokszor csak neki köszönhető, hogy a forgalmista minden igyekezete ellenére a két, szemből érkező vonat mégis két külön vágányra jár be!
Itt jegyezzük meg, a szakemberek máig sem értik, mi az oka annak, hogy a forgalmista minden vonathoz kimegy, ám egyikkel sem utazik el!
A harmadik egyenruhás vasutas, akivel mindenki találkozik, aki felszáll a vonatra: a kalauz – akit a köznyelv sínbohócnak is szokott nevezni. Kíváló beszédkészség jellemzi, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a „’napot!, ’stét, k’rem a jegyeket!” fonémákon túl még mintegy tucatnyi kifejezést ismer és alkalmaz! Remekül számol, különösen, ha büntetésről van szó! Segítőkész természetét mutatja, hogy egyik kezével készséggel tolja felfelé a vonat lépcsőjén a miniszoknyás fiatal lányokat, a feneküket fogva biztos támaszt nyújtva nekik, míg a másik kezével könnyed mozdulattal hajítja a lépcső alá az utasok körében viszolygást kiváltó egyfogú, bibircsókos arcú bajszos öregasszonyokat csomagjaikkal együtt! (Ez persze csak a hímnemű kalauzokra igaz.)
Vannak nőnemű kalauzok is, de ők többnyire a szabályok maximális betartásáról és betartatásáról híresültek el, éppen ezért nem olyan népszerűek az utasok körében, mint hímnemű fajtársaik.
A kalauzok mozgásigénye meglehetősen nagy, ezt bizonyítja az a megfigyelés, hogy ők még a vonaton is gyalog járnak…
Van még egy vasutas fajta, akit mindenképpen meg kell említenünk – már csak a munkájának fontossága okán is -: ő a mozdonyvezető. Nincs annyira szem előtt, mint pl. a kalauz, ám azért annyit illik tudni róla, hogy ül a szerelvény elején, a mozdonyon, és azon dolgozik, hogy miközben megy a vonat, az a sok vékonyka kerék a még vékonyabb sínen maradjon. Nincs könnyű dolga! Ez a tevékenység rengeteg energiát vesz ki belőle, amit azután a munkaidő letelte után valami vendéglátó-ipari egységben más vasutasok társaságában magas alkoholtartalmú italok magába öntözésével pótol.
A felsoroltakon kívül természetesen van még pár egyenruhás vasutas-fajta, ám terjedelmi okok miatt nem térhetünk ki rájuk.
Végezetül ejtsünk szót a magyar vasutas jövőjéről. A tudósok szerint kérdéses, egyáltalán van-e neki jövője? Senki nem tud egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Megszűnnek a vonalak, ritkulnak a járatok, ez a tény pedig óhatatlanul a faj kipusztulását vetíti előre. A jövő generációira hárul a feladat, hogy megőrizzék az utókornak ezt a nem túl okos, ám kedves fajt, ha másért nem, hát azért, hogy unokáink számára is derűs perceket szerezhessen.