Az Ó és az Új

Az új év, ha akarjuk, ha nem, itt liheg az ó nyomában. Akár várjuk, akár nem, kikerülhetetlen. Akkor már jobb, ha várjuk. Ha szebbnek, barátságosabbnak képzeljük, mint amilyen a régi volt, s amit legszívesebben elfelejtenénk.
Mert az ember tud a legaljasabb lenni a teremtmények között. Az állat akkor öl, ha éhes, vagy ha a kölykét védi. Az ember bármikor, ha éppen kedve szottyan rá. Ráadásul a hamis próféták áldását is megkapja hozzá.
Este van, Budapest, Nyugati pályaudvar. Néhány utas cselleng a csarnokban. A jegykiadó automatánál bosszankodnak, a pénztár, hátul a barakképületben, 18 órakor bezár.
Becsühög egy vonat Záhony felől. Gyerekek szállnak le róla, kezükben, hátukon szatyrok, iskolatáskák, batyuk. 6-7 évesek lehetnek, arcukon riadtság. Párokba rendeződve mennek egy tagbaszakadt férfi, a kísérőjük után. A férfi siet, észre sem veszi, hogy a gyerekek már szinte szaladva követik, nehezen cipelik a sok poggyászt. A csapat hirtelen megáll egy fekete kukás zsákot maga után vonszoló takarítónő mellett. A kísérő valamit kérdez tőle ukránul. A meglepődött asszony a fejét rázza, majd arrébb megy. Én tudnék segíteni, beszélek oroszul, gondolom, a férfi is. De ezt most nem szabad, oroszul most nem lehet. Egy eligazító-tábla van a közelünkben, és mutogatva, jelbeszéddel próbálom odairányítani a figyelmét, ott ukránul is ki van írva mindenféle információ.
A gyerekekre nézek. Tanári szemmel hamar felmérem, úgy két osztálynyian lehetnek. Szeretnék mosolyogni rájuk, akik apjuktól-anyjuktól távol, érthetetlen nyelvet beszélő idegenek között cipelik motyójukat, ki tudja, hová. Nézünk egymásra, sírni lenne kedvem. Ők már nem is sírnak.
Én csak egyetlen dolgot remélek az új évtől. Békét.