Az Óceán titka

Az óceán zúgása szakította meg a hajnali csendet. Sue minden reggel ilyenkor ment le futni a partra. Egyik reggel mikor épp kocogott nagyon furcsa dolog történt, egy fiú sétált ki a vízből. Egyenesen felé indult majd megszólította a lányt.
– Velem kell jönnöd, lent lakok a víz alatti városban és az öcsém nagyon beteg, tudom ti emberek nem ismerek minket, mi szirének vagyunk és a testvéremnek egy olyan betegsége van amelyet csak egy földi lány csókja gyógyíthat meg. – mondta a szirén fiú.
– Micsoda? Ugyan már! Miket beszélsz? Szirének nem is léteznek. -mondta a lány.

A Fiú azon nyomban megfogta Sue kezét és elindult vele egyenesen az óceán felé. Sue kicsit megrémült először de a vízbe érve biztonságban érezte magát. A fiú végig szorította a kezét és egy percre se engedte el. Hirtelen nagyon különös dolog történt Sue magától elkezdett úszni és még lélegezni is tudott, sőt még kommunikálnia is sikerült a víz alatt.
– Hogy lehetséges, hogy tudok úszni és lélegezni, őst még beszélni is veled?
– Elértük azt a mélységet ahol az én hazám van, itt már minden földi lény átveszi a mi életformánkat. Ha három órán belül nem mész ki a felszínre a mélység örökre itt tart téged a mi birodalmunkban és akkor már csak itt tudsz élni velünk.
-Jaj, miért hoztál engem ide? -kérdezte Sue
– Mint mondtam az öcsém beteg és szüksége van egy földi lény csókjára.
– Ha megcsókolom elengedsz? – kérdezte a lány.
– Persze. -mondta a szirén.
Elindultak hát egyre mélyebbre és mélyebbre az óceán alatti csodálatos világ látványa fogadta őket, mindenfelé amerre csak a szem el látott tengeri növények, különféle állatok ,és halak ezerféle színben tündökölt minden. Olyan élőlényeket látott itt Sue amilyeneket még soha életében. Meseszerű helyeken úsztak át. Útjukat delfinek és kisebb halak kisérték.
– Megérkeztünk. -szólt a szirén.
Egyszer csak egy hatalmas víz alatti palota állt ott Sue szeme előtt. Kagylókból és kőzetekből épülhetett, gyönyörű szép volt.
Sue tátott szájjal nézte a csodálatos Palotát.
– Te itt laksz? – kérdezte a sziréntől.
– Igen ez a mi birodalmunk, itt lakom a családommal.
– Csodálatos, nagyon szép!
Elindultak hát a palota kapuja felé majd beléptek az ajtón. Oda benn emberi szem számára leírhatatlan látvány fogadta Sue-t. Korallokból álló hatalmas fal, növények és halak úsztak mindenfelé, rengetek szirén úszott el előtte. Hatalmas vízi város terült el a szeme előtt. Alig bírta elhinni amit lát. Elindultak hát egyenesen egy úton, barlangszerű víz alatti sziklafalakon át úsztak, delfinek kisérték őket végig. Egyszer csak megérkeztek egy kis ajtóhoz.
– Itt van benn az öcsém, nagyon beteg, szüksége van a segítségedre.
Közelebb sétálva Sue rögtön felismerte a fiút.
– Hiszen ő nem is a te öcséd, ő az én testvérem. Öt évvel ezelőtt egy nap egyedül hagytuk a parton ő besétált a vízbe és mire mi odanéztünk már soha többet nem láttuk. Azt hittük meghalt. Borzasztó volt. Soha nem találták meg a holttestét. De hát mégis él?? Tényleg ő lenne az? – mesélte Sue, majd közelebb sétált az ágyhoz.
– Tom te vagy az? Megismersz? Hogy kerülsz ide? – kérdezte Sue.
– Az ágyon fekvő fiú kinyitotta szemét majd a lányra nézett.
– Sue? Tudtam, tudtam , hogy egy nap eljössz értem, mikor aznap besétáltam az óceánba, később itt ébredtem fel, azt mondták majdnem megfulladtam de a delfinek megmentettek és ide hoztak, azóta itt élek, és csak rád emlékeztem, mindig mondtam a sziréneknek, hogy keressék meg a lányt aki minden reggel fut a parton és valahogyan csalják el ide hozzám. – mondta a fiú.
– Úgy örülök, hogy élsz, vissza kel jönnöd velem a felszínre.
– Nem lehet. -mondta a fiú.
Majd megmutatta az uszonyát a lábán, kékszínű pikkelyes uszonya volt. Mivel három évig nem ment ki a partra kinőtt a lábuszonya.
– Tom most már közénk tartozik, mivel uszonya van. Nem tud veled hazamenni. De az utóbbi időben nagyon beteg volt, sokáig nem emlékezett senkire de egy nap a te nevedet hajtogatta és azt mondta látni akar téged. Ezért kellett valahogyan lecsalnom téged ide. Most eldöntheted, hogy itt maradsz vele vagy visszamész a felszínre és soha senkinek nem beszélsz rólunk mert akkor a halászok levadásznának minket.
Sue gondolkozóba esett, nem tudta mit tegyen. Hagyja ott testvérét vagy maradjon vele.
– Jól van itt maradok, olyan szép ez a hely én sose láttam ilyen szépet életemben. A szüleink már úgyis meghaltak, semmi nem köt a földi élethez már. -mondta Sue.
Majd átölelte oly rég nem látott kisöccsét. Nagyon erősen magához szorította és örömében sírni kezdett. A nap már épp lemenni készült, a napsugarak fénye világította meg az óceán felszínét.

" Két sors, egy mesebeli táj, mit örökre elnyelt a zúgó Óceán"