Az nevet jól, aki utoljára nevet! (+18)

A tükör előtt állok és nézem magam. Azon gondolkodom, mi lenne, ha megszűnnék létezni?! Egyre jobban csak bámulom a tükörben levő énemet, és gyűlölködés és fájdalom járja át egész testem minden porcikáját. Már hangokat hallok egyre hangosabban. Még közelebb lépek a tükörhöz és egyre jobban nézem a tükörben levő lényt, ahogy visszaköszön nekem és röhög rajtam, hogy elszúrtam az egész életem.

Csak nevet, és vigyorog rám, mert tudja, hogy megteszem. A következő percben látom a pokol tűzében égni a testem, de nem félek.

Melegem van. Homlokomra teszem a kezem, mert érzem, hogy lázas vagyok.
Szédülök, fáj a fejem, de még mindig a tükörben levő jelenséget nézem, ahogy rajtam kacag. Erősödik bennem a düh, hogy összetörjem a „lelkét”. Elhallgattassam örökre, hogy soha többé ne tudjon kinevetni. Még csak nem is sejti mire készülök, de már fogom a kalapácsot és suhintok.

A tükör darabokra törik, és a hang megszűnik. Már nem nevet, nem köszön, sőt nem is néz rám. Csak a darabjai vannak előttem a földön. A lelkét összetörtem, mert kinevetett, amiért elszúrtam az életem.

Megfogtam a seprűt lázasan, majd összesöpörtem a tükör „lelkét”, a darabjait, ami megmaradt belőle. Nem raktam újból össze, mint régen. Kiöntöttem a szemetesládába, majd éreztem, hogy melegség árasztja el a lábam.

Odanéztem és láttam, hogy lüktet az erem és a karomból folyik a vérem. Megijedtem, mert nem tudtam mi történik velem. Az félelemtől, és az éles fájdalomtól meg elájulok. A padlóra zuhanok hangosan, majd elvesztem eszméletem. A testemből kilép a lelkem, és nézi, ahogy földön hever a „lelketlen” ember.

A következő percben már a mentősök jönnek és élesztenek újra, de már késő… A testem nem reagál semmire, se lélegeztető gépre, se szavakra, és a valóságra sem. Megállapítják, hogy öngyilkos lettem.

– Pedig nem is így volt! – odakiált nekik a hang. Igen, az a bizonyos hang, ami a tükörből nevetett rám, mert véletlenül rossz útra tértem. Hiába kiabál velük, hiszen úgyse hallják. Már leírták, hogy saját kezűleg végeztem önmagammal.

Felesleges az egész. Kár a betűért, a hullazsákért, na meg a temetéssel járó sok hercehurca miatt is. Sajnálom, de nem direkt volt, csak a hang a tükörből, ami hirtelen elborította az agyam és végül törtem-zúztam.

A búcsúlevelet megírta nekem a hang, amiben ez állt:

„Elegem van már, hogy mindenki engem okol mindenért. Véget vetek ennek az egésznek! Tudom, nem lesz egyszerű, mert mindig is gyáva voltam az ilyenekhez, de most elszántam magam. Végzek magammal! Ha tényleg sikerül, kérem, temessenek tömegsírba, nem akarom a családomat anyagi gondokkal terhelni!

Csak egy elkeseredett ember, aki megunta az életét.”

Igen, ez volt az aláírásom helyet. Hát nem nevetséges? Legalább írta volna alá a nevemben, de nem tette. Ebből is látszik, hogy gyáva. Fél, hogy kiderül, hogy valójában nem is én tettem meg. Attól retteg, hogy fény derül a kilétére, és akkor a karrierjének vége.

Vége is lesz egyszer, mert még visszatérek…